Életem egyik nagy tévedése volt, amikor 2009-ben hónapokig negligáltam, hogy A tetovált lány magyar nyelvű megjelenését az arcomba toló metró-mozgólépcsős plakát hatással lehessen rám. Elhárítottam annak a tudomásul vételét is, ahogy a könyv a körülöttem lévőkre hatott, mert annyira reklámízűek éreztem a vörös-fekete borítóra vitt meztelenséget a bestsellerség szöveges kiemelésével. Aztán valamelyik torrent oldalon felbukkant Oplev 2009-es filmje, így mire „Kalle” Blomkvist Ausztráliában kiszállt a terepjáróból és ráköszönt Harriet Vangerre, már meg is rendeltem mind a három kötetet. Stieg Larsson 1500 oldalas, megrázó és felemelő történeteit így tehát én is habzsoltam.

Azt a kottát most nem éneklem vissza, hogy miért lett a Millienum széria csak trilógia, mit köszönhet a Kindle e svéd kriminek, vagy hogy az amerikai remake, David Fincher rendezése ellenére miért lett zsákutca, s a Rooney Mara - Noomi Rapache-összevetésben miért utóbbit illeti a pálma. Az Ami nem öl meg miatt azonban azt érdemes visszaidézni: a Salander-sztori őrületes világsikere annak is köszönhető, hogy Larsson meglepően naturálisan (és olykor brutálisan őszintén) mutatta meg a nők elleni erőszakot – és ennek megrajzolásához az oknyomózó újságírás boszorkánykonyhájába vitte be az olvasót. Ez utóbbit, ha kissé idealizált módúnak tűnően is, de világossá tette: a kinyomtatott szavakért helyt kell tudni állni.

Larsson könyveit a tragédia és a thriller-szálak mögött megrajzolt háttér emelte ki a skandináv krimik sorából. A köteteken végig a rendszerek felépítésének, megfejtésének és elmesélésének sziszifuszi munkája érződött; amit ha kellett, atomi részecskékig lebontott a szerző. Aztán a megoldásokat egyesével kikutatva, egy kikezdhetetlen rendszert, egy átlátható keresztmetszetet tudott az olvasóval megépíttetni. Mindezt azért fontos aláhúzni, mert a "negyedik rész" szerzőjének, David Lagercrantznak a könyvéből ez teljességgel hiányzik.

Lehet, hogy a 35 évesen elhunyt hegymászó, Göran Kropp és a focista világsztár Zlatan Ibrahimovic „önéletrajzát” zseniálisan képes volt megírni a stockholmi újságíró-író, de a Larsson teremtette univerzum rekreálásához kevésnek bizonyult. Erre az olvasó azonban csak lassan jön rá. Az első 100 oldal valójában szerethető, már csak azért is, mert az elmúlt hat évben minden Salander-rajongó a történet folytatásáért rimánkodott. Ez lehet az oka annakis, hogy fel se tűnik: a szereplők az első kötet óta eltelt bő egy évtized alatt sem változtak (a tetovált lány az ezredforduló utáni években játszódik). A változatlanság azonban a történet elején épp még nem nagykorú Salander esetében szinte kizárt, mivel az első kötet végén kinyílik számára a világ, a harmadik végén pedig a démonaitól is megszabadul - szóval: nehéz elhinni, hogy mostanra, 35 körüliként még ugyanaz a cyber-punk közeg a kizárólagos világa.

Az Ami nem öl meg-ben először az se bántó, hogy a regény konfliktusának körvonalazása meglehetősen messziről indul - és nem feltétlenül célirányosan halad előre. Az alaptézisek és -viszonyok terjedelmes leírása Larssonnál is megvolt, szóval nincs azzal semmi gond, hogy Lagercrantz betekintést enged Frans Balder életébe, felrajzolja a Millenium (ismét) szorongatott anyagi helyzetének okait és lehetőségeit – és ez utóbbi ürügyén kitér a médiafogyasztási problémára is (laposodó olvasói igények kontra bombasztikus címadások, plusz az ingyenes online tartalom médiafüggetlenséget korrodáló jelensége).

