Vagyunk úgy páran, hogy az életünk pont a kasírba, a térkép hajtásába esik, eldugott közében a szépen, színesen, egyértelműen ábrázolt területnek. A grunge, egyszersmind a legreklámozhatatlanabb zenei műfaj is pont ugyanitt lakott: a zsíros, lógó hajat, ócska, kockás flanelinget, lyukas farmert és apám bakancsát elképesztően nehéz volt húszszorosan túlárazva a menő butikok kirakatába pakolni, divatbemutatók kifutóin meg kólareklámokban elsütni. Nem mondom, hogy nem próbálták meg – Kurt Cobain akkor lépett fel kombinéban meg hirtelen bohócra festett hajjal, mikor először meglátta a divatkompatibilissé tett Nirvana-fashiont a reklámokban. Na, akkor ezt a bébidollt add el a ficsúroknak, haver.

Egyre ijesztőbb kiszámolni, hogy 20-25 évvel ezelőtti dolgokról beszélek, az úgynevezett „mai fiataloknak” valószínűleg külön el kéne magyarázni, hogy fentebb papírtérképről beszéltem, egy 52 éves előadó mai haláláról, akinek a számait még a nem valóságshow-kat celebráló, hanem valóban zenei adóként működő MTV-n néztük-hallgattuk, hiszen, most figyelj, nem volt még internet sem. Nem az volt jó, hogy nem volt internet, hanem az, hogy 16 éves voltam, még mielőtt. Sőt, az „aranykor” és „legjobb zene” minden szerencsés embernek az ő 16 éves korában volt pont, a mai fiatalok és a zenéik meg pont annyira rendben vannak, mint a tegnapiak voltak, és a holnapiak lesznek.

Na, ennyi elhatárolás után pedig jöhet a kritikátlan, rajongó szerelmi vallomás: szerintem a grunge volt az egyik legfantasztikusabb dolog, ami a zenével történt. A nyolcvanas évek válltöméses, túltekert, neonszín, fülledt és dohos puttyogását (igen, igazságtalanul általánosítok), a pocakosodó, lassuló „nagy generáció” visszafestett hajú idoljait egyetlen mozdulattal taszította félre. Senki nem tudott elbújni előle. A gitározást sportteljesítményként felfogó hajmetál sem tudott mit kezdeni azzal, hogy van itt pár fiatal Seattle-ből, akiknek a kásás-piszkos riffjei megjegyezhetőbbek, népszerűbbek, és sokkal inkább hasonlítanak a hangszeres játék eredeti funkciójára, mint az ő tappingelve tremolós, fejenállós, gurgulázós, nyolcpedálos cirkuszi mutatványuk. A grunge volt az a kamasz, aki fejbe dobja dévényitibibácsit a pontos labdával.

A faltörő kos a Nirvana volt, visszamenőleges hatállyal is: Cobain öngyilkossága és az Unplugged in New York emelte be végleg a mainstreambe a műfajt, de jelölte ki egyúttal a határait is. Mindenki küszködött az átmenettel, hogy milyen a „felnőtt grunge”, hogyan lehet ezt tovább, harminc-negyven-ötvenakárhány évesen folytatni. Pedig csodás volt az élboly: a mamut Nirvana mellett a grunge paulmccartneysítását végző Pearl Jam, a tüdőbeteg üvöltés paradoxonát hozó Alice in Chains, az artisztikusabb és piperkőcebb Stone Temple Pilots, vagy a tökös gitárzenét a metál alól kilopó Soundgarden. Fenti zenekarok énekesei közül már csak Eddie Vedder él, megbízható, egyenletes amerikai stadionzenekar élén végez tisztes iparosmunkát. Ő az egyetlen, akit nem a showbiznisz zabált fel, hanem ő tud táplálkozni belőle. Mindig meg fogják venni a jegyeket a Pearl Jam koncertjeire, de már soha nem lesz zászlóshajó.

A Soundgarden, Chris Cornell zenekara kereskedelmi értelemben egy igazán nagyot dobott; a Black Hole Sunt (remélem) mindenki ismeri. Saját üzleti/karrier szempontjaikat nézve a lehető legrosszabbkor jöttek: ugyanezzel a tehetséggel, de 10-15 évvel korábban a masszív „nagy öregek” egyike lehettek volna, ugyanennyivel később pedig már az alternatív művészek számára is elfogadható kompromisszumokkal felálló, differenciáltabb zeneiparral találkoztak volna. Cornell közel négy oktávos hangterjedelme, egyszerre tökös és depresszív zenei világa, ízlése, aurája sokkal több volt, mint egy-egy mai, már üzemszerűen tolt jelentkezőé. Nem véletlen, hogy az időközi másodprojektek közül ő mutatott még megjegyezhetőt az Audioslave élén (illetve Weiland a Velvet Revolverrel). De valószínűleg tényleg húszévente kattan helyére a világ: amit a grunge ízléssel ki tudott csipegetni a hetvenes évekből, azt pörgeti meg most, újabb húsz év elteltével a gitárzene – és megint volt Soundgarden, meg Temple of the Dog is (utóbbi Cornell egylemezes zenekara, amit annak idején az első albuma előtt álló Pearl Jam tagjaival alakított; a Pearl Jam-tagok korábbi együttese, a Mother Love Bone drogtúladagolásban elhunyt énekese, Andrew Wood tiszteletére készítettek lemezt)! Megérkeztek a férfiak. Most lett akkora a távolság a kilencvenes évekhez képest, hogy már nem a maradékban matatás, nem a „nem megy ez már nekünk”-érzés fogta el a zenészt és a közönséget, ha meglátta őket, hanem valami beérkezett, helyére került, kompakt produkciót és üzenetet kaptunk.

AFP / Britta Pedersen

Meg biztatást, a fene egye meg, ezért kicseszés, hogy meghalt az ember. Az én generációm volt az utolsó, akit még úttörőnek avattak, az utolsó, akinek általános iskolában még végig oroszul kellett tanulnia. Az egyik évben még vörösvitézt meg fényesszellőt énekeltünk április negyedikén, a következőben már vallásos dalokat Király Zoltán mögött a templomkertben. Gyerekként még be kellett mennünk a szüleinkkel a falusi tanácsházára, a kurblis telefonhoz, ha valakit fel akartunk hívni, ma viszont ugyanolyan okostelefonnal kell működnöm, mint az ilyen kütyüvel a kezében született tizenéveseknek. És mivel a kamaszkori idoljaim nagyobbik fele halálba drogozta meg kinyírta magát, nagyon-nagyon szerettem volna látni, hogy van olyan példa is, hogy valamelyik felnő „rendesen”, a kasírból valami látható-értelmezhető helyre költözik. El akartam nekik hinni, hogy van értelmes példa, pálya, hogy ma is ugyanúgy lehet rájuk hallgatni, mint bő két évtizeddel ezelőtt. Erre időnek előtte, sorban meghalnak, és itt hagynak magamnak, hogy találjam ki egyedül.