"Racionálisabban kialakított, de inkább barátságtalan, minimalista tér született az új Széll Kálmán térrel, ahol továbbra sem álldogálni és nézdegélni lesz jó, hanem keresztülvágni rajta" – írtuk egy éve, amikor vetettünk egy pillantást a 7 milliárd forintért felújított térre. A komor betonterülettel riogatásra válaszul megkapta a sajtó, hogy egy év múlva, tavasszal majd meglátjuk, milyen szépen benövi Budapest egyik legforgalmasabb terét a zöld. Leellenőriztük, mi a helyzet a zölddel, és hogy milyen a Széll Kálmán tér egy évvel az újjáépítést követően.
Olyan pozitív várakozással mentünk ki a térre, mint egy Fidesz-szavazó egy Rogán Antal-féle konzultációs fórumra. Tudtuk, hogy az első év gondokkal telített volt (elromló mozgólépcső, kirohadó fák, túl szűk buszforduló, túl síkos burkolatok, gazdasági gondok no és persze a beállíthatatlan óra), de azt is tudtuk, hogy a téren időnként átvágva úgy tűnt, hogy jól alakulnak a dolgok.
Most viszont, hogy lecövekeltünk kicsit, merőben más volt a helyzet. Mintha maga a főváros sem tudott volna választ adni arra, hogy közlekedési teret, vagy közösségi teret akar, az élet azonban döntött, mégpedig a közlekedési tér javára. Márpedig ez egyáltalán nem evidencia, hiszen a Kalef, a Moszkva tér egész generációk számára volt a találkozási hely. Erre most kevésbé tűnik alkalmasnak.
70-es évekből az Orbán-leszállópályáig
De nézzük a részleteket. A Széna tértől a Szilágyi Erzsébet fasorig terjedő szakasz mindenképp a projekt jobban sikerült része. Az új növények jól bírják a gyűrődést: a mediterránosan babéros aljnövényzet és a fák egészségesnek tűnnek, a padok egyben vannak, a térkő is diszkrét és stílusos, mint egy momentumos kitűző a vállalati bérszámfejtő kosztümjén.
Sikerült felszámolni az itt korábban uralkodó permanens 70-es évek érzést.
Hiányérzetünk ott lehet, hogy a túl széles járda szinte hívogatná a teraszok kitelepülését, de belőlük nagyon kevés van. Így amolyan reptéri kifutópálya érzés alakul ki, az amúgy nem túl forgalmas útszakaszon akár Orbán Viktor új repülője is leszállhatna. A galambokra egykedvűen bólogatnak a korszerű LED-kandeláberek.
hvg.hu
A fasornál visszafordulva, a zebrák között rögtön belefutunk egy érdekes, de a térre jellemző megoldásba, a betonkeretek között megvalósuló gaz-skanzenbe. Mintha a szabad természeti vadvirágos rét egy szeletét kapnánk meg, leheletnyi húgyszaggal mellkasig érő bogáncs- és egyéb gazerdő képében. Semmi baj nincs vele, a növények jól bírják a kétszer 3-4 sávnyi forgalmat, mögöttük imponálóan fordul a 155-ös busz.
Elérkezünk a Krisztina körút–Várfok utca közötti kis terecskére. Ide deportálták a Makrisz Agamemnon-féle, korábban a tér közepén álló szökőkutat, amely teljes fényében működik, de erre tényleg senki nem jár. A tér nagy vitát kiváltott ültetési megoldása, a szoliterfák (amikor nagyon közel ültetnek fákat, amelyek lombkoronája összekapcsolódik, és így növeli a vetett árnyék méretét) a teljes hiábavalóság metaforájaként állnak a hatalmas, íves homlokzatú épület tövében. Maximum a házra vetnek árnyékot. A kis terecskén egy nagyobb füves terület is van, amelynek sarkában, mint szabadrúgás-variációt átbeszélő futballisták, tétován áll három fa. A padokon nem nagyon üldögélnek, a tudósítóra, ahogy lehuppant, rögtön rátámadt két galamb élelemben reménykedve. Ez a rész a végtelen magány szigete.
hvg.hu
Nincs kegyelem, nincs árnyék
A Csaba utca kis, sétálóvá alakított szakasza egy éve is a "miért?" kategória volt, a Postapalota árnyékában a sűrű forgalom biztosította ólomdús levegőben esélyes volt, hogy senki nem fog szívesen ücsörögni, és tényleg. A padok a bolhapiacnak adnak most otthont, aki egyedi készítésű ékszerek, antikvár könyvek vagy kérdéses minőségű háztartási gyengeáramú termékek iránt érdeklődik, ott a helye. Mindeközben a Postapalota megújul. A Várfok utca és Vérmező utca sarkán pár nemesített, lebutított rózsa figyel a nagy betonmedencében. Senki nem figyel rájuk, még a betonperemen álldogáló bronzverebek is inkább a beszáradt barna fagylaltfoltokra koncentrálnak.
hvg.hu
A lifttel innen kifejezetten külvárosi élmény alászállni, ráadásul egy szenvtelen robothang észak-koreai jelleggel beszél a fülkében. Lent a Pre-Go kávézó egyike a tér kevés kiülős helyének, na ez előtt megvan a régi Moszkva teres, szétdobált szeméttel és a cserjésben gyanús eredetű mocsaras jelleggel ismerős fíling.
