A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Még be sem fejezte a reggelit, a németek megszállták Hollandiát. Azt a reggelit, ami mindig ugyanabból: tojásból, szalonnából, babból, egy pohár Johnnie Walker Red Label whiskyből, minimum két pohár Pol Roger pezsgőből állt, és mindig az ágyában fogyasztotta el. Mire a szivarja félig leégett, Belgium is Hitleré volt. Winston Churchill még ekkor sem kászálódott ki az ágyból, folytatta a táviratszövegek diktálását gépírónőjének. Ragaszkodott a dupla sortávolsághoz, piros és fekete tollával elvégezte a szükséges javításokat, mert úgy vélte, csak a szavak élnek túl mindent.
A pezsgőről később azt mondta, a győzelemért megérdemli, a vereségben szüksége van rá. Aligha lustaságból maradt sokáig az ágyban, egyszerűen ez volt a munkamódszere. Paul Johnson, a ma 89 éves brit történész még gimnazistaként találkozott vele, és megkérdezte tőle, hogy minek köszönheti a sikerét. Churchill, aki már az első világháborúban is harcolt, két ízben is volt miniszterelnök, ezeken kívül pedig a flotta főparancsnoka, had- és pénzügyminiszter is volt, így válaszolt: „Az erőmmel való takarékoskodásnak. Soha ne állj fel, ha ülhetsz is, és soha ne ülj, ha le is fekhetnél.”
A szokásain a legkritikusabb helyzetekben sem változtató Churchillt még közelebb hozza a héten mozikba kerülő, Joe Wright rendezte film. A legsötétebb óra nem az egyetlen mostanában, amely foglalkozik vele. Nemrégiben ért véget minden idők legdrágább angol tévésorozata, a Netflix gyártásában, 200 millió dolláros büdzséből készült A korona második évada – ebben az amerikai veterán John Lithgow játssza parádésan Churchillt, a briliáns szónokot, kiváló stratégát, a politika sakktáblájának koronázatlan királyát. A német Jonathan Teplitzky rendezésében, Brian Cox főszereplésével tavaly forgatott Churchill 1944 júniusában játszódik, és a D-nap előkészítése körüli drámai döntésekről szól, Christopher Nolan Oscar-díj-esélyes Dunkirkje pedig azokról a felkavaró, heroikus napokról, amikről A legsötétebb óra. Nolan olyan ambiciózusan csinálta meg a Dunkirket, ahogy az harcedzett, látomásos poétától elvárható.
Wright azt mutatja meg, hogy milyen víziók, álmok és rémálmok vezettek minden idők talán legmerészebb és legszerencsésebb, 300 ezer foglyul ejtett katonát kiszabadító mentőakciójának sikeréhez. A francia front összeomlott, az előrenyomuló német erők készen álltak arra, hogy a teljes brit hadsereget vízbe fojtsák. Ezekben a baljós órákban rendelte el az angol háborús kabinetet vezető Churchill a Dinamó hadműveletet. Ramsey tengernagy parancsára a német vadászgépekkel dacoló polgári hajók, csónakok, gőzösök, motorosok indultak el Dover partjaitól, hogy fedélzetükre vegyék és biztonságos kikötőkbe vigyék a katonákat. A civil lélekmentők bátorsága egy felemelő legenda csodálatos fejezete még annak ismeretében is, hogy a katonák kétharmadát hatalmas szállítóhajók vették fedélzetükre. „Nagyon vigyázzunk, nehogy csapataink megmenekülését győzelemnek tüntessük fel! Evakuálással nem lehet háborút nyerni” – figyelmeztetett Churchill.
Jelenet a filmből. Megérdemelt győzelem
AFP / Jack English
Anglia második világháborús forgatókönyve egy olyan ember fejében állt össze, aki részt vett a búr háborúban, volt haditudósító, méghozzá sztárgázsiért, komoly szerepe volt életek tízezreit követelő kudarcban, mint a Gallipolinál lezajlott ütközet, gyarmatpolitikájában könyörtelen volt, ellenezte India függetlenségét, és aki az egyetlen alsóházi képviselőként, miután felszólalt, a kabinetülés után zászlóaljat vezetett a csatába. Nem utazott metrón, nem állt sorban kenyérért, a háborús megszorításokhoz a maga részéről azzal járult hozzá, hogy négy szálra korlátozta napi szivaradagját. Európa sok millió utasa 1940 tavaszán a vég felé száguldott: az egymással szemben robogó kocsik közül az egyiknek a volánjánál egy szörnyeteg, a másikénál egy másik szörnyeteg, a harmadikénál – ahogy az alsóházban Churchill miniszterelnökké választásakor valaki megjegyezte – egy iszákos ült. Egy tiszta fejű, józan iszákos.
