Emlékezünk a Titanicra, de nem emelünk emlékművet a jéghegynek.

Kevés találóbb analógiával lehetne elmagyarázni az Egyesült Államokban épp dúló szoborvita lényegét, mint amivel a komikus Stephen Colbert tette.

Mivel a szobordöntögetés a civilizációs átmenetek során visszatérő jelenség, hasznosnak éreztük, ha kicsit megvizsgáljuk az Amerikát épp szétfeszítő a vitát, amelynek a középpontjában az az érzelmileg és intellektuálisan is izgalmas kérdés áll, hogy van-e helye ma amerikai földön a konföderációs szobroknak.

Hiszen, ha csak abból indulunk ki, hogy a szobrok és az emlékművek a történelmet testesítik meg, rögtön szembe találjuk magunkat a kínzó kérdéssel, hogy mégis kinek a történelmét.

A nyilvános tereket uraló szimbólumoknak azért van komoly jelentőségük, mert az értékeket, amelyeket képviselnek, az adott társadalom, illetve az adott ország vezetése fontosnak, hitelesnek, követendőnek tartja. Ezért keresnénk hiába Hitler- vagy Mussolini-szobrokat Németországban vagy Olaszországban, és ezért találunk lépten-nyomon Kim Ir Szen szobrokat Észak-Koreában.

AFP / Ed Jones

Na, de mi a helyzet Robert E. Lee-vel, akinek a szobrát akár erőszak árán is meg akarták védeni a fehér neonácik Charlottesville-ben?

Kinek az érdekében áll?

A konföderációs szobrok és emlékművek mai létjogosultságáról zajló vita már elfajult annyira, hogy nehéz legyen lehámozni a rá rakódott rétegeket, kezdve onnan, hogy Charlottesville-ben halálos áldozatot is követelt a neonáci bonanzává alakult műemlékvédelem, egészen addig, hogy az amerikai elnök a Twitteren kezdett el szomorkodni amiatt, hogy a „szép szobraink és emlékműveink” eltávolításával szétszakad „nagyszerű országunk történelme és kultúrája”. „Robert E. Lee, Stonewall Jackson, ki lesz a következő? Washington, Jefferson?” – vizionált véget nem érő szobordöntögetést az elnök.

Kétségtelen az is, hogy az amerikaiak lendületbe jöttek, ha szobrokról van szó. Sőt néhányan úgy gondolták, érdemes még korábbra visszamenni, ha már igazságot kell tenni. Baltimore-ban például egy Kolumbusz Kristóf előtt tisztelgő, 225 éves márvány emlékművet vertek szét ismeretlenek azzal az indokkal, hogy a felfedező tehet a népirtásról, illetve arról, hogy az európai kapitalizmus rátelepedett Amerikára, és egyébként is a szobrot az afroamerikai polgárjogi mozgalmak ellenében állították.

Nem úgy tűnik tehát, hogy a műemlékek ügyében ilyen vagy olyan formában megnyilvánuló amerikaiak teljesen urai lennének az egyes történelmi idősíkok és összefüggések értelmezésének. A szobraik létjogosultsága viszont jó ideig napirenden lesz még.

MTI / EPA / Erik S. Lesser

A konföderációs szobrok jelentésének és üzenetének a megértéséhez érdemes megnézni, hogy mikor állították őket, ezek a műemlékek sokkal többet árulnak el ugyanis a születésük koráról, mint a múltról. Közvetlenül a polgárháború után egyébként is leginkább a túlélésre játszott a Dél, vagyis a szoborállítás volt az utolsó, amibe pénzt és energiát akartak volna fektetni a súlyos veszteségek után.

A századfordulón viszont már összeállt az ideológia, amelyet szobrokkal kellett megtámogatni, hiszen a Jim Crow-törvényekkel épp azon voltak, hogy a polgárháború után felszabadult rabszolgákat a lehető legtöbb jogtól megfosszák. A rabszolgaság fenntartásáért harcoló Robert E. Lee tábornok pedig remek modellnek bizonyult ezekhez a köztéri mementókhoz, és a háború előtti nosztalgiához.

A szoborállítást aztán az ötvenes-hatvanas években érezték megint sürgetőnek és indokoltnak a déliek. Ez volt a polgárjogi mozgalmak időszaka, a feketék egyenjogúságának és a szegregáció eltörlésének a réme ismét arra késztette a fehéreket, hogy Robert E. Lee és a rabszolgatartás romantikájának az emlékébe kapaszkodjanak. Ezekre a szobrokra tehát nem elsősorban a hagyományok és a történelem előtti tisztelgésként volt szükség, hanem azért, hogy emlékeztessék a feketéket arra, hol a helyük, és kinél a hatalom.

