Transzszibériai Expressz: Vodkáról és háborúról a leghosszabb úton
Romantikusnak hangzik hét napon keresztül keresztülvonatozni Szibérián, majd persze ugyanennyit vissza. Árnyalja a képet, ha mindezt a harmadosztályon teszi meg az ember, ahol a hálóvagont nem választják fülkékre. Egy biztos, amikor visszaérkeztem a moszkvai Jaroszlavszkij pályaudvarra, szokatlan öröm fogott el. Riport.
Az orosz munkafelügyelő megdöbbent, amikor kiment az építkezési területre, mert kétszer annyi kínai ügyködött a sínek között, mint amennyit előző nap felvett. Igaz, egyik felük csak üldögélt, amíg a másik keményen dolgozott. Némi kutakodást követően a nacsalnyik megtudta: akiket felvett, azok a bérük feléért maguk helyett más kínaiakat alkalmaztak, és hogy az újoncok jól végezzék a munkájukat, egész nap szemmel tartották a „beosztottjaikat”. Mindez Vlagyivosztokban történt, 1891-et írtak akkor. A vasút azóta elkészült és már jó száz éve hordja-viszi hol a polgárokat, hol a hadsereget.
2015-ben a Jaroszlavszkij pályaudvarra szigorú elektronikus ellenőrzésen keresztül jut be az utas. A rendőr minden udvariasságot mellőzve igazít útba a félhomályban hömpölygő, első pillantásra ijesztő embertengerben. „Elmész arra, balra, a legvégén tábla mutatja majd, melyik vágányra érkezik a vonatod” – mondja hangos szóval, majd elfordul, hiszen akad más dolga.
A késő esti órában maréknyi utas és néhány unatkozó hordár áll tétován az elektronikus tábla alatt, mert az bizony negyven perccel az indulás előtt sem jelzi, hogy a szerelvényünk hová érkezik, honnan indul. „Már unom, hogy a harmadik részeg ’lő’ tőlem egy cigit” – szólal meg a mellettem álló idős vidéki férfi, és hozzáteszi: „Annyi itt a rendőr, még sincsen rend, hiába, Oroszország ép ésszel fel nem fogható.”
Tilos az alkohol
Harminc perccel az indulás előtt végül begördül a vonatunk. Sorba állok a vagonomnál. Legfeljebb tucatnyian lehetünk. Kiábrándítóan fáradt, csöndes emberek között figyelem az eseményeket. „Az igazolványát és a jegyét kérem” – szól hozzám az alacsony, láthatóan kimerült kalauz. A retúr vonatjegy 20 ezer rubelbe fáj. Összehasonlításképpen: az átlagember 20-30 ezer rubelt keres havonta.
A kalauzt a nevén szólítom, a kitűző kártyájáról tudom, hogy Maxim. Ettől kezdve kölcsönös bizalom alakul ki közöttünk. Ez fontos, hiszen egy hétig lesz a „főnököm” én pedig a tisztelt külföldi utasa. „Máris hozom magának a fehérneműt, ez pedig a takarója, illetve az ágyra kerülő vastag steppelt pokróc. A mellékhelyiség a vagon végén található, forró vizet pedig elején vehet, teát is kap tőlem” – hadarja gyorsan a harmincéves kalauz, majd szalad is tovább.
Miután megágyaztam a felső polcon lévő 185x60 centis priccsemen, körülnézek. A teremkocsiban (platzkarte vagonban) nincsenek kupék, sőt még a folyosón is kétemeletnyi „ágyon” pihennek sorban a szibériai emberek. Nappal az alsót két fotellé és egy asztallá alakítják. Utazásom előtt úgy hallottam, hogy este, lámpaoltás után tömény láb-, illetve vodkaszag lengi be a teret. Az előbbi igaz, az utóbbit hiányolom…
„A Transzszibériai Expresszen szigorúan tilos az alkoholfogyasztás és a dohányzás” – mondja Maxim, miután meglátogatom a kupéjában. „Ötven ember teste, étele amúgy is különös illatot fog árasztani.” Dicsérem a tisztaságot és a rendet, Maxim szabadkozik, hogy kopott a vagonja, de a tisztaság az egész úton végigkísért, ahogyan az emberszag is.
Nem húzza senki az időt, hamar lefekszünk, az utasok csöndesek, fáradtak, éjfél körül jár az idő. Másnap kevesen kelnek fel reggel, sokan délig pihennek, de mosdás után szinte azonnal barátkozni kezdünk. Kivéve a Maxim váltótársnőjét. Csinos, feketehajú, valószínűleg kaukázusi származású, más kulturális gyökerekkel. Ennek dacára néhány udvarias szóval kedveskedek neki, de hiába.
