HVG: Jelentős irodalmi eseménynek kijáró körítéssel tálalja kiadója, a Magvető, hogy elkészült a Nobel-díj utáni első, Felszámolás című regényével. De nem csupán az erőteljes marketing érzékelhető, hanem a felfokozott olvasói várakozás is: lássuk, mit írt Kertész Imre a Nobel-díja után. Mennyire nyomasztotta önt az ilyesfajta elvárás?

K. I.: Írás közben sosem gondolok arra, milyen hatást érek majd el. Soha. Ehhez minden bizonnyal korábbi életemben szoktattam hozzá magam. A Felszámolást már legalább egy évtizede babusgattam, csak sokáig nem találtam meg a formáját, hiába voltam kész az alig több mint másfélszáz oldalas kisregény majd kétharmadával, 2001-ben hosszú hónapokra teljesen elakadtam. Tavaly, kiszabadulva a fullasztó hazai légkörből, Berlinben egyszer csak megtörtént bennem a gátszakadás, akkortól rohamtempóban - persze csak a saját ritmusom szerint használható ez a kifejezés - írtam az újabb és újabb oldalakat. Az idő tájt már olyannyira izgatott a szöveg, hogy ebben - és kérem, ne értse senki félre: kizárólag e tekintetben - a Nobel-díjat zavaró repülésnek éreztem, mert az az ámokfutás, amelybe belekeveredtem, rengeteg időmet vette el. Írás közben tehát nem az nyomasztott, hogy új regényemet majd a Nobel-díj árnyékában fogják értékelni, hanem az, hogy a bennem kavargó történet befejezése mellett még a kötelező Nobel-beszédet is vállalhatóan meg tudjam írni.

AFP / STF / Pool

HVG: Az persze nem valószínű, hogy vállalkozna annak megválaszolására, vajon sikerült-e korábbi könyvei színvonalát elérnie, arra azonban talán van magyarázata, hogy új regényét miért kerekítette egy lehetetlen, kísértő - s most a Felszámolásban szereplő önminősítést használom -, „giccses” szituáció köré. Merthogy az egyébként az 1990-es években játszódó művében abból a koncentrációs táborban megtörtént „üzemi balesetből” indul ki, hogy „Auschwitzban, csupa derék ember közreműködésével, megszületik egy gyermek. A kápók leteszik a botjukat meg a korbácsukat, és meghatottan a magasba emelik a síró csecsemőt. Az SS-őrmesternek könny szökik a szemébe...”

K. I.: Mert ezzel a radikálisan szélsőséges szituációval is jelezni akartam, hogy a mindenkori diktatúrákban tulajdonképpen mindnyájan ilyen giccses körülmények között éltünk, oly mértékben kiszolgáltatva a teremtett körülményeknek, az önkénynek, hogy az életünk, de már a születésünk is ennek az árnyékában zajlik. A véletlen, hogy valaki Auschwitzban születik meg, végzetszerűen meghatározza egy ember életét.

HVG: Számlálhatatlan nyilatkozataiban többször is kifejtette, hogy a Felszámolással végére ér a Sorstalansággal kezdődő, A kudarc és a Kaddis egy meg nem született gyermekért című könyveit magában foglaló tetralógiájának. Számvetése végén mennyire tud azonosulni mostani választott főhősének - a túlélők második generációjához tartozó Juditnak - a nézetével, hogy noha „a világ a gyilkosok világa, de én mégsem akarom a világot a gyilkosok világának látni, én olyan helynek akarom látni a világot, ahol élni lehet”?

K. I.: Albert Camus-nek egy olyan mondatából indultam ki, amelyet szerintem minden írónak követnie kellene: egy jó drámában mindenkinek igaza van. Tehát női főszereplőm kijelentésével tökéletesen azonosulok. De teljességgel osztom a másik, a rendszerváltás idején megroppant s öngyilkossá lett hősöm nézetét is, miszerint a szabadságot már nem lehet túlélni. De hogy a kérdésére is válaszoljak, én, mint látható, a magam részéről az élet mellett döntöttem. Más kérdés, hogy 1989 után egyfajta énem megszűnt, az, amelyik több évtizeden keresztül élte a depressziós, kilátástalan életét. Engem az írás tartott életben - Emil Ciorannal szólva: minden regény haladék volt az öngyilkosság elől -, s azt hiszem, ez most már az életem végéig így lesz.

HVG: A Nobel-díj viszont egy csapásra világhíressé tette. A kényszerűséggel viselt protokollon túl mi jutott el önhöz, miket olvasott el például abból a betűtengerből, amit az eltelt esztendőben önről írtak?

K. I.: A tizedét, de lehet, hogy a századát sem ismerem annak, ami rólam - állítólag, illetve biztos, hiszen mondták - megjelent. Több mindent olvastam, amire Arany Jánossal mondhatom, gondolta a fene... Megvallom, a visszhangdömping ellen ugyanúgy sündisznóállásból védekeztem, mint ahogy igyekeztem a politikába való belerángatásomat is elhárítani, még ünnepi mindentudó szónok sem kívántam lenni, hiszen nem vagyok jobb, s nem tudok semmivel sem többet, mint 2002. október 10-e előtt tudtam, arról már nem is szólva, hogy a világ aktuális dolgaiban sohasem voltam túlinformált. Nem vitás, küzdenem kellett azért, hogy továbbra is íróként, s csak íróként tartsanak számon.

