Miért nem folytatja a közéleti tárcák írását?
HVG: Az irodalmi élet legendájával, a múlt év végén megszűnt Holmi című folyóirat főszerkesztőjével, Réz Pállal készített sok tíz órás interjúból összeállított, Bokáig pezsgőben című „hangos memoárt” mennyire érzi írói munkássága részének?
Parti Nagy Lajos: Annak érzem, már csak azért is, mert minden munkám szükségképpen e munkásság része.
HVG: Akkor miért hiányzik a neve a két főszereplős beszélgetőkönyv címlapjáról, miközben a szintén a napokban megjelent másik könyvén, a Moliere-adaptációkon – az ön kifejezésével: átiratokon – ott van?
PNL: Mert azt akartam jelezni, hogy ezek nem a Moliere-darabok, hanem az én változataim, a memoárnál viszont azt, hogy ez a könyv nem két, hanem egy főszereplős. Roppant élvezetes munka volt, hajdan is, idén tavasszal is. Abszolút írói munka: tartalmilag semmit nem változtatva addig reszelgetni a hangzó interjú leírt változatát, amíg a könyvből is ki nem hallom Réz jellegzetes hangját. Amikor 1992 végén a Magyar Rádió, közelebbről Szebényi Cecília szerkesztő felkérésére több estén-éjszakán át beszélgettünk mikrofon előtt, épp időben volt, hogy az ő élet- és anekdotaanyagát valaki rögzítse, hogy aztán ebből, ha akarja – nagyon szerettem volna, hogy akarja – megírhassa az emlékiratait, az elhangzottakat kiegészítve, át- vagy újraírva. De amikor a kilenc rész, nagy sikerrel, lement a rádióban, Réz visszakozott, hogy az egész nem elég jó, úgysem lesz olyan, mint Vas István remek emlékirata, rosszabbat meg minek írna? Idén aztán, sokunk, nem utolsósorban a Magvető és Dávid Anna kapacitálására, igent mondott. Ebben nyilván közrejátszott, hogy 85 éves lett, meg hogy abbahagyták a Holmit.
HVG: Az 1990-es évek elején ön egyáltalán nem tartozott a Holmi holdudvarához, az első öt évében mindössze egy versblokkja jelent meg a folyóiratban – no meg két elismerő kritika a Szódalovaglás című kötetéről. Miért önt szemelték ki kérdezőnek, s miért önnel állt szóba a nagy nyilvánosságot közismerten kerülő Réz?
PNL: Szerintem odatartoztam, mármint a holdudvarhoz, akkor is, ha alig publikáltam. Nem emlékszem, kinek voltam az ötlete mint kérdező, de nem volt rossz ötlet. Bár ismertem őt is, a történeteinek nagy részét is, nem voltam túl közel hozzá, így kisebb volt a veszély, hogy egymást félszavakból értve „magunk között maradunk”, akaratlanul is kizárjuk a hallgatókat a diskurzusból. Tán Réz sem szerette volna, ha túlságosan „belülről” kérdezik. Valamikor 1990-ben ismerkedtünk meg személyesen, amikor Závada Pál barátom, bekerülve a lap szerkesztőbizottságába, felvitt Rézhez, aki ült a Jászai Mari téri lakásában, s mintha jó pár pakli kártyával tenné, pasziánszozott a kéziratokkal. Ültünk ott, lenyűgöző volt a figyelme, ahogy kérdezett és főleg beszélt. Dőlt belőle a jellegzetes rézpáli duma, s minden közvetlensége mellett az ember végig érezte a súlyát, hogy mennyire jelentős és mértékadó figura.
HVG: Szerteágazó beszélgetéseikből az olvasó számára egyetlen dolog bizonyosan nem derül ki: Réz Pál és Parti Nagy Lajos kapcsolata. Például az, hogy az irodalom nagy, ha nem a legnagyobb korszakának a XX. század első felét tekintő Réz miként viszonyul a Parti Nagy-művekhez.
PNL: Ez igaz, de hát a könyv nem rólam, hanem Rézről szól. A magyar irodalmi hagyomány bázisa, középpontja számomra ugyanúgy a – nagyon tágan értett – Nyugat, mint Réz számára. Az pedig, hogy a kortársakról ki mit gondolt, kinek milyen elfogultságai voltak vagy vannak, nem különösebben zavart és zavar. Kétségtelen, hogy Réz a kortárs irodalmat illetően talán túlontúl is szkeptikus volt, ma már végképp az, persze ki tudja, nem hiszem, de lehet, hogy igaza van... Az, hogy mit gondol arról, amit én csinálok, az inkább közvetve derült ki, például amikor 2004-ben, a Grafitnesz című könyvemre megkaptam a Magyar Irodalmi Díjat, és ő laudált. Remélem, nem csak a műfaj miatt mondott igen szépeket.
HVG: De hát akkor ő mégiscsak a költészet olyan „káprázatos” játékosai közé sorolta önt, mint Csokonai, Arany és Weöres. A szófacsarásait némiképp fricskázó Köszöntyű című méltatásába azért figyelmeztetést is rejtett, amikor úgy fogalmazott: „Legyen fülünk meghallani, nem csupán azt, hogyan muzsikál, hanem azt is, hogy mit mond.”
PNL: Ennek külön örültem, hogy azt mondta, ez az irály egyrészt nem csak dallás, belkantó, másrészt nem csak facsariáda és nyelvrontás.