Johnson A modern kor című könyvében sötéten írja le a helyzetet: a történelem színpadáról eltűnik egy olyan világ, amelyet az európai hatalmak együttese irányít, megegyezéseken alapuló nemzetközi konvenciók és valamifajta abszolút értékek keretei között. Az egyedüli remény valamiféle törvényes rend helyreállítására Hitler számítási hibáiban rejlik. Erre építette stratégiáját Churchill miniszterelnökként a parlamentben 1940. május 13-án elmondott első beszédében. Felszólalásában félreérthetetlenné tette, hogy politikája a „háború egy szörnyűséges zsarnokság ellen, amelynél iszonyúbb nem akad az emberi bűnök sötét, siralmas történetében, célja pedig a győzelem mindenáron”. Ekkor hangzott el egyik örökké emlékezetes mondata: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.”
A máskor zajos házban a vele szemben komoly fenntartásokkal élő párttársai és az ellenzék csendben, apatikusan hallgatták. A jelentős többséggel rendelkező toryk a korábbi miniszterelnök, Neville Chamberlain jelzésére vártak. Ha a vén bajkeverő megtörli a homlokát hófehér zsebkendőjével, Churchill meggyőzte őket, ha visszateszi a zsebébe, vesztett. Chamberlain visszatette. Churchill hiába alakította meg háborús kabinetjét, egy ideig úgy tűnt, tovább gyarapítja életrajzában a katasztrófák listáját. Anglia befolyásos politikusai közül néhányan erősen hajlottak arra, hogy Hitlerrel még lehet alkudozni a menekülő útvonalakról, Churchill azonban harciasan kitartott amellett, hogy „nem lehet egyezkedni a tigrissel, ha a fejed a szájában van”. Végül a földön, a levegőben és a tengereken is diadalmaskodott.
Az utolsó éveiben álmatlanságban, kimerültségben szenvedő, több szélütést és szívrohamot túlélt államférfi nem elégedett meg azzal, hogy megírja ötmillió szó terjedelmű háborús visszaemlékezését – amelyért megkapta az irodalmi Nobel-díjat –, folytassa 600 darabból álló festői életművének gyarapítását, kedvére pöfékeljen, és whiskyt kortyolgasson a Lordok Házában. Elhárította a hercegi címet, az 1945-ös választási vereséget követően a visszatérésén munkálkodott, és újabb három és fél évig volt miniszterelnök. Amikor 1955 áprilisában lemondott, az újságírók sztrájkja miatt nem jelentek meg a lapok, így életében először nem az övé volt a címlap. De ha az övé nem lehetett, senki más sem kapta meg. A háborúban eltökéltség, a vereségben dac, a győzelemben nagylelkűség, a békében jóakarat, humor és vasakarat – ez volt a filozófiája. Életének 91. évében, halálos ágyán pedig ezek az utolsó szavai: „Annyira unom.” Sebastian Haffner könyvében, az egyik elismerten kitűnő monográfiában olvasható: „1965. január 24-én bekövetkezett halálát követően nem egy személyt, hanem az angol történelmet kísérték utolsó útjára.” A Westminster-apátságba vagy a Szent Pál-székesegyházba, Wellington és Nelson mellé akarták temetni, de kívánságára egy kis faluban, Blandonban lelt végső nyugalomra: ott, ahol az apja is nyugszik.
Ha Sir Winston feltámadna, alighanem lenyűgözné őt A legsötétebb órában Gary Oldman alakítása. Oldman színészi palettájáról korábban kikeverte Beethovent, Lee Harvey Oswaldot és a punk Sid Vicioust, de egyik sem mérhető a mostani teljesítményéhez. Ha kell, autisztikusan motyog, ha kell, a saját halálából képes életre kelni, hogy teljesítse a sors által rá rótt feladatot. Amikor a napokban megkapta játékáért élete első Golden Globe-díját, ezt mondta: „A feleségem azt mesélte a barátainak, hogy este Winston Churchill-lel bújik ágyba, de reggel Gary Oldmannel ébred. Ez szerintem még mindig jobb, mint fordítva.”
