Vannak a pozicionáltak, és vannak a nyomorultak, akiket a vezető réteg a sárga földig lealáz, legfeljebb négyévente kuncsorog náluk a szavazatért. Az utóbbi huszonöt év csak rontott a helyzeten - mondta Háy János a HVG-nek. A most 54 éves, József Attila-díjas író a Börzsöny lábánál fekvő Vámosmikolán született, társadalmi kérdésekre nyitott pályáját versekkel kezdte.
HVG: A könyörtelen hangvételű, Mélygarázs című könyvére reagáló egyik internetes bejegyzés jeges patakban gatyamosást javasol a szerzőnek, ha idegesítik őt a fogyasztói társadalom szolgáltatásai. Erre is válaszol Napra jutni című új kötetében, amelyben a főhős gyereknek még saját ágya sincs a trágyával döngölt földű házban?
Háy János: Nem olvastam a kommentet, általában nem kísérem magam az interneten, az efféle álnéven beszólogatást meg eleve utálom. Amúgy a Napra jutni már készen volt, amikor a regényt kezdtem írni. A Mélygarázs kapcsán, az egyes szám első személyű elbeszélés miatt örökös probléma, hogy a főszereplőt összekeverik velem. Szóval a főhősöm már évek óta ott mos Ágnes asszony mellett a patakban, de én inkább maradok a mosógépnél. A könyveim megírásakor általában a történetből indulok ki, a Mélygarázsnál előbb volt a karakter: olyan embert szerettem volna beszéltetni, aki leszámolt a polgári világ elvárásaival és kötelezettségeivel, aki köp a politikai korrektségre, arra az áldemokratikus elvre, ami megakadályozza, hogy elevenen gondolkodjunk a világról. Mert azt érzem, és azt tapasztalom mindenfelé, nem csak Magyarországon, hogy addig-addig sumákolunk meg viselkedünk, hogy a végén ránk fog szakadni a ház, ez az egész Európa-kóceráj. Persze nem akarom azt mondani, hogy a férfi szereplőben én ne volnék egyáltalán benne, minden karakterünk belőlünk van kikeverve, része a személyiségünknek, de nem azonos azzal.
– Erre utalt első kötetének nyitómondata, hogy „Háy János nevű személy nem létezik”?
– Akkor nekem nagyon lényeges volt az a mondat, azt akartam jelezni, hogy nem a név a fontos, ami lassan-lassan afféle üzleti márkává válhat, hanem a szellemi produktum, a művészi aktus. E tekintetben pedig máig úgy gondolom, hogy minden alkotó minden műnél a nulláról indul.
– Szándékoltan szociografikus az új könyv, amely A bogyósgyümölcskertész fiából megismert kamasznak egy Pest megyei faluban töltött kisgyerekkorát mondja el?
– A novellafüzérnek persze van szociografikus háttere, mint minden irodalmi műnek, de valójában nem vidéken, nem a hatvanas-hetvenes években játszódik, hanem a gyerekkorban. Arról a kompakt a világról szólnak az írások, amikor még minden a helyén van, amikor az embert körülvevő dolgok egyértelműsége nem kérdőjeleződik meg. Még a nehéz gyerekkoroknak is megvan ez az otthonosságuk, és mindenki átéli, amikor ennek a világnak meginognak a támasztékai, amikor a tudás birtokába jutunk, hogy biblikusan fejezzem ki magam, és kiűzettetünk az édenkertből. Persze ezt a folyamatot már apaként is átéltem, szóval valahol az a vesztés is belekerült a szövegekbe, amit a gyerekek „Napra jutása” hoz a szülőknek. És ez egy örök dolog, mindegy, hogy konkrétan melyik évtizedben vagyunk és hol.
– Mégis korrajzértékű, hogy a jóravaló kisfiúba a család és az iskola is belesulykolja a bűntudatot.