„Féltem az állásom, örülök, hogy van munkaengedélyem és láthatja, mennyi a dolgom, üljön le és hagyjon békén” – utasít rendre.
A szembe szomszédom fekete huszonéves férfi. Kiderül, hogy moldáviai, de most Novoszibirszkben van dolga. Amikor megtudom, hogy az ukrán határnál lakik, már tippelek is, mondom a városa nevét. „Az az, Szorokinak hívják” – csillan fel a szeme. „Mit keresett maga ott?” Tavesz bakhtalo, köszöntöm cigányul, majd közlöm, hogy Cserar bárónál, vagyis a vajdájuknál jártam. Meghatódik, mosolyog, de magáról nem akar beszélni, inkább engem faggat, ahogyan a többi utas is, hiszen kevés EU-s polgárral találkoznak.
Átülök egy derűs férfihoz, teljesen másnapos, aszpirint szed. „Tegnap az indulásomat ünnepeltük a barátaimmal” – mosolyog Szása. „Az egyik zónába utazom a barátomhoz” – osztja meg úti célját kérdés nélkül. „Tizenkét évet kapott, mert heroindíler volt, de ő is fogyasztotta a szert. Most májbeteg, a börtönkórházban fekszik, onnan hívott, hogy hozzak neki injekciókat, mert az nem szanatórium, nincs megfelelő gyógyszerellátása” – közli a keményre kigyúrt férfiú. Szakmája után nem érdeklődöm, jobb nem ismerni a részleteket.
A szoljanka friss
A restiben az igazgató a pincérnővel kártyázik és közben külön tálból szotyiznak. Nem keltem fel a figyelmüket. Egyébként az étterem teljesen üres. „Akar valamit?” – veti oda a huszonévesnek kinéző pincérnő (később kiderül, a látszat csal: a nagyobbik fia már elmúlt húsz esztendős), amikor már reményt vesztve ülök a bárszéken, tőle másfél méterre.
Kérem a menüt, fanyalogva hozza ki. De félek elrontani a gyomrom, inkább ajánlatot kérek tőle. „A szoljanka friss” – veti oda. És tényleg az, sűrű, kiadós, finom, leves, az ára százötven rubel.
A pincérnő végül szóba elegyedik velem és kiderül, hogy miből élnek. Az első és a második osztályon utazóknak a kupéba viszik az ételt. A platzkarte közönségének pedig drága lenne az étterem, ők koreai instant tésztalevest „főznek” maguknak. Lassan visszaindulok a helyemre.
„Rudolfnak hívnak” – szólít meg a vagonok között dohányzó férfi. Beszédes és unatkozik. „Te tényleg magyar vagy? Hallgass ide, nekem pedig az egyik nagyapám német páncélos volt, a másik pedig orosz géppuskás. A német a szovjet hadifogság alatt lett szerelmes nagyanyámba” – fújja kacagva a füstöt.
Közben jön a provodnyica, akit Rudolf meggyőz, hogy most ne büntetesse meg a bagózásért, majd megáll a vonat, kiszállok. Anyókák nyakba akasztott füstölt halat, kosárból káposztás és húsos pirogot árulnak. Az ajtónál nagy a tülekedés. Nem merek venni tőlük süteményt, ki tudja, tegnap nyávogtak-e, vagy ugattak-e? Minden havas, de csupán 6-7 fok hideg van. Az állomás kies, mint a többi, az emberek egyszerű kínai ruhát hordanak, sok a bámészkodó rendőr.
„A gyalogos felüljárót használja – szól szinte suttogva rám a rendőr, amikor a két sínpáron lépdelnék vissza a vagonomhoz. – Videofelvétel készül ugyanis” – teszi hozzá.
Mi lesz, ha az USA megtámad bennünket?
Megmászom kezemben a két másfél literes kvaszos palackkal a hatalmas vastákolmányt és beszállok. Miközben az ablakon bámulok ki, meglep, hogy a vasúttal párhuzamosan rengeteg romot látok. Ezer kilométereken keresztül nézhetem az üzemek, gyárak, házak maradékait. Láthatóan pusztul a vidék. Majdnem 30 ezer falu ürült ki Oroszországban a rendszerváltás óta. Elhiszem a statisztikákat.
„A nagyobb városokban ezzel szemben pezseg az élet” – mondja az egyik asszony, „de a fő téma napjainkban a háború, mert Ukrajnában a fasiszták ölik a mieinket” – néz rám riadtan. Sajnos teljesen igaza van, szinte mindenki a háborúról beszél és félve kérdik tőlem, a NATO-tagtól, hogy „mi lesz, ha az USA megtámad bennünket?”.
