David Bowie pontosan három évvel ezelőtt, 2013. január 8-án jelentette meg Where Are We Now? című visszatérő kislemezét, melyet az év márciusában követett a The Next Day című album. Ezt megelőzően tíz évvel korábban, 2003-ban jelentett meg új anyagot, a Reality című nagylemezt, aztán egy évtizedig semmi, 2004-ben szívproblémák miatt a koncertezéstől is visszavonult, azóta sem lépett fel, turnézni meg főleg nem.

A három évvel ezelőtt kiadott nagylemez teljesen titokban készült: a Bowie-menedzsment titoktartási nyilatkozatot íratott alá a lemezen szereplő zenészekkel, producerrel és hangmérnökökkel. Az is megtörtént, hogy amikor felmerült, hogy a stúdióból információ szivároghatott ki, azonnal szedték a sátorfájukat, és átmentek egy másik helyre. Konkrétan a The Magic Shop nevű kis manhattani stúdióba, ahol amúgy korábban a Sonic Youth-tól a Coldplay-ig sokan dolgoztak már. Itt készült az új Bowie-lemez is.

A Blackstar egyébként koránt sem készült olyan titokzatos módon, mint három évvel ezelőtti elődje. Kezdjük ott, hogy a lemezen hallható hét (igen, hét) dalból négyet már a lemez megjelenése előtt ismerhettünk: a Sue (In The Season Of Crime) 2014-ben már kijött kislemezen, és szerepel Bowie Nothing Has Changed című tripla válogatáslemezén is. Igaz a most megjelent albumra újra felvették némi, a dalt jó irányba módosító változtatásokkal. De jó ismerős a Tis a Pity She Was a Whore című dal is, amely a kislemez b-oldalán szerepelt. Hallhattuk korábban az album egészen meghökkentő, és egészen meghökkentő klippel ellátott címadó dalát, valamint a Lazarust, amely egyébként egy azonos című színpadi produkció zenéje is (Bowie 1976-os filmje, a The Man Who Fell The Earth új, átdolgozott változatát készítette el az ír Enda Walsh-sal együtt, a belga Ivo van Hove rendezésével).

Egyébként is, a korábbi teljes elzárkózással ellentétben hírekkel és történésekkel gazdag időszak vezette fel a Blackstart. Hallhattunk arról, hogy Bowie nem adta oda dalait egy esetleges musicalhez, amit a Trainspotting-rendező, Danny Boyle készített volna, viszont zenét ír a Broadway-n bemutatásra kerülő Spongya Bob-musicalhez. Meg azt is, hogy Bowie esetleg szerepel majd a készülő új Gorillaz-albumon, továbbá, hogy a The Last Panther című új angol sorozathoz adott oda egy zenei részletet (mint utólag kiderült, a Blackstar című szám egy darabkáját) annak a Johann Renck rendezőnek, akit a kilencvenes évekből ismert popzenekar, a Stakka Bo énekeseként ismerhettünk, s aki aztán a Blackstar elképesztő klipjét rendezte.

Az új albumot Bowie még 2014-ben kezdte el összerakni hűséges producerével, Tony Viscontival és a korábbi lemezein és turnéin is közreműködő Zac Alford dobossal - néhány demót rögzítettek, aztán Bowie közel fél évre eltűnt, legalább is alkotótársai elől, és otthonában dolgozott az új ötleteken egészen 2014 decemberéig. A munka végül az idei év elején kezdődött el.

„Rengeteg Kendrick Lamart hallgattunk. Nem mintha ilyen zenében utaztunk volna, de nagyon bírtuk azt, hogy Kendrick ennyire nyitott és nem egy hagyományos hiphop-lemezt készített. Mindenfélét beledobált a zenébe és bizonyos értelemben mi is ezt akartuk – a cél mindenféle értelemben az volt, hogy eltávolodjunk a rock and rolltól” – nyilatkozta Visconti tavaly novemberben a Rolling Stone-nak.

 

Nem is véletlen, hogy Bowie, ellentétben a három évvel ezelőtti lemezzel, a Blackstart nem hagyományos pop-rock stúdiózenészekkel, hanem New York egyik legizgalmasabb, kísérletező dzsessz-együttesével, Danny McCaslin szaxofonos kvartettjével vette fel.

McCaslinnal és a kvartett dobosával, Mark Guilianával dolgozott már a 2014-es Sue (In The Season Of Crime című dalon, most azonban a teljes együttest (a két zenész mellett: Jason Lindner billentyűs, Tim Lefebvre basszusgitáros) felkérte közös munkára. Mellettük az ugyancsak New York-i dzsessz-gitáros, Ben Monder és a két dalban ütőhangszereket megszólaltató James Murphy – az idén visszatérő LCD Soundsystem vezére, aki a három évvel ezelőtti Bowie-lemez Love Is Lost című dalához remixet készített - játszik a lemezen.

Ami a végeredményt illeti, a Blackstar Bowie legmeglepőbb, legbátrabb és legkevésbé popos lemeze a hetvenes évek, a Station to Station és a berlini trilógia, a Low, a ”Heroes” és a Lodger óta. Tényleg mindent beledobáltak a zenébe: hiphop-grúvokat és tánczenés dob-patterneket, bánatos, Roxy Music-os, és kalandor, dzsesszes szaxofon-szólókat, elektronikát és zajos gitárreccsenéseket, nem-evilági énekeffekteket és bársonyos sanzon-modort, miközben a számok erősen feszegetik, sőt itt-ott át is lépik a popdalforma kereteit.

Például mindjárt a közel tíz perces, klip nélkül is filmszerű címadó dal, amely eleve két teljesen eltérő részből lett összepakolva, de az azt követő, egyre vadabban lüktető és egyre őrültebb szaxofon-förgetegbe torkoló Tis a Pity She Was a Whore sem klasszikus verzé-refrén szerkezetű dal. A lassan, sötéten hömpölygő Lazarus – mely, ahogy azt már említettük, Bowie 1976-os filmjét, a The Man Who Fell to Earthöt idézi meg – csak itt-ott emelkedik meg, de ugyanúgy, sőt még inkább vészjóslóan zakatol a riffelős, gitárkitörésekkel és mindenféle zajokkal nyakon öntött Sue (In The Season Of Crime).

 

És aztán ott a hab a tortán, a három eddig még nem ismert dal, melyek a lemez második felére kerültek. „Where the fuck did Monday go?”- hangzik a visszatérő kérdés a katonásan menetelő Girl Loves Me című számban, melynek szövegét Bowie részben a többek közt angol színészek, mutatványosok, bűnözők, prostituáltak és melegek által használt szlengből, az olasz, francia, kelta, roma és jiddis eredetű kifejezéseket is tartalmazó Polariból, részben a Mechanikus narancsból vett szavakból állította össze. Ezt az album felvételei közben, a stúdióban írt nagyívű Dollar Days követ. A Blackstart végül az egyszerre lüktető és puha I Can’t Give Everything Away (a dalt magát pedig egy nagy robert frippes gitárszóló) zárja, mely akár az 1999-es Thursday’s Child kései unokatestvére is lehetne.

Hét szám, negyvenegy perc, és egy pillanatig sem gondoljuk azt, hogy több dal, több idő, több bármi kellene erre a rendkívül sűrűn szőtt, tömény, tömör, egyben többrétegű és evokatív lemezre, ami, mint az igazán fontos műalkotások, magához ránt, beszippant.