Most akkor sajnáljuk az önmagukba húzódó embereket?
Mivel a foci és az oktatás mellett a pszichológiához is „mindenki ért”, sorjáznak a megkérdőjelezhetetlen kinyilatkozások az extrovertált és az introvertált személyiségtípusokról. Érdemes azonban ezzel vigyázni, mert tiszta kategóriák nem léteznek, és ezek ráadásul egy emberen belül is folyamatosan változnak.
„A jelen korszak introvertáltjai hasonló alávetettségben élnek, mint az 1950-60-as években a nők, hiszen ma egyedül az extrovertáltság üdvözítő.”
„Az introvertált emberek nélkül nem létezne Az eltűnt idő nyomában, a relativitáselmélet, Chopin noktürnjei, de a Google sem.”
Szeretünk kategóriákban gondolkodni. Sőt, a „szekértáborosdi” bizonyos értelemben kódolva van a gondolkodásunkba, ugyanakkor a vagy-vagy alapállás mellett hajlamosak vagyunk az általánosításra is. Mindez nem vád, pusztán megállapítás: az emberi elme és a nagyvilágban való tájékozódásunk is alapvetőn így működik. Az identitásunk is nagyrészt erre épül, kiegészülve azzal, hogy folyamatosan figyeljük a környezetünkben lévőket, és több-kevesebb tudatossággal összehasonlítgatjuk magunkat másokkal.
A közösségi média felfutásával önmagunk és mások összeméregetése újabb lendületet kapott, az internet pedig fantasztikus távlatokat nyitott, hogy meghatározzuk identitásunkat.
„Ha lájkolok, megosztok egy témát, azzal azonosulásomat fejezem ki. Ha ezt elég gyakran teszem, akkor ez az azonosulás az identitásom részévé válhat. És ha az identitásomnak megfelelően viselkedek, akkor megkapom a jutalmat, ami ezzel az identitással jár. Egy idő után vágyni fogok erre a megerősítésre, keresni fogom, hiszen ez része annak, aki én vagyok” – fűzi tovább gondolatmenetünket Gyurics Gergely pszichológus.
A világban ügyetlenül botladozó furcsa kis introvertált
Manapság internetes portálok százai kínálják identitáskellékek állandó folyamát, ám ezek közül évek óta kirívó népszerűségnek örvendenek azok az önismereti teszek, amelyek megmondják, hogy extrovertáltak vagy introvertáltak vagyunk-e. Ezek nagyrészt azt monitorozzák, hogy mi tölt fel bennünket: a bulik és mások társasága, vagy a magányos olvasgatás és elmélkedés a kanapénkon egy csésze tea mellett.
A kategorizálás népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint azok a mémek, rövid történetek és képregények, amelyek hőse a világban ügyetlenül botladozó furcsa kis introvertált, akit kevesen értenek, akit mindenki szeretne kirángatni abból a biztonságos burokból, amiben él.
Nem is beszélve azokról a közkeletű elképzelésekről, miszerint a nyugati világban csak a kifele, a külvilág felé forduló, szereplési vágytól duzzadó, magabiztos fellépésű extrovertáltak az élet császárai, a többnyire esetlen és bizonytalan introvertáltaknak pedig, akik állandó kapcsolatépítés helyett inkább befelé figyelnek, nem terem babér.
Sőt, az extraverziót egyesek egyenesen elnyomó ideológiának kiáltják ki, mondván, kirekesztően bánik az introvertált kisebbséggel, amelynek tagjai személyiségük lényegét alkotó tulajdonságaik miatt kerülnek hátrányba. Erre természetesen néhány éve megszületett az adekvát válasz: az introvertáltak önvédelemből mozgalmat alakítottak.
Könnyű közepes értéket elérni
De vajon tudjuk-e, hogy pontosan miről is beszélünk? Tulajdonképpen kik harcolnak ki és mi ellen? Valóban egy méltatlanul elnyomott kisebbség áll szemben egy agresszív többséggel szemben? A témával kapcsolatban minden kérdésre számtalan tévhit és félinformáció jut, és ahhoz, hogy ezeket tisztázzuk, érdemes először a nagy álomfejtő elméletéhez, és a belőle kiinduló további elméletekhez kanyarodni.
Elsőként az 1910-es években Carl Gustav Jung tipológiájában tűnt fel az extrovertált és introveltált személyiségtípus. Előbbi az általános lelki energiájának megfelelően inkább kifelé, a külvilág irányába fordul, utóbbi inkább befelé, szubjektív, belső világa felé. Jung azt is hozzátette, hogy mindkét típus magában hordozza a másikat is.
Ezen elmélet hétköznapi hasznosítására dolgozott ki a – nem pszichológus végzettségű – amerikai Katherine Briggs és lánya, Isabel Myers a negyvenes években egy kérdőívet. A manapság is hihetetlen népszerűségnek örvendő Myers-Briggs Típusindikátor (MBTI) négy alapvető törésvonalat, dimenziót tart fontosnak az emberek információfeldolgozással és döntéshozással kapcsolatos viselkedésében: introvertált-extrovertált („tartózkodó-társaságkedvelő”), érzékelő-intuitív, gondolkodó-érző, megítélő-észlelő.
