Ha bakelit lemezből 300 darabot borítóstul egy mérlegre tennénk, nyomna úgy 60 kilót. Lemezszekrénybe téve elfoglalna úgy 120 centi helyet. Tony Colman, egy megszállott londoni zenebolond a Hospital Records 1996-os megalakítása után most - karácsony előtt egy héttel – érte el a 300-as jubileumot. A drum & bass szcéna „örök” figurájának esze ágában sincs leállni.

Hospital Records

Az úgy volt, hogy jazz irányából érkező Colman valahogy a ’90-es évek legelején botlott bele először a zeneboltos Chris Gossba. Eszük ágában sem volt együtt dolgozni, mivel zenélni éppenséggel nem is zenéltek mindketten. Goss éppen akkor plakátokat tervezett, és inkább technikusság, valamint a klasszikus, szervezés vénájú producerkedés érdekelte, Colman meg - aki épp egy acid jazz formációba ölt pénzének elvesztésén kesergett picit - hozzá képest zenész volt, vagy legalább is zenei producernek nézett ki. Aztán mégis úgy lett, hogy évekkel később, egy füstös hammersmith-i kocsmában már a kiadó nevét keresték, és röviddel ezután, 1995-ben, a Barons Court egyik pincestúdióban már mindenféle stílusokkal (downbeattel, trip-hoppal, jugle-lel és drum ‘n bass-szel) kísérletezgettek. Aztán amikor Danny Byrd küldözgetni kezdte a demóit, és a londoni klubéletbe kezdtek szép lassan zenei beszállítóként is megérkezni, a kiadó sínre került.

Az úgy volt, hogy valamikor 2000-ben, amikor a London Elektricity még Colman és Goss közös projektje volt, és az első lemezük (Pull the Plug, 1998) mellett az első igazán nagy merítésként készült válogatás-lemez (Out Patients, 2000) a kiadót már felrajzolta az ismertségi térképre Angliában, akkor valamiért Cardiffba utaztak. Benéztek a walesi főváros egyetlen valamire való lemezboltjába, a Catapult Recordsba. Véletlenül történt az egész, a bámészkodáson kívül nem volt semmi céljuk. Így azonban gyorsan idegesítővé vált, hogy az egyik eladó srác - miután felismerte őket - nyomulni kezdett, hogy hallgassák már meg, pörgetne valamit. Lekoptatták. Este aztán amikor a helyi menő dnb klubban, a Silent Running bárban kötöttek ki, ugyanezt a srácot látták a dj pult mögött. Amit hallott, attól Colmannek leesett az álla, Goss meg mindig elmeséli, ha szóba kerül, hogy Lincoln Barett magasról tett arra, hogy a d’n’b sebességi plafonját akkor a 180 bpm jelentette. Ő 185-ről indított. Barettből nemsokára az a High Contrast lett, aki a Hospital Records első átütő albumát készítette (True Colours, 2002). És aki 10 évvel később azt a The Agony and the Ecstasy-t készítette el, ami a londoni nyári olimpia hivatalos zenei listáján hat helyet is lefoglalt.

 Az úgy volt, hogy a Hospital Records eleve egy olyan kis független londoni (>angol, >brit) lemezkiadónak indult, amiből 1995-ben bár jóval több volt, mint manapság, de most sincs kevés (lásd még: Commercial Suicide, Spearhead Record, Metalheadz stb.). Itt manufakturális viszonyok közt zajlik minden, a céget talán tucatnyian tartják működésben, és így az egészben meg tud maradni a műhelymunka, a családi jelleg is. Mivel Colmanék a kezdetek óta nem álltak le a bakelit korongok gyártásával sem (persze: cd-n és digitálisan is kereskednek már jó rég óta, és mostanra a merchandise választék – póló, pulcsi, bögre, sörnyitó stb. - is egyre bőségesebb) most már anyagilag is kiélvezik, hogy 20 év után már nem elsősorban csak a dj-k számára, munkaeszköznek gyárthatják a korongokat.
Abba, hogy épp a 300. korong jubileumára érkezett a hír, hogy a britek többet költenek vinylre, mint digitális zenei tartalomra, abba a Hospital Records 2016-ban kiadott, mintegy 40 féle korongja közt az új Fred V & Grafix (Ultraviolet), Metrik (Life/Thrills), Logistics (Electric Sun), Maduk (Never Give Up), de a 3. Netsky (III) album is vastagon beletartozik. Meg az is, hogy mind a lassan már 21 évükre élő szövetként, zenéiket állandóan újrakeverhető alapanyagként ápolják.

