„Nagymagyarországra ittam magam”
A kocsma – legyen az valós vagy kitalált – több mint aminek látszik: menedék a világ elől, emberi történések színhelye és egyáltalán, kocsmába járni esemény, így megvannak a maga szabályai. A magyar kocsmázók megfejthetetlen lélektanáról és egy letűnt korszak mementóiról kérdeztük Czinki Ferencet, az Egy kocsma város című könyv szerzőjét.
hvg.hu: Cserna-Szabó András a fülszövegben azt írja, hogy a kocsma menedék, az egyetlen hely ahol még elbújhatunk a világ elől. Önt miért foglalkoztatják a kocsmák? Minek a szimbóluma a kocsma?
Czinki Ferenc: A kocsmák engem elsősorban mint egy letűnt korszak, az egykori tervgazdaság világának a mementóiként érdekelnek. A könyvben szereplő kocsmák egykor mind egy-egy mára már bezárt, tönkrement gyárhoz tartoztak, de ezek a kocsmák valahogy túlélték a rendszerváltást. Így tulajdonképpen arról van szó, hogy a könyvben bemutatott kocsmák magukban hordozzák a múltat és közben nagyon is élő, mai helyek. Röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy elképesztően sokféle emberi tulajdonságnak és történésnek az összesűrűsödése néhány négyzetméteren. Ha a történetekből kivesszük a kocsmát, mint körítést, akkor nem marad más, mint az ember.
hvg.hu: Léteznek ezek a kocsmák?
C.F.: Úgy, ahogy megírtam őket, nem, de maguk a helyszínek léteznek. Attól tud érdekes lenni a könyv, hogy az olvasó döntheti el, hol van a fikció és a valóság határa – ha elmész Székesfehérvárra, akkor megtalálhatod ezeket a kocsmákat, sőt a nevek is valóságosak, de ettől függetlenül előfordulhat, ha az egyik kocsma tetszett a könyvemben, és megkeresed, akkor csalódni fogsz. Újságíróként a riportműfaj érdekel legjobban, ezért számomra az a játék volt izgalmas, hogyan lehet egy riportnak induló szöveget fikcióvá átformálni. Ez az oka annak, hogy miközben úgy tűnik, mintha valamiféle időtlenségben léteznének a bemutatott kocsmák, helyenként feltűnnek nagyon is konkrét elemek a szövegekben. A könyvben beszélő riporter is egy kitalált alak, az sem én vagyok.
hvg.hu: Mi alapján választotta ki a kocsmákat?
C.F.: Az foglalkoztatott, hogyan lehet egy várost leírni külterületei és az ott található közösségi helyszínek – jelen esetben a kocsmák – alapján. Olyan kocsmákat kerestem, amelyek Székesfehérvár egy-egy területéhez kötődnek és nincsenek annyira szem előtt, jellemzően a helyi közösségek látogatják. Sok kutatást végeztem, de a 60-as, 70-es és 80-as évek – amikor ezek a kocsmák épültek – nagyon rosszul dokumentált időszakok, kevés információt lehet fellelni a kocsmákról, ezért kénytelen voltam az ott élők elmondásaira hagyatkozni.
hvg.hu: Ha az ember nem ismeri Székesfehérvárt, akkor akár azt is hihetné, hogy ezek pesti kocsmák, mert a leírt a kocsmai szituációkat annyira tipikusak.
C.F.: Igen, kifejezetten az volt a célom, hogy általános magyar kocsmákat és kocsmai szituációkat mutassak be, ezáltal az olvasó magára és saját tapasztalataira ismerhet ezekben a történetekben. A helyi hírlapban még sokkal konkrétabb formában jelentek meg a szövegek, mindig fel volt tüntetve, hogy a mi városunkban járunk. Amikor elkezdtem azon dolgozni, hogyan fűzzem össze az írásokat könyvvé, akkor az volt az első dolgom, hogy mindenhonnan kivettem a konkrét város nevét.
hvg.hu: Máshogy olvassa a könyvét egy székesfehérvári, mint egy pesti?