„Gyakran utazom a Transzszibériai Expresszel. Csitából Vlagyivosztokba, vagy más városokba, de csak egy lopásról hallottam” – válaszolja érdeklődésemre újabb szomszédasszonyom. A vonaton én is teljes biztonságban érezem magam. A cuccaimat is a polcomon hagyom, hiszen mégsem járhatok minden alkalommal a WC-re a hátizsákommal. Pedig csak egy mozdulat és az átvonuló profi tolvaj kezében vannak az értékeim, főleg a Moszkvából hozott életet adó konzervjeim, kolbászaim, sajtjaim.
„Részegek, sőt narkósok is felszállnak néha, de ha bajt kevernek, leszállítják őket, a büntetésről nem is beszélve” – folytatja az asszonyság.
Alig fejezi be mondandóját, amikor megjelenik egy rendőr és egy rendőrnő. Egyenesen hozzám lépnek, leülnek mellém, igazoltatnak, majd felírják az adataimat. Hiába kérdem az okát, sőt kifejtem, hogy ez sértő rám nézve, hiszen már a jegyvásárláskor és a felszálláskor is megmutattam az útlevelemet. Csupán sejtésem lehet, nyilván megtudták, hogy külföldi vagyok. Ha bevallatlanul, kimondatlanul is, de a háború szele egyre erősebben fúj.
Másfél nap őrjöngés
„Azonnal állítsátok meg a vonatot” – ébredek fel az éjszaka kellős közepén egy idős bácsi ordítására, aki éppen alattam fekszik. „Szerencsétlenség fog bennünket érni, mind meghalunk” – ismételgeti.
Többen rászólnak, de hiába. Felkel, és oda-vissza futkosva üvölt tovább. Maxim igyekszik megnyugtatni, de mindhiába. Egyre fékezhetetlenebb. „Hát nem látjátok, hogy a vonat mellett fiatal nő rohan hófehér ruhában? De hiszen tudjátok, hogy ez szörnyű halált jelent! Kínt és vért” – visítja tovább.
Másfél napon keresztül. A vagon egy emberként őrjöng, mindenki azt követeli, hogy hívjanak hozzá mentőt, szállítsák le. Két városban is érkezik hozzá mentőautó, orvos, velük rendőrök is, de nem fuvarozzák el, senkinek sincs rá szüksége. Hiába, nem közveszélyes, állítják. Amíg vizsgálják, ülhetek a polcomon, hiába tiltakozom.
„Feküdjön csak a helyén, jó helyen van ott!” – utasít a rendőr, majd az újabb kérésemre már a doktornő szól fel hozzám ellentmondást nem tűrő hangon.
Végül az öreg kap egy nyugtatóinjekciót, amitől nagy sokára lassan, de elalszik, másnap pedig leszállítják az állomásán.
Senki ne álljon az ülőkére
„Ismét ránk virradt, mehetünk mosakodni, irány a mellékhelyiség” – ébreszt Altinbek, a türkmén feketemunkás, majd fogja a törülközőjét, a szappanját és elindul. Nyilván hiányolta már a társaságomat, mások ugyanis nemigen állnak szóba a „vad türkménnel”.
Nos, Maximnak valóban igaza volt, amikor a vécéjükkel dicsekedett. „Bio, mint a repülőgépeken, azonnal leszippant mindent, kivéve a vécépapírt, azt nem szabad beledobni, nem szereti, eldugul.” Tehát külön szemetesbe kerül a terhelt papír.
Egyébként az egész mellékhelyiség berendezése rozsdamentes acélból készült és mindig tiszta. Mindössze egy táblácskát nem értettem, amire két cipőtalpat rajzoltak és azt írták rá, hogy senki ne álljon fel az ülőkére. Elképzeltem a tiltott akrobata mutatványt a száguldó, rángató vagonban… Jurij Ivanicshoz, a szerelvény igazgatójához fordulok tanácsért. „Nos, maga jó magas, tehát miután felállna a keretre, a mennyezetre támaszkodhatna” – kacag, miközben szemlélteti az életveszélyes cirkuszi mutatványt.
Jót mulatunk, azután a piszkos ablakon keresztül bámulom tovább a végtelen erdőségeket, a szegény szibériai falvakat, amelyek közül bármelyik lehetne A szériai borbély című film helyszíne. Szomorúan megfeketedett boronaházak bújnak össze, mintha a cári Oroszországban épültek volna.