Az úgy volt, hogy 2010 második felére Colman egyre izgágább lett. Ideje volt elkezdeni a munkát a kiadó 15 éves munkásságát méltató válogatásnak (ami egy évvel később végül 51 számmal készült el), de érezte, hogy volna privát, alanyi jogú közölni valója is, mivel elcsendesedőben volt a Syncopated City (2008) keltette hullám. Ráadásul rátalált egy kreatív, ugyanakkor alázatos csendestársra is - a vokálozás mellett a komponálásba is vastagon bevont Elsa Esmeraldára. Amikor énekelni kezdi, hogy az elektromosság fogja felmelegíteni őt, a finom szövegcsalás pont a munkájuk lényegére tapint rá. (Merthogy a szövegben az áll, hogy „Elektricity will keep me warm”, így az „áramütés” maga Colman, alias: London Elektricity.) A múzsa és a mester találkozását Colman 2011 áprilisáig nyújtotta, hat hónapot szöszmötölt a Yikes! polírozásával, de így, az epikus és melankolikus húrokat vegyesen pengetve lett új lap új bekezdése a liquid d'n’b nagykönyvében. Lehet, hogy van, akinek a következő lemez, az Are We there Yet? (2015) zeneileg frissebbnek és így közelebbinek hallatszik elsőre. Sokszori hallgatást követően én legalábbis arra jutottam, hogy a különbséget a kiváló és a tökéletesen hibátlan album között a Yikes! több mint felét éneklő Elsa jelenti – utóbbi javára.

Az úgy volt, hogy bár a Hospital Recordsban 2003-ban indított M.A.S.H. projekt gyorsan, két év leforgása alatt kifulladt, a kiadó a saját inkubátorházi projektről nem akart lemondani. Másodikra, a 10 éve indított Med School névre keresztelt utánpótlás-neveldével aztán ez be is vált. Igazán kedveltté a belsős kiadó azonban nem azzal vált, hogy pl. S.P.Y., Bop vagy Lung zenei karrierjének keltetőgépeként funkcionált, hanem hogy a 2010-től évente kiadott precíz New Blood válogatásokkal (a legfrissebb album a New Blood 016 nevet viseli), tényleg friss vért pumpáltak a d’n’b-be. Ez tette lehetővé, hogy a Med School 2013-ra megtalálta (és sikerrel menedzselte) az alig 20 éves Edward Allent (Etherwood) és a nála is fiatalabb konzervatóriumi mintadiák Will Keent (Keeno) is. Kettejük azóta kiadott két-két albuma mágnesként vonzza a figyelmet - és a további friss levegőt: The Erised, Flawless, Pulsaar, Lurch stb. - a kiadóba. Az idén a Colman menedzseri-mentori nagysága előtti kalaplengetés is megvolt: a London Elektricity 2015 novemberében kiadott Are We There Yet?-jét úgy adták ki újra, hogy azt teljes egészében magukra szabva újrakeverték.

Az úgy volt, hogy a 100. korong (tipikus gyűjtőlemez, Hospitalised címmel) egy hófehér borítóra finoman, cizelláltan részletezett ábra- és logó-dzsungellel fólianyomott ékszerként jelent meg 2005-ben. A 300-as jubileum, a december 16-án megjelent 300. viszont egy részletgazdag, de mégiscsak szolid tollrajz-tokba illesztett album. Egy fotós-képes történet-könyv arról a 20 évről, amivel a Hospital Records minden nap vállaltan, örömmel együtt tud élni. Mert a cikk címadásához hasonló "áthallatással" - azaz nagyfokú zenei műfaji tér-időugrást és görbítést bemutava – mégiscsak az látszik Tony Colman felől nézve, hogy

a drum and bass az nem [csak] egy tánc.

Az úgy van ...

…. hogy a fentebb leírtak a magyar mainstream könnyűzenei horizontot jelentő Tankcsapda - Ákos– Quimby közé vont kordon mögül nem is látszanak. Takarást jelent az is, hogy a Hospital Records féltucat kiváló idei korongjának egyikével sem kap helyet éppenséggel a hvg.hu éves, 30-as lemezlistáján sem; nota bene: az amúgy magát nyitottnak tartó recorder jóval nagyobb és értőbb best of-ját írók is maradtak inkább nagyrészt a gyász-részvét vonalon (és próbáltak nagyon mélyen fejet hajtani Bowie, Cave és Cohen pályája előtt). Nincs ezzel gond, a londoni kiadó nyilvánvalóan csupán egyetlen „rétegműfaj” termelőegysége, és mint ilyen, maradjon is inkább underground. HVG Egyetlen további tétel rögzítése azonban érdemes volna még. Az, hogy egyáltalán nem véletlenül találkoztak Budapesttel a Colman-istálló párhuzamosai az utóbbi években, s hogy bő egy éve „a főnök” is visszatérőként játszott végig egy komolyabb tracklistet. Homályba vesző történeti szálból fakad mindez, onnan, hogy 11 éve, egy hosszabb szempillantásra esély látszott komolyabb magyar jelenlétre is a Hospitalnál. SKC volt ugyanis az egyetlen megnevezett mixer a 2005-ös London Elektricity lemezen (Power Ballads), és a Grasham testvéreket (alias: Nu:Tone, Nu:Logistic, illetve együtt Nu:Logic néven) híressé tevő The Future Sound of Cambridge után a mára ismét felélesztett The Future Sound of … projekt elsőként vendégeként Budapest kapott korongot – és ennek ugyancsak SKC volt a ceremóniamestere.