A filmet 1937-ben mutatták be Franciaországban. 19 évvel az első világháború után és két évvel a második világháború kitörése előtt. A nagy ábránd – az eredeti francia címben: illúzió – mindenekelőtt erre, a háború elkerülésére utal, arra a reményre, hogy a „nagy háború” volt az utolsó az emberiség történetében. És persze benne van a félelem, hogy mégsem.

Renoir politikus alkat volt, és nagyon is tisztában volt azzal, hogy az Európán belüli feszültségek veszélyes méreteket öltöttek: Franciaország egyik nagy szomszédjában, Spanyolországban egy éve véres polgárháború dúlt, másik szomszédjában pedig Hitler megkezdte Németország felfegyverzését, bevezette az általános hadkötelezettséget, légierőt épített ki a versailles-i békeszerződés tilalma ellenére, és már tető alá hozta az olasz–japán–német szövetséget.

A kontinenst átható feszültségek a francia belpolitikában is élesen összecsaptak: Renoir aktív elkötelezettje volt a Népfrontnak, amely Franciaországban a szocialista, a radikális és a kommunista párt összefogásával jött létre és megnyerte az 1936-os választásokat. A két fasiszta állam közti országban létrejött Leon Blum vezette antifasiszta kormányt ugyanakkor a kommunisták csak kívülről támogatták.

Renoir több ekkor készült filmjével is a népfrontpolitika mellett szállt síkra. Készített dokumentumfilmet a kommunista párt megbízásából (Az élet hozzánk tartozik), a francia forradalomról (La Marseillaise), amelyben 1789 eseményeit több résztvevő szemszögéből – marseille-i polgár, német földre menekült báró és XVI. Lajos király – mesélte el. Valamint egy olyan bűnügyi filmet, amelyben az áldozat is vétkes, egy kizsákmányoló, erőszakos csaló főnök (Lange úr vétke).

A nagy ábránd azonban sokkal inkább egy lírai filmalkotás, politikai üzenete, de még háborúellenessége is nagyon áttételes. A legmegrázóbb utalást Renoir a film vége felé, annak a szentimentális, sőt giccses jelenetben tette, ahol a megözvegyült német parasztasszony befogadta a két menekülő franciát a tanyájába. A falon a családi fénykép – csupa halott, és a nő sorolja: Lüttich, Tannenberg, Charleroi. A legnagyobb győzelmeink, teszi hozzá.

Csatajelenetek nincsenek a filmben – a repülős bevetést is csak a tervezés, illetve a foglyok bekísérése erejéig látjuk. A film legnagyobbrészt különböző német tiszti hadifogolytáborokban játszódik. Azt hangsúlyozni kell persze, hogy tiszti foglyokról volt szó, mivel az I. világháború idején még kifejezetten erősen élt az a szokás, hogy a tiszteket kimért udvariassággal, rangjuknak megfelelően kezelték. A vagyonos hadifoglyok pénzüknek megfelelő szintű ellátást biztosíthattak maguknak – míg saját, illetve az ellenséges ország erőforrásaiból futotta –, sőt előfordulhatott akár az is, hogy tiszti becsületszavukat adó foglyok Pétervárott kimenőt kapjanak egy színházi előadás erejéig. Így hiteles a film azon jelente is, amikor a hajnali légi csatában lelőtt francia gép tisztjeit a német parancsnok a saját asztalához hívta meg reggelire.

Azonban Renoir nagy nyomatékot adott annak, hogy a tiszti hadifoglyok között is jelentős különbségek voltak. A filmben a háborúellenesség helyett a központi kérdés az, vajon a társadalmi osztályokhoz tartozás vagy a nemzethez tartozás jelenti-e az erősebb köteléket. A francia foglyok közt akad egy arisztokrata repülőtiszt, egy gépekhez értő műszaki szakember, egy dúsgazdag zsidó divattervező, egy tanárember, illetve egy színesbőrű katona is. Utóbbit még saját honfitársai sem vették igazán emberszámba, közös beszélgetéseikbe nem vonták be.

Az arisztokrata, egy de Boeldieu kapitány úgy tűnt, jobban szót értett német fogva tartójával, egy von Rauffensteinnel. Hamar kiderítették egymásról, hogy van közös ismerősük, a kapitány egyik rokona Berlinben volt katonai attasé, ugyanazokon a nemzetközi katonai viadalokon szerezték érmeiket. Lényegében egy világhoz tartoztak: egy kiváltságos, művelt, egymással kiterjedt kapcsolati hálóval összekötött nemzetközi világnak voltak a tagjai, amely az I. világháború idejére már megrozsdásodott, erejét vesztette, összeomlóban volt.

Rosenthal divat-nagykereskedő a burzsoáziát képviseli, amely az I. világháború idejére már gazdasági erőfölényben volt az arisztokráciával szemben. Otthonról kapott csomagjaiból ő tartja jól bajtársait. Az ő nagypolgári internacionalizmusa – Monarchiából származó felmenőkkel már Franciaországban született – sajátos nacionalizmussá vált: három kastélya, birtokai vannak Franciaországban, így kész megvédeni szűkebb és tágabb hazáját.

A különböző nemzetek azonos társadalmi rétegeihez tartozó tagjai közt is kialakult bizonyos szolidaritás – igaz, ezt Renoir sem dolgozta ki igazán alaposan. Örömmel talál egymásra a gépeket szerető német és francia műszerész, és megható az a jelenet, amelyben a magánzárkára ítélt tomboló franciát a német őr, feltehetően munkásember megértően nyugtatni próbálja („túl hosszú ez a háború”) majd melléül és egy szájharmonikát helyez az ágyára.

Ám a filmben a francia arisztokrata - hiába került különleges kapcsolatba német sorstársával – mindkét választást követelő helyzetben, mindkét szökési kísérletkor saját honfitársaival vállal közösséget. A végén azok sikeréért – hogy a figyelmet a menekülő társairól elterelje – a halált is vállalja. Halála pedig szimbolikus tartalmú – egy korszak és egy társadalmi berendezkedés végét jelöli.