– Szerintem ez most ugyanígy van, legalábbis az egyszerű emberek körében, és gyanítom, így lesz tíz év múlva is. Részben a katolicizmusból ered, ahol azzal startolunk, hogy eleve bűnösök vagyunk, és dolgozhatunk egész életünkben, hogy jóvátegyük, nekem például a mai napig, még fel sem kelek, már lelkiismeret-furdalásom van. A másik ok, hogy ebben a társadalomban szinte genetikus a feudális gondolkodás: vannak a pozicionáltak, és vannak a nyomorultak, akiket a vezető réteg a sárga földig lealáz, legfeljebb négyévente kuncsorog náluk a szavazatért. Az utóbbi huszonöt év csak rontott a helyzeten. Amikor az új demokrácia kezdetén a nagyszüleim elkezdték kihallani a két háború közötti úrhatnámságot a politikai elit megszólalásából, rögtön megrettentek, hogy hoppá, ez hátramenet. Pedig ők nem voltak a szocializmus bajnokai, de emlékeztek a két háború közötti megalázó viszonyokra, amikor a tiszttartó, ha úgy hozta kedve, büntetlenül pofon vághatta a nagyapámat. Úgyhogy, aki a Horthy-korszakot isteníti, nem tudja, miről beszél, és itt nemcsak és nem elsősorban a zsidótörvényekre gondolok, hanem arra az általános áldatlan állapotra, ami az akkori életet jellemezte, a szegénységre, az antidemokratikus társadalomszerkezetre, s persze a rasszizmusra is, ami ellen az akkori értelmiség legjobbjai küzdöttek, többek között a népi írók is. És lám, nem kellett a rendszerváltás után sokat várni, máris visszajutottunk az oligarchák, kiskirályok, pökhendi politikusok irányította milliónyi koldus országába. De hol van most az a felelősség, amit Kovács Imre, Szabó Zoltán, Nagy Lajos vagy akár Németh László és Illyés felvállalt!
– Jár haza a szülőfalujába?
– Persze, anyámhoz. Egyszer falunapon még író-olvasó találkozóra is elhívtak, akkor derült ki számomra, hogy rajtam kívül még öt vámosmikolai író van. Amúgy a vidéki Magyarországon kétségbeejtőek az állapotok. A környéken, ahol felnőttem, most csak repce- és búzatáblákat látni, amelyek megműveléséhez egyetlen kombájn és egyetlen ember elegendő. Gyerekkoromban epret, málnát, ribizlit, cseresznyét termeltek ugyanazokon a földeken, mellette háztáji és nagyüzemi állattartást folytattak, amihez szervezettség kellett, mert az a minőségi mezőgazdaság rengeteg munkaerőt igényelt. Tudom, hogy változott a világ, de azt a modellt érdemes volna újragondolni most, az ökológiai katasztrófa fenyegetésében. Ehelyett a lecsúszó területek teljesen magukra maradtak, szóra sem méltatja őket az életüket formáló elit. És végképp megszűnt a társadalmi mobilitás.
– Nem sínylette meg a vidékről városba integrálódás küzdelmeit?
Társadalmi kérdésekre nyitott pályáját versekkel kezdte a Börzsöny lábánál fekvő Vámosmikolán született, most 54 éves, József Attila-díjas író. Kötetei között mára több a prózai, a török kalandokba bocsátkozó Dzsigerdilentől kezdve a Xanadun meg a Házasságon innen és túlon át az Egymáshoz tartozókig és a legújabb, Európa Kiadó gondozta Napra jutni címűig. Drámái fesztiváldíjakat nyertek. A Herner Ferike faterja című darabját, amely Heidelbergben közönségdíjas lett, több nyelvre lefordították. Szerkesztőként egyebek mellett két antológiát állított össze hajléktalan művészek alkotásaiból. Régebben könyvei borítóját is maga tervezte, kivitelezte, de mióta festményeit és rajzait közzétette a Háylandban, vizuális világa megújításán fáradozik. Kamaszkori beatzenészálmai mostanában látszanak sajátosan valóra válni: a Rájátszás című produkcióban költőtársaival és popzenészekkel lép fel, verseiket megzenésítve adják elő. Ilyenkor gitározik vagy dorombon játszik.