HVG: Visszatérően hajtogatja, hogy a múlttal való szembenézés Magyarországon, például Németországgal ellentétben, még várat magára. Mi a fáziskésés oka?

K. I.: Németország az első pillanattól kezdve arra kényszerült, hogy szembenézzen a múltjával, s ezt nem tehette meg másképp, csak az önvizsgálattal. Nem volt ez könnyű procedúra, hosszú ideig is tartott, s tulajdonképpen csak a 68-as diákmozgalmak után, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején volt a nagy áttörés. De hát a németeknek elementáris és egzisztenciális érdekük volt, hogy történelmüket világosan lássák, mert e nélkül nem tudtak továbblépni. A háború után otthon is megindult valami tisztázás, de aztán igen hamar anatéma alá került a kérdéskör, így hát, hogy úgy mondjam, Magyarországra még nem került sor. Igaz, Magyarország tényleg nagyon sok nemzeti sérelmet szenvedett el, veszélyeztetett ország, s meg kell érteni, hogy a szenvedésekre is kényesebb. De el fog jönni ez az idő, még ha most nincs is meg a nemzetben az az erő, vagy szolidaritás, vagy nagyvonalúság ahhoz, hogy a múltat feldolgozza. Az európai uniós tagság kapcsán most erre biankó csekket kap az ország.

HVG: Apropó, múltfeldolgozás: értesült-e arról, hogy az egykori piliscsabai lőtéren, a Sorstalanság című film forgatásának egyik kiszemelt helyszínén többen élő láncot alkotva kívánják megakadályozni, hogy ott - „a magyar ősök szellemeinek szakrális gyülekezőhelyén” - díszletbarakkok és gázkamrák épüljenek?

K. I.: Ez az öntől hallott hír számomra semmit sem mond. Kedvelt filozófusommal, Wittgensteinnel szólva: ez egy olyan mondat, amelynek nincs jelentése.

HVG: „A Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írtam” - hökkentette meg a nyár elején még az önnel szimpatizálókat is az Élet és Irodalomnak adott interjújával. Ehhez hasonlót már többször mondott ugyan, például 1997-ben a lipcsei könyvvásár nagydíjának átvételekor („a Sorstalanság leírt mondataihoz vezető utat a sarlós-kalapácsos diktatúra” és az azt követő „nyájas rémuralom vaksötét betonbunkerében találtam meg”), most továbbment, amikor kijelentette: „rossz nyomon jár, aki a Sorstalanságot holokausztregényként fogja fel”. E megállapításáról azóta is szenvedélyes vita zajlik, s nem mondhatni, hogy szavait egyetértőn fogadnák.

K. I.: Nézze, én igyekszem komolyan venni a szavak, kifejezések jelentését. Nem először mondom el, hogy szerintem nem lehet holokausztregényt írni, mert a holokauszt ábrázolhatatlan. Olyan rettenetesen átfogó és szörnyű részletekkel terhelt témakör, amelyet talán egyedül Hilbergnek Az európai zsidóság kiirtása című - egyébiránt magyarul máig kiadatlan - könyvében sikerült tudományosan megközelítenie, de amelyről regényt írni lehetetlenség: mivelhogy a holokauszttörténet a gázkamrákban végződik, és senki sem tudta, senki sem tudja leírni, mi történt a lezárt ajtók mögött, miután bedobták a Ciklon B gázt. Holokausztregényen ma a nagyszámú visszaemlékezés-irodalmat értik, ezek a történetek mind hitelesek ugyan, hiszen megtörtént eseményeket elevenítenek fel, másfelől viszont mégsem eléggé hitelesek. Csak nagyon kevesen, így például a lengyel Tadeusz Borowski vagy Primo Lévi néztek szembe, s nem is a holokauszttal, hanem azzal, hogy mi válhat az emberből egy olyan extrém szituációban, amilyen Auschwitz. S én sem a holokausztról, hanem nagyon is a Sorstalanságról akartam regényt írni. Ennek igazi lényegét pedig csak 1956 után értettem meg, éppen a Kádár-rendszerben. Azt, hogy miként lehet az ember ellen kihasználni s ellene fordítani az emberi természetet, a mindig élő reményt. Ez érdekelt, ez az alkalmazkodási folyamat, amely a mindenkori gépezetnek a működését lehetővé és simává tette. Nos ez, és nem az erőltetettnek látszó történelmi párhuzam a lényeg, s ezt nem 14 évesen Auschwitzban, hanem 1956 után Magyarországon értettem, tapasztaltam meg, ott láttam napi gyakorlatként, miként lehetséges a túlélés reményével tömegeket meggyúrni, átfordítani, mindenféle meggyőződést, méltóságot feladatni.

HVG: „A Nobel-díjat arra akarom használni, hogy megteremtsem magam körül a nyugalomnak, a csendnek azt a légkörét, amelyben tudok dolgozni” - így szólt az egyik nyilatkozata, máskor meg hetykén kijelentette, a díjat eldorbézolja... Egy év elteltével mire jutott ez ügyben?

K. I.: Arra, hogy az eldorbézolás egy jó magyar szó... Változatlanul tartom magam ahhoz, hogy ezt a pénzt arra fordítom, amire akarom, s nem hagyok beleszólást, de még belepillantást sem.