A skála ezek szélsőségei alapján tizenhat személyiségtípusba sorolja a tesztet kitöltő embereket. „Az MBTI pusztán azt mondja meg, hogy melyik hozzáállást használjuk gyakrabban. Nem jelenti ki, hogy egyik vagy másik típusba tartoznánk, és ebből sosem törhetünk ki. Mi több, az MBTI egy százalékos skálán mutatja az eredményeket, ahol igazán könnyű közepes – 40-60% közötti – eredményt elérni. A mérőeszköz ebben az esetben is kényszeredetten az egyik vagy a másik oldalra sorol bennünket, de valójában egy vagy két kérdésre másképp válaszolva könnyedén átlendülhetünk a másik kategóriába” – magyarázza Gyurics Gergely.
Elérni az optimális izgalmi állapotot
Nagy János, egyetemi docens az ELTE Pszichológiai Intézetének munkatársa emlékeztet, Hans Eysenck a hatvanas években azt állította, hogy mindannyiunk idegrendszerének van egy optimális ingereltségi szintje, aktivitása, belső izgalmi állapota. Az elmélet szerint az introvertáltak az optimumon vannak, ezért az ő külső ingerszükségletük alacsonyabb, az extrovertáltaknak viszont folyamatosan külső ingerek kellenek az ideális állapothoz.
Jeffrey Alan Gray, Eysenck tanítványa a hetvenes években mindezt annyival módosította, hogy míg az extrovertáltak sikerorientáltabbak, akiket inkább a pozitív megerősítés hajt, addig az introvertáltak inkább a kudarcoktól, a büntetéstől tartanak.
A legmodernebb vizsgálatok az agyban található szinaptikus biokémiai és elektromos folyamatokat feltérképezve arra jutottak, hogy ezek működési eltolódásai okozzák, hogy valaki inkább introvertált vagy extrovertált lesz-e: a viselkedést például a dopamin teszi aktívabbá, ezért ha valakinek aktívabb a dopamin rendszere, extrovertáltabb lesz.
A tévhitek erdeje
Az egymásnak ellentmondó vagy éppen egymást erősítő elméleteket persze a végtelenségig lehetne sorolni, a kérdés lényegében az, hogy ezeket hogyan értékeljük, és milyen messzemenő következtetéseket vonunk le belőlük. Kővágó Pál pszichológus szerint Jung tipológiája túl merev: „nincs értelme introvertált kisebbségről beszélni, mert az emberek döntő többsége ambivertált, vagyis az extraverzió és az introverzió között valahol középen helyezkedik el.
Kategóriák helyett érdemes tehát úgy fogalmazni, hogy valaki inkább a skála extrovertált vagy introvertált vége felé áll közelebb. Ráadásul az emberek bizonyos szituációkban inkább extrovertáltak, máskor pedig inkább introvertáltak lesznek. Ez a hullámzás akár egy napon belül, sőt, óráról órára is változhat. Arról nem is beszélve, hogy egyes élethelyzetek, például a fiatal bulizós egyetemista évek inkább extraverziót, a kisgyerekes szülői vagy a gyász időszakai inkább visszavonulást kívánnak” – magyarázta lapunknak Kővágó Pál pszichológus.
Vekerdy Tamás korábban szintén arról beszélt, hogy a fiatalkor például az extrovertált gyerekeknek kedvez, a tanárok például azokat a tanulókat kedvelik, akik sokat jelentkeznek, szinte kiesnek a padból. Az ilyen gyerekek könnyen létesítenek kapcsolatokat, minden lében kanalak. Később azonban az élet közepe felé közeledve az ember inkább elcsendesedik, visszahúzódik, több ideje marad az élet értelmén merengeni, vagyis introvertálttá válik. S ez az elmélyültség az élet nagyon sok területén (tudományos munka, művészetek) kifejezetten hasznos lehet.
A pszichológia soha nem fog választ adni arra, hogy kik járnak jobban
„Szélsőségesen extrovertált emberből soha nem lesz introvertált, és fordítva. Ez persze nem jelenti azt, hogy bizonyos keretek közt képtelen leszek szabályozni a viselkedésemet, a hozzáállásomat. A képet az is árnyalja, hogy az extrovertáltság és az introvertáltság csupán egy az ember személyiségét megkülönböztető legalább öt alapvető dimenzió közül. A neveltetés és a szocializáció rendkívül meghatározó szerepéről pedig még szót sem ejtettünk” – tette hozzá Nagy János.
Kővágó Pál úgy véli, sokszor kifejezetten hasznos, ha időlegesen képesek vagyunk definiálni önmagunkat, „egy terápia során remek kiindulópont lehet például, ha a páciens kimondja, hogy túlságosan introvertált, ezért nem volt még párkapcsolata 25 évesen”.
Választott extrovertált és introvertált identitásunk hosszú távon azonban csapdába csalhat bennünket: ha önbeteljesítő jóslattá válik, gátat szabhat a változásnak, személyiségünk fejlődésének – mondják a szakemberek.
Emellett azt is elárulták, hogy az önmagát értéksemleges tudományként meghatározó pszichológia soha nem fog választ adni arra, hogy kik járnak jobban: az extrovertáltak vagy introvertáltak, hiszen mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya, a lényeg az, hogy az extrovertált-introvertált fogalompárt úgy használjuk, hogy az soha ne adhasson lehetőséget mások megbélyegzésére és a kirekesztésére.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