C.F.: Valószínűleg igen, de az is izgalmas, ha az olvasó járt már az adott helyen. Másrészt szándékosan olyan helyeket választottam, amelyek eldugottak, így egy székesfehérvári olvasó is találhat olyan kocsmát, ami addig ismeretlen volt számára.
hvg.hu: Az egyik történetben van egy rész, ami arról szól, hogy a magyar kocsmákban miért beszélgetnek úgy az emberek, hogy mindenki a másik asztalnál ül. Ez magyar sajátosság?
C.F.: Abban biztos vagyok, hogy ez magyar sajátosság, de nem tudnám megmondani az okát, pedig jó lenne tudni a választ. Jártam Krakkó, Pozsony és Prága kocsmáiban és ott ez egyáltalán nem szokás. Az lehet a megoldás, hogy ha külön asztalnál ülsz, akkor mindig van a lehetőség, hogy kiszállj a beszélgetésből, és nincs az a fajta feszélyezettség, hogy mindenképpen kezdened kell valamit a másikkal. Közben megvan a lehetőség, hogy ha kihallasz valamit a másik beszélgetéséből, akkor be tudj kapcsolódni. Talán az is benne van, hogy a kocsmába járó ember elképesztő módon őrzi a saját asztalát és így – a szabadságát.
hvg.hu: A könyvben több kocsmázási útmutatóval, szabállyal is találkozhat az olvasó. Egy helyen azt írja a lakóhelyéhez legközelebb eső kocsmába nem jár az ember. Honnan vannak ezek a szabályok?
C.F.: Egyrészt saját tapasztalataim és a barátoktól, ismerősöktől hallottak alapján írtam meg ezeket a szabályokat. A kocsmába járás egyik fontos funkciója, hogy esemény legyen, kilépsz a lakókörnyezetedből és átlépsz valami másba. Ha közel van a kocsma és akár köntösben és papucsban is le tudsz menni, akkor elveszik ez az eseményszerűség, egyszóval kell a távolság.
hvg.hu: A könyv egyik legerősebb mondata, hogy „nagymagyarországra ittam magam.”
C.F.: Bevallom őszintén, már nem emlékszem, hogy honnan jött, én találtam-e ki, vagy valaki mondta. Megint eljutottunk oda, hogy hol van a határ közöttem és a kocsmai helyzetek között, nem sajátítom ki magamnak, fogjuk fel népköltésnek.
hvg.hu: A fotók is legalább olyan hangulatosak, mint a történetek. Honnan jött az ötlet, hogy ekkora hangsúlyt kapjanak a képek?
C.F.: Nem is ötlet volt, hanem evidencia; mindig is úgy gondoltam, jó, ha egy művészi produktumban többféle művészeti ág találkozik, a könyvet már eleve úgy képzeltem el, hogy egymás mellett fognak szerepelni a szövegek és a képek. A fotók Oláh Gergely Máté és Arany Gold Zoltán munkáját dicsérik. Régóta dolgozom velük és mondhatni egy rugóra jár az agyunk, a fényképek kiválasztásában is szabad kezet adtam nekik. A könyv tervezőjének, Varga Gábor Farkas grafikus- és plakátművésznek is csak tág keretek adtam meg – és ugyan a betördelt változatot persze láttam, de a kész füzetet csak a bemutató előtt egy órával fogtam a kezembe.
hvg.hu: A könyv formátuma olyan, mint egy zsebbiblia.
C.F.: Az volt az alapvető elképzelésünk, hogy zsebkönyv méretű legyen. Szeretem ezt a méretet, ha könyvről van szó, másrészt terjedelmi okai is voltak ennek a formátumnak, mert nem egy hosszú könyv, mindössze 79 oldal, de se több, se kevesebb, mint amit akartam. Arra is törekedtünk, hogy ne csak egy könyvet kapjanak kézhez az olvasók, hanem egy könyvtárgyat. A borító söralátétből készült, ez is különleges benne és egy könyvkötő készítette az összeset, ezért minden darab kicsit egyedi.
hvg.hu: A könyv végén van néhány vonalas oldal, oda jegyzetelhet az olvasó. Ez lehetőséget teremt, hogy az olvasók továbbírják a történeteket. El tudná képzelni, hogy az olvasói jegyzeteket valamilyen formában közreadja? Lesz folytatása az Egy kocsma városnak?
