Az előző évtized közepe nemcsak Amerikában, de Magyarországon is óriási fordulópont volt a tévésorozatok tekintetében. Míg közvetlenül az ezredforduló után még a Vészhelyzet, a Helyszínelők vagy a Harmadik műszak volt a csúcs itthon, 2006-tól kezdve elkezdtek beszivárogni a kereskedelmi tévéinkre az olyan high concept (tehát nem heti ügyekkel foglalkozó, hanem átívelő szállal rendelkező) szériák, mint a Lost, a Hősök vagy éppen A szökés (Prison Break).

Ha utóbbira azt mondjuk, hogy a top 3 börtönös sorozat egyike, azzal túl nagyot nem állítunk, mivel az Oz és az Orange Is the New Black mellett nincs túl sok vetélytársa ebben a kategóriában a tévétörténet egészét tekintve. Ezzel a két sorozattal szemben azonban egy nagy hátránya van A szökésnek: míg az HBO és a Netflix szériái viszonylag egyenletesen hozták/hozzák az egész magasra belőtt színvonalat, a Prison Break két zseniális, agyonnézett és díjközeli évad után egy olyan kanyart vett, ami a kritikát és a közönség egy nagy szeletét is elijesztette.

Ma már szinte el sem hisszük, milyen izgalmas és korszakalkotó volt ez a történet 2005-ben. Az első évad Lincoln Burrows megszöktetéséről szólt, aki a Fox River börtönben várt kivégzése napjára, amíg az ártatlanságát készpénznek vevő öccse, a civilben mérnök Michael Scofield rács mögé nem juttatta magát. Az egész testét a börtön alaprajzával kitetováltató Michael mestertervéhez a legkülönfélébb arcok segítségére volt szükség: a börtönorvos Sara, a neonáci T-Bag (Zsebes), a háborús bűnös C-Note, a maffiózó Abruzzi és a cellatárs Sucre egyaránt kellett a sokkal simábbnak induló szökés véghezviteléhez.

A második évadra akár át is nevezhették volna a szériát A szökevényekre, egy nagy húzással ugyanis órákkal a kiszabadulás utánra helyezték a cselekményt, a karakterek börtönön kívüli útját követve. Itt még remek thrillert eredményezett a kormány, az FBI, a különféle titkos ügynökök és a rejtélyes Cég közbeavatkozása (Alex Mahone azóta is a tévés nemezis-karakterek egyik csúcsa), de az évadvégi újabb bebörtönzés nem sok jóval kecsegtetett.

És sajnos a várható önismétlés mellett elkezdte túl komolyan venni magát a széria, a mesterien adagolt karakterdráma helyét pedig fokozatosan vették át az életszerűtlenül túlbonyolított összeesküvés-elméletek, és az agyatlan akcióra való törekvés. A negyedik évad már szinte kínos fordulatokat hozott: visszahoztak egy halottnak hitt főszereplőt, az ügynökökről erőltetett csavarokban kiderül, hogy ide-oda dolgoztak, és teljesen karakteridegen önfeláldozásokat láthattunk.

Amikor a Fox 2015 nyarán bejelentette, hogy az eredeti készítő- és szereplőgárda javának részvételével újraélesztik a szériát, igazából két lehetőség állt előttük: vagy visszatérnek az első évadban látott, a szereplők kapcsolata miatt érdekes, viszonylag visszafogott cselekménnyel operáló minőségi drámához, vagy azoknak a nézőknek próbálnak imponálni, akik egyfajta bűnös élvezetből tartottak ki a sorozat végéig, és önmaga paródiájába hajszolják a sztorit.

Az utóbbit választották.

Ez persze nem jelenti azt, hogy rossz döntést hoztak: kinek hiányzik 2017-ben még egy minőségi dráma, ami egy már létező branden alapul? Sokkal szórakoztatóbb, ha a nosztalgiában pancsolva már-már ironikusan irreális szituációkban láthatjuk újra régi kedvenceinket. Minek merülnénk el még jobban a karakterek már egyébként is túltárgyalt magánéletében, amikor behozhatjuk a képletbe az Iszlám Államot, és olyan mondatok hangozhatnak el, hogy „Greetings from the US prison sytem, bitches!”?

Ezzel az iránnyal természetesen az is együtt jár, hogy nem szenvednek sokat a fonalfelvételben. A negyedik évad végén ugyan láttuk Lincolnt és Sarát Michael sírjánál, láttuk a „Ha ezt a videót nézitek, az azt jelenti, hogy meghaltam” felvételt, de magát a halálesetet nem – na, mit jelent ez sikersorozat-nyelvezetben? Hát persze, hogy nem halt meg Michael, nélküle feleannyian nem néznék tovább ezt a történetet.

Nem minden halál egyforma. Van, amelyik igazi, és van, amelyik csak egy sztori.

– jelenti be az új évad nyitójelenetében Scofield, bármit is jelentsen ez. Elég gyáva kihátrálás, de ha valamin, akkor A szökés logikáján nem érdemes sokat bosszankodni.

Hét évvel később járunk, és úgy tűnik, mindenki próbál a maga módján túllépni a történteken. T-Bag épphogy letöltötte legutóbbi börtönbüntetését, már megtalálja őt egy rejtélyes alak, egyrészt egy robotkéz-operációval (igen, igen), másrészt pedig egy olyan frissen készült fotóval, amin a rács mögötti Scofield látható. Lincoln még mindig paranoiás egy kicsit – tegyük hozzá, nem véletlenül –, Sara pedig már új párjával neveli a kis Michaelt.

Amikor kiderül, hogy a fotó egy valódi börtönben készült, méghozzá Jemenben, és persze feltűnnek az újabb szupergonosz ügynökök (fő ismérvük: hangtompító!), Lincoln a verőemberből hithű muszlimmá vált C-Note segítségét veszi igénybe, hogy meglátogathassa a polgárháborús övezetben fogva tartott öccsét. A sorozat hangneméről sokat elárul az a finom jelenet, amikor megérkeznek Jemenbe – miután egyből egy hatalmas robbantásnak lehetnek szemtanúi, C-Note csak ennyit mond a fehérként nagy feltűnést keltő Lincolnnak: „Welcome to the civil war”.

A tempó, a humor (ennek főként T-Bag és az első részben még csak egy fél jelenetre feltűnő Sucre a felelőse), a túltolt melodráma és a nagyon is élvezhető, bár nyilván agyatlan összeesküvés-elméletek tehát maradtak, és kezdetben ugyan csak egy nagy epizódvégi csavarra (úgynevezett cliffhangerre) mutatja meg magát Scofield, minden bizonnyal továbbra az ő szála lesz a legérdekesebb.

Az eddig látottak alapján tehát ez az évad valahol a Homeland és a MacGyver végletei közt fog egyensúlyozni, ami pont olyan szórakoztató, amilyennek hangzik.

Itthon a TV2-csoporthoz tartozó Prime mutatja be A szökés új évadát, április 6-án, csütörtökön 21 órától.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!