AFP / Andrew Caballero-Reynolds

A szobrok hívei többek között azzal magyarázzák a ragaszkodásukat, hogy Lee tábornok a Konföderációért harcolt, a hazafiasság lángoló fáklyája volt. Csakhogy ezek a hazafias érvek megbuknak ott, hogy a Konföderáció eleve azért létezett, mert több állam úgy döntött, hogy elszakad az Egyesült Államoktól, hiszen a rabszolgaság intézményét fontosabbnak tartotta, mint az ország egységét.

Jelenleg csaknem hétszáz konföderációs emlékmű van az Egyesült Államokban, vagyis ennyi köztéri műalkotás dicsőíti a rabszolgatartó múltat, amikor megkérdőjelezhetetlen volt a fehérek felsőbbrendűsége. A vita tehát jó sokáig elhúzódik még, amíg mindegyik szobor létjogosultságát mérlegelik.

Érzelmi ügy

A nyilvános térben helyet kapó szobroknak és emlékműveknek ugyanakkor nemcsak történelmi és politikai, hanem pszichológiai jelentősége is van – a Charlottesville-ben történtek ezt világossá tették.

A szobordöntögetés azért is képes nagy viharokat kavarni, mert könnyen lesz belőle érzelmi ügy. Ha a konföderációs szobrokhoz ragaszkodó fehéreket, és a szobrok védelmére bevetett eszközeiket vesszük, akkor őket például a fehér felsőbbrendűségből eredeztetett privilégiumaik féltése mozgatja. Az ő szemszögükből az olyan logikus indokok, mint hogy egy szobor eltávolítása nem egyenlő a történelem eltörlésével, vagy, hogy adott esetben még hasznára is válhat egy országnak, hogy az ott élők egy része a saját elnyomásának és az egyenlőtlenségnek a jelképét látja bennük, nem tudnak vetélkedni az érzelmi indokokkal.

A szoborállítás és -döntés mindig is a kultúrharc egyik fontos frontja volt. Közhely például, hogy egy országról sokat elárul nemcsak az, hogy milyen szobrokat állít, hanem az is, hogy milyeneket rombol le. A tálibok nem hiába estek neki csákányokkal a Buddha-szobroknak Afganisztánban, a líbiai lázadók feladatlistáján is előkelő helyen volt, hogy ledöntsék Moammer Kadhafi szobrát Tripoliban, mint ahogy kellően drámai volt az is, amikor Szaddám Huszein szobrát rántották le a földre.

Ezen a nagytakarításon természetesen túlestek a kelet- és közép-európai országok is, ahol a rendszerváltások és forradalmak után a kommunista rendszer szobrainak az eltávolítása társadalmilag szükségesnek tűnt: egy ilyen törékeny időszakban nem volt semmi szükség arra, hogy a régi kor nosztalgiáját fűtsék, vagy, hogy folyamatosan emlékeztessék az embereket a szenvedésre és a fájdalomra, amit átéltek.

AFP / RIA Novosti / Sputnik / Kozlovskiy N.

Ez nyilván nem jelenti azt, hogy Szaddám Huszeint, Lenint vagy Sztálint kitörölték volna a történelemből – szobrok nélkül is kihasították a maguk részét a történelemkönyvekből. Ugyanígy része Robert E. Lee is a történelemnek, függetlenül attól, hogy hány szobra marad állva.

Bár Magyarországnak is bonyolult a viszonya a köztéri szobrokkal, még akár használható példával is szolgálhat az Egyesült Államoknak: a kommunista kor műemlékeit egybegyűjtő Memento Park egy kifejezetten működőképes megoldásnak bizonyult. És az, hogy egy szobrot a köztérről egy múzeumszerű környezetbe helyeznek át, egyáltalán nem egy olyan barbár bűncselekmény, mintha az Akropoliszt vagy a Colosseumot rombolnák le. Ez ugyanis nem rombolás, hanem kontextusba helyezés.

A legeredetibb szoborértelmezési kísérlet egyébként egy német művész, Manfred Butzmann egyik sajnos meg nem valósult ötlete volt. Butzman azt tervezte, hogy Lenin berlini szobrát körbeülteti borostyánnal, és hagyja, hogy a természet végezze a dolgát. A szobor megmaradna, de a növénnyel benőve egészen új értelmet nyerne. Nem is szólva arról, hogy milyen jól nézne ki.