HVG: Olyan ember, aki a szerzőket szembe szidja, a hátuk mögött meg dicséri – Tóth Krisztina jellemezte így Rézt. Önt szidta szembe?
PNL: Nem. Valahogy nagyon jól temperált, kiegyensúlyozott volt a viszonyunk. Az is lehet, hogy én béketűrőbb vagyok; amit tán némely kollegám szidásnak érzett vagy érez, az engem tán bosszant, de nem bánt. Nekem bejött ez a tónus. Sokat évődünk, de félreérthetetlen volt a respektus. Ráadásul én semmilyen értelemben nem függtem tőle, se mint főszerkesztőtől, se mint „irodalmi pápától”. Megvontam a vállam, ha valakire, akit én fontosnak tartottam, azt mondta, rossz költő. Hát akkor rossz költő – szerinte. Van ilyen. Én se kedveltem mindenkit az ő favoritjai közül. Evvel együtt az olvasói ízlésünk közelebb állt egymáshoz, mint a „praxisunk”. Engem leginkább az írókhoz, az irodalom mögötti életekhez, figurákhoz való viszonya érdekelt, nem az, kit hova rakott a kurrens viszonyítás polcain.
HVG: A „rézpáli dumát” az ezredfordulón, a 70. születésnapon verssel köszöntötte, idén, a 85.-en meg azt írta: „Más lennénk nélküle.” Ön például miben?
PNL: Tán a literátorságban. Réz az a tanár, aki nem tanít, hanem szemlél és szemléltet. Nélküle még kevésbé érezném magam biztosnak a választásaimban, egyáltalán, abban a hagyományban, amihez tartozónak vélem magam. Vele és körülötte evidens, hogy „tagjai vagyunk egymásnak”, hogy a hagyomány eleven és egyáltalán nem ájult emlékezés. Az ő idoljai, de azok is, akiket csak szerkesztett, eleven emberként jelennek meg az ő jól kiképzett emlékezésében; esendőként, ha tetszik, hús-vér héroszokként. Réz közelében az ember része az írók és a művek nagy és szövevényes történetének. A lap pedig, a Holmi huszonöt éve arról szólt, hogy igen, kimondani kell, legalábbis nem árt, de a művészetben semmiféle üzenet, közéleti szándék nem helyettesítheti a szöveg minőségét. Vagyis arról szólt a lap, a holmiság, hogy az írást, ezt a léhaságot csak életre-halálra érdemes csinálni.
HVG: Ehhez képest korántsem nevezhető a Holmi szorgos szerzőjének. Negyedszáz év alatt 14 vers, illetve próza. Miért nem csábult át vagy csábult át jobban ősműhelyétől, a Jelenkortól?
PNL: Ha megnézi, a Jelenkorban se közöltem túl sokat, noha élvezett némi elsőbbséget. Én soha nem írtam annyit, hogy publikálási gondjaim lettek volna, inkább a fordítottja az igaz: kértek, és nem volt, mit adjak. A Holmi, főleg eleinte, többször kért tőlem írást, mint ahányszor adni tudtam bármit is. Lehet, hogy néha orroltak is rám emiatt. De, hadd jegyezzem meg, én a Holmi-közlést nagyon komolyan vettem. Mindig igyekeztem a legjobbat odaadni.
HVG: Értelmezhető ez úgy, hogy a számbeli megjelenéstől függetlenül a Holmi-körhöz tartozónak érzi magát?
PNL: Igen. Ízlésben, barátságokban, szeretetben, sőt tiszteletben föltétlenül, de sose akartam csak a Holmiban publikálni. Ezt a szabadságot mindig megtartottam magamnak.
HVG: Könyvükben újra és újra előfordul, hogy kérdésként csak egy nevet mond, s ezzel máris megnyitja a Réz-csapot. Akkor tehát: Réz Pál.
PNL: Nincs történetem, mint neki lenne. Ezért is van a könyvben az írók elősorolása, mert tudtam, ilyen típusú az emlékezete. Én viszont nem történetekben, inkább ízekben, szagokban, érzésekben emlékezem. Például az első találkozásunkból is az ahogy volt a fontos, ama délután fénye, szivarszaga, a táncoló por mozija, a Dunára nézés, metaforikus értelemben is. Hogy az a lakás nagyon magasan van, azon a Magyarországon, ahol mindig is létezni akartam, ahová szívesen tartozom. Réz és tere, hold-, ha tetszik, emlékudvara: fogyó hazaszeretetem kitüntetett tárgya.
HVG: Igaza volt a Holmi szerkesztőgárdájának, hogy a látását vesztett főszerkesztő, a csapatot összefogó – az ön szavaival – „Réz-drót” kiesése után beszüntette a lap megjelentetését?
PNL: Az urak komoly emberek, nagyon meggondolták a döntésüket, számot vetettek a lehetőségeikkel, a fáradtságukkal. Személyes szempontjaikat tekintve igazat kellett nekik adnom. Megértettem őket, az más, hogy nagyon sajnáltam. Negyedszázad nálunk már komoly hagyomány, egy ilyen fontos intézmény eltűnte, pontosabban muzealizálása szomorú dolog. De hát a folyóiratoknak is megvan a maguk sorsa. A Holmié nagyon szép, kerek sors így is. Vagy épp így az.