„Ne gondold, hogy szegény ez az ország” – válaszol aggódó kérdésemre Roman, az örmény vendéglőtulajdonos, aki órák óta az első látogató a restiben, engem nem számítva. „A városokban rengeteg a gazdag ember. Ha kinézel az ablakon, mást sem látsz, csak szerelvényszámra szállított farönk-tengert és mi minden lehet a zárt vagonokban! Megfigyelted-e, hogy a teherkocsik Nyugatra tartanak?” – néz mélyen a szemembe.
Vidáman töltik az időt
Igaza van, a forgalom nagy, elképzelhetetlenül hosszú szerelvények haladnak el mellettünk, csupán a mi vonatunk fele olyan hosszú, mint egy évtizede és még így sincs soha tele egyik vagon sem. Érdekes a beszélgetés, mégis úgy döntök, járok egyet, visszatérek a helyemre, ahol újabb utasokba botlom. Egyetemisták, táborba utaznak pihenni, és ahogyan majdnem mindenki, kártyáznak, de ők tétben. A fiúk fekvőtámaszokkal fizetnek, a lányok versekkel, dalokkal. Ártatlan, szovjet hangulatot árasztanak.
„Azért vettük a platzkarte vagonba jegyet, mert itt mind a nyolcan elférünk, vidáman tölthetjük az időt. Társasozunk, gitározunk. Ráadásul olcsó a jegy” – kacag Arina.
Visszaigyekszem a helyemre, miközben a fejmagasságban kilógó lábakat kerülgetem. Felmászom az ágyamra, felhajtom a kis korlátomat, hogy hirtelen fékezésnél ne zuhanjak le. Mellettem-alattam három nő alszik. Mindegyik ruhában, hiszen hálóingben nem lehet. Nos, ez is a harmadosztály kényelmének hiánya. Amikor később a vécéről térek vissza, ismét két rendőrbe ütközöm. Hangosan vitatkoznak valakikkel. Kiderül, hogy két folyosói priccsre állítólag részeg férfiak szálltak fel, de szerintem kábszeresek, hiszen spiccesekkel addig is találkoztam a vonaton és a csuda sem törődött velük.
„Nagyon részegek voltak és kötözködtek a szomszédokkal és bár már lefeküdtek aludni, amikor a vonat rendőrei megjelentek, mégis le kell szállniuk, de az állomásig a rendőrségi kupéban időznek majd” – világosít fel Maxim. A férfiakat úgy levágták az ágyaikról, mint a sicc. Az egyikőjük vitatkozni kezdett, amit a rendőr hatásos és hallhatóan fájdalmas fogással hálált meg.
Végállomás: mínusz 26 fok
Már a harmadik naptól nehezen tudom követni a folyamatos időeltolódást, főleg úgy, hogy mindenhol, még a jegyünkön is moszkvai idő szerepel, ráadásul éjjel-nappal rengeteget alszik mindenki, persze én is.
Végül a hetedik nap megérkezünk Vlagyivosztokba. Mínusz 26 fok fogad és bár fedett az idő, barátságosan télies a pályaudvar épülte és a környezete. Itt is, mint minden valamire való településen, Lenin-szobor integet felém. Beülök a szemközti kávézóba, hogy végre ne érezzem magam tengerésznek, bár a tengerészjárásról sokáig képtelenség leszokni. Forró húslevest kérek, majd irány a négyágyas pihenőszoba, amely a pályaudvar épületében várja a megfáradt utazót. Abban a reményben fekszem le, hogy másnap benézek a városba, amit eddig csak nyáron láttam, de reggel elviselhetetlen hóvihar fogad. Az aprócska jégszilánkok milliárdjai záporoznak az ember arcába, szinte képtelen vagyok kinyitni a szemeimet, miközben húszcentis hóban csúszkálok. Mellettem fáradságot nem ismerő asszonyok takarítják a vastag havat.
„Ha nem takarítjuk el a hótakarót, megfagy, és azután tavaszig képtelenség közlekedni. És miért éppen mi asszonyok lapátolunk? Ez nálunk ugyanis hagyomány! A férfiak vagy egyenruhásak, vagy isznak” – mosolyog rendkívül barátságosan az egyik vasutas asszonyság.
Még kétszer dugom ki az orrom az amundseni környezetbe, azután visszamenekülök a szobámba. Később a 19. századi pályaudvar freskóiban gyönyörködöm, hogy aztán ismét felüljek a Moszkva felé tartó Transzszibériai Expresszre, hogy újra hét napig hallgathassam a zakatolását.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