– Az ilyesmi nem megy zökkenőmentesen, pedig amikor én Budapestre kerültem, a pozitív társadalmi diszkrimináció segítette a beilleszkedést. Akkoriban tényleg létezett életútmodell, ami irányadó volt. Akkoriban a cigány évfolyamtársaim is többre vitték a hat elemit végzett szüleiknél. Mindegyik legalább szakmát szerezett. Borzasztó, hogy az ő gyerekeik nagyrészt visszaestek a nagyszülők képzettségi szintjére. Sok vidéken élő sohasem hagyja el a faluja határát. A mai egyetemi rendszer tulajdonképpen a társadalom felső rétegének reprodukcióját segíti elő. Az oktatásba kellene belenyomni minden pénzt, nem nyugdíjazni, hanem megtartani a tapasztalt tanárokat, mert csak az oktatás tudja kihozni az embereket a mélyszegénységből. Ez lehetne nemzeti érdek, mert hogy tudna az ember büszke lenni arra, hogy magyar, amikor a honfitársai gyomra korog? És van minta a leszakadó rétegek felemelésére. Harlembe harminc éve életveszélyes volt fehér embernek belépnie. Most többnyire a fekete középréteg él ott, és legfeljebb beszólogatnak a fehéreknek, hogy „eltévedtél, öreg”.
– A házasságot szintén neuralgikus pontnak érzi? A férj-feleség viszony problematikája mindig visszaköszön a műveiben?
– Semjén Zsolton kívül senki sem hiszi azt az országban, hogy minden rendben van ezen a területen. Szerintem politikai hiba úgy favorizálni a házasságot, hogy közben ügyet sem vetünk az ötvenvalahány százaléknyi elváltra. Családpárti vagyok, de az embereket arra is fel kell készíteni, hogy ha válnak, mert úgy alakult, attól még nem számolhatnak le az együtt töltött idő, a valahai társuk, s pláne a gyerekeik iránti felelősséggel.
– Miért használ az akadémiaitól eltérő helyesírást?
– Vegyük a „végülis” kifejezést. Ezt szabályosan külön kell írni, holott együtt jelent valamit. Ugyanígy a „tanítónéni” is egy fogalom. Ami nekem hallás és értelmezés szerint összetartozik, azt egybeírom. Amúgy is fontosnak tartom, hogy az írói megszólalás ne legyen teátrális, számomra a művészi gesztus alapvetése a közvetlenség. Betegesen emlékműállító országban élünk, különösen a konzervatív kormányzatok szeretik a szimbolikus térteremtést, holott az irodalom számára nem a posztamensek és a szobrok fontosak, hanem az eleven megszólalás. A klasszikus magyar irodalom annyiban érvényes, amennyiben a mi aktuális élettörténetünkhöz hozzá tud szólni.
– Gyerekszereplője azt mondja, amikor az osztállyal Tatay Sándor Kinizsi Pálját olvassák, hogy milyen jó az írónak: itt sincs, mégis mennyien szeretjük. Motiválta ilyesmi a pályaválasztásban?
– Azt hiszem, minden író alapvetően szeretetdeficites. Az írás picit arról is szól, hogy valamelyest korrigálják a hiányt. Persze amikor születik a mű, ez a mozgatórugó nem játszik. Akkor csak az író és a megragadni akart világ között lehet dialógus. A szeretetéhes privát én vágya legfeljebb akkor léphet újra színre, amikor a könyv már készen van.
MÁTRAHÁZI ZSUZS
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Ez egy kormányhatározatból derül ki, amely pénzt utal ki erre.
Gyűlöletkeltésre hivatkoznak.