Már itt is feltűnik, mi az, ami nagyon hiányzik a térről: az árnyék.
Az asztalok között négy csenevész fácska próbálkozik meg a lehetetlennel.
Ez a tér egyik fő problémája: eltűntek róla az árnyat adó, igaz, ronda építmények (más néven: gombák), a megállók beállói vékonyak, mint a Gyere haza, fiatal program eredményei, a fák pedig az inflációhoz hasonlóan reménytelenül kicsik.
A tér két oldalán (a Vérmező utca, illetve a Várfok utca felőli domboldalakban) szépen kisarjadt a növényzet, de ez is inkább optikai hatás: úgy érvényesül, amikor autóban, buszon, villamoson elsuhanunk előtte. De közelről már hézagosok az ágyások, mint a Mezökövesd-stadion lelátói szombat délután. Ezt egyébként azok is látják, akik lejönnek a Várfok utcát a térrel összekötő, híresen, egy Messi-passzhoz hasonlóan ritmustalan és ezért kényelmetlen lépcsőjén. A mozgólépcső melletti zöldágyások pedig már kifejezetten kültelkiek, ottjártunkor, dermesztő módon, egy kilyukadt öntözőcső olyan hévvel permetezte folyamatosan a nagyfeszültségű elektromos szekrényt, mintha kifejezetten Soros parancsát hajtaná végre.
hvg.hu
Should I stay or should I go?
Vitézy Dávid a hétvégén Facebook-posztban kárhoztatta a földalatti vécéket, amelyeknek tudomása szerint a főváros nem jelölt ki üzemeltetőt, és az átadás óta zárva vannak. A mellette lévő BKK-helyiségben viszont azt mondták a hvg.hu tudósítójának, hogy eleinte működött a vécé, csak csődbe ment, és azóta (egy-másfél hónapja) nem találnak újabb vállalkozót.
Most tehát a földalatti vécé kezd olyan legendává válni, mint a Köztársaság téri kazamaták.
Ez a része a térnek egyáltalán nem működik: a BKK mellett egy kis, elég használhatatlannak tűnő méretű másikban egy darab mosdó áll a falra szerelve, mintha Marina Abramovicsra várna, hogy egy zsigeri performanszra kerítsen benne sort. Mögötte már fent ki van írva, hogy Lipóti pékség, de ennyi, a boltnak se híre, se hamva. Halott ez a rész, ahogy a Szily László által lelátószeletnek elnevezett kiülős rész is üres, csak a beszáradt vér és sör patchworkje szórakoztatja az arra járót hétfőn napközben. Aki itt leül, azt érezheti, amit a magyar határ előtt Röszkénél a tranzitzónába lépésre váró menekülők.
hvg.hu
Innen menekülőre fogjuk, irány a tér közepe. Itt teljesedik ki a sivatag-jelleg. A folyton alakot változtató, földből előtörő gyereksláger szökőkút is inkább kiemeli a többi térség sivárságát. Bántóan hiányzik az árnyék, Jehova Tanúi a metróállomás sarkánál hirdetik, érkezik az utolsó napok négy lovasa. Akik a téren valóban sokat tartózkodnak, az árusok, néhány nyugdíjas, hittérítők, hajléktalanok, ők közelharcot vívnak a fácskák nyújtotta enyhületért. A tér általános üzenete mintha ez is lenne:
húzz itt át, szállj fel és le, de nem maradj itt.
A tér közepén az ominózus óra, mint a 2001: Űrodüsszeia fekete kőtáblája áll, de tudását senki nem akarja meghallani, elhúznak mellette a gondterhelt magyarok. A virágszigetek a szemnek jólesően törik meg a beton monotóniáját, de olyan másodrendű zöldfelületek, mint a Városligetbe tervezett tetőkertek. Kerítések mögé zárt visszaélésszerű kétszikűek. Hol együnk valamit? Hol a csalamádés hamburger? A tér közepe üres, kihalt, csak a széle mutat életjeleket.
hvg.hu
A Széll Kálmán tér összességében tehát barátságtalan, steril valami lett. A fő félelmek a kopárságról, zöldterületi hiányokról nem jöttek be, ennek ellenére a tér most már egyértelműen arról szól, hogy minél kevesebbet legyünk rajta, minél gyorsabban hagyjuk magunk mögött. Az új fiatal generációk majd találkoznak máshol.