C.F.: Igen, ez is a könyvtárgy-koncepció szerves része volt. Jó ötletnek tartom, és nem csak íróként, hanem olvasóként is érdekelne, hogy mit tennének hozzá az olvasók ezekben a jegyzetekben, de még nagyon friss a könyv, ehhez el kell telnie egy kis időnek. Jelenleg is tárcákat írok, ebben az értelemben lesz folytatása a könyvnek, de olyan formában nem tervezem, hogy az itt szereplő írások egy későbbi novelláskötet egyik ciklusában jelenjenek meg. Persze, a kocsmázás, mint téma trendi, mondhatni könnyű címke, de nem szeretnék beleragadni.
hvg.hu: Milyen volt a fogadtatása a szövegeknek?
C.F.: Az első visszajelzések akkor érkeztek, amikor elkezdtem a tárcasorozatot publikálnia Fejér Megyei Hírlapban. „Az a kedvenc kocsmám” vagy „én is jártam ott” – ilyen visszajelzések is érkeztek. Aznap reggel, amikor megjelent az első szöveg, ismerősnek jelölt a történetben szereplő kocsma pultos lánya, és azt írta: „olvastuk, rendben van, jöhetsz máskor is.” Egy másik olvasó azt írta, évek óta nem járt a szóban forgó kocsmában, de most kedvet kapott és lement. Kérdés, hogy ez mennyire számít irodalmi eredménynek.
hvg.hu: Mennyire mozog otthonosan a budapesti kocsmák világában? Van kedvenc helye?
C.F.: Oláh Gergely Máté, a könyv egyik fotósa, kiváló budapesti városfotós és jól ismeri a kisebb, eldugottabb helyek. El szokott vinni ezekbe a kocsmákba, presszókba, de az a fajta – szociológiai, történészi – jártassággal nem rendelkezem, ami ezeknek a feltérképezéséhez szükséges. Én inkább anekdotákból és pletykákból szoktam építkezem.
A Libellát és a Bambit szeretem, ott érzem jól magamat, ahol azt lehet csinálni, amit most: kora délután egy sör vagy kávé mellett beszélgetni. Álltam már a pult másik oldalán is, ezért a bulinegyed sem áll tőlem távol, de egy belvárosi romkocsma nekem kevésbé otthonos.
Czinki Ferenc
1982-ben született Székesfehérváron;
író, szerkesztő, kritikus.
Írásai a Magyar Narancsban, az Élet és Irodalomban, a Kalligramban és a blogján jelennek meg, a Fejér Megyei Hírlap tárcaírója.
A KafkaBeat kocsmaszínház társalapítója, rendezője. A József Attila Kör tagja. Az Egy kocsma város 2014-ben jelent meg a József Attila Kör gondozásában.
Korábbi könyvei: Erik és Csipesz nyomoz (szerk.), 2011, Új magyarhangok (szerk) 2013.
hvg.hu: Azt mondta, újságíróként a riportműfaj érdekli. Írónak vagy újságírónak tartja magad?
C.F.: Van egy fehérvári költő barátom, aki egyben régész is, Pallag Zoltánnak hívják, ő szokta magáról mondani, hogy költőnek régész, régésznek költő - én is valahogy így tudnám magamat definiálni. Ezért van az, amikor komoly íróként kéne reprezentálnom magamat, akkor mindig visszalépek egy kicsit és az újságíró-énemet helyezem előtérbe.
hvg.hu: Milyen 2015-ben írónak lenni?
C.F.: A hagyományos, zártnak tűnő folyóirat-rendszer kitágult az internet révén, és ez tetszik. Sok lehetőséged van, hogy megmutasd magad, de nehezebb is kitűnni. Egy szűk, zárt, elitista rendszerhez képest ez sokkal jobb. Egzisztenciálisan meg olyan, mint bármelyik művészeti tevékenység Magyarországon, elképesztően hullámzó.
hvg.hu: Tudna valamiféle exkluzív kocsmázási- és életvezetési tanácsot adni az olvasóknak?
C.F.: Harminckét évesen még ne osztogasson az ember kocsmában tanácsokat.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