Egy dolog nem indul el: a valódi cselekmény.  Az alkotóelemek mikroszkópikus pontosságú leírásai jó sokáig nem lökik-csalják az olvasót semerre és sehová, ezért úgy 200 oldal után nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy Lagercrantz pár lap híján 500 oldalas könyvében a részletes definiálások és leírások valójában a szerény cselekmény elfedésére szolgálnak. Újabb 100 oldal után ez bizonyosság.

A sztori csekély és lapos: az autista kisfiú világmegváltó történetét rég kimaxolta Bruce Willis A kód neve: Merkúrral, a titkosszolgálatokba beférkőzőknek és a „meneküljünk a rosszak elől egy elhagyatott helyre, mert ott nem találnak ránk” fatális tévedésének könytárnyi az irodalma, és ha máshonnan nem, Shyamalan Sebezhetetlenjéből azt is precízen fel tudjuk idézni, hogy a világot – legyen az bármennyire képregényszerű is – miként tartják össze az ellentétes előjelű erők. Ehhez képest triviálisnak tűnik, hogy a kártyát, amire Larsson bő egy évtizede ráírta: „a gyakornokot felültetik és megölik, ugye?”, Lagercrantz is kijátssza. A krimije mindezekkel együtt is lehetne jó – helyette azonban egyszerűen csőbe húzza a történet folytatásra rugóként feszülő olvasót.

 

Mert ugyan  milyen történet az, amiben a mesterséges intelligencia veszélyeiről szólva éppen azt kerüli el nagyívben az író, hogy a fogalom definiálása után az ezzel kapcsolatos konkrét problémájáról szóljon? Milyen folytatás az, amiből épp a Larsson-kötetek másik erőssége, a szociológiai összefűggések fogékonysága is hiányzik?

Ha a kötetre ráengednénk egy keresőprogramot, valószínűleg minden, a korábbi történetben szereplő figurát megtalálna a szövegben. Felbukkan Plague, Bublanski és Palmgren is, a múltból kísért Zalacsenko és Erika Berger is kilép a fürdőkádból. Ám korábban az epizodisták is fontos részeit alkották a hacker és az újságíró kirakósdijának azáltal, hogy nem csupán körülöttük történtek a dolgok, hanem velük és általuk. Most viszont mind csupán élettelen papírmasé.

A főhősként kezelt Blomkvist se járt sokkal jobban: korábban  lényegében az összes jó nővel ágyba bújhatott, és a penge agyával sok mindenre egyedül is rájött, most viszont csak egy szimpla utánfutó a Milleniumot ismét megmenteni hivatott történetben. Bár még képes idejében elugrani a bérgyilkos lövedéke elől, de egészen az utolsó fejezetig nem jut magától eszébe semmi használható.

Nem tudni, mi lett volna, ha Stieg Larsson 50 évesen nem kap végzetes szívrohamot egy toronyházi lépcsőzés szövődményeként. 2004 óta talán tényleg megírta volna már a tizedik részt is a Salander-sagába. A skandináv krimiket jó érzékkel válogató Animus ettől még persze nem lenne a mostaninál is népszerűbb kiadó, de az lehetne az olvasó boldogsága, hogy a műfaj gigászai (Harry Hole, Carl Mork és Varg Veum) mellett Mikael Blomkvist is évente egyszer belovagolhatna a (svéd/dán/norvég) naplementébe.

Az viszont biztos, hogy egy olyan, szervesen össze nem dolgozott, minőségileg meglehetősen hektikus szinvonalú részekből kollázsolt könyvet, mint amit Lagercrantz Larssonra (és a szerző még élő rokonaira) hivatkozással úgy tett le az asztalra, hogy ez az új Millenium-regény, egészen biztosan nem engedtek volna kiadni. Mint Lisbeth Salander és Mikael Blomkvist - és úgy általában: az oknyomozó újságírás - őszinte híve, ezért remélem, hogy nem készül újabb folytatás.