Erőszak, versengés, ambíció, féltékenység, hazugság és a soha vissza nem térő alkalmak nyomása. Tonya Harding és Nancy Kerrigan rivalizálásának nemcsak története van, hanem mítosza is, ami az egyik legkeresettebb és legnézettebb sportággá emelte a műkorcsolyát a kilencvenes évek közepén. Hogy mennyire mitikus lett a két korcsolyázó figurája, azt jól bizonyítja, hogy Margot Robbie, a magyar mozikba most befutó Én, Tonya című film főszereplője a forgatókönyv elolvasásakor nem tudta, hogy a karaktere valós személy.

Ami valahol nem is csoda, hiszen a valós események szinte azonnal átkerültek a fikció felségterületére. Tonya Harding és Nancy Kerrigan történetéből már 1994-ben tévéfilm készült, húsz évvel később dokumentumfilm dolgozta fel a konfliktusukat, írtak belőle operát, tavaly decemberben pedig megszületett a Tonya Harding című dal is. Vagyis kulturálisan egy erősen feldolgozott történetről van szó, még úgy is, hogy a mai napig az tartja életben a mítoszt, hogy nem tudjuk, kinek van igaza.

Tonya Hardingra emlékezhetnénk úgyis, mint az első amerikai nőre, akinek először sikerült versenyben hibátlanul végrehajtania a sportág egyik legnehezebbnek tartott ugrását, a tripla axelt, de erről nyilván nem készítettek volna filmet.

Abban viszont már volt dráma, ami 1994. január 6-án történt.

Az incidens

1994. január 6-án Tonya Harding legnagyobb ellenfelére, Nancy Kerrigan térdére jó nagyot ütött viperával egy ismeretlen férfi a Detroitban rendezett amerikai műkorcsolya-bajnokság edzése után. Kerrigan lába nem tört ugyan el, de a sérülése volt annyira súlyos, hogy fel kelljen adnia a bajnokságot. Ráadásul mindez a lillehammeri téli olimpia előtt egy hónappal történt. Kerrigan elkeseredett kiabálását – Miért? Miért? Miért? – nem győzték elégszer lejátszani a híradók. A bajnokságot Harding megnyerte, de hamarosan nemcsak a bajnokot, hanem a gyanúsítottat is meglátták benne.

Tonya Hardingnak nemcsak az eset után jutott ki a meghurcolásból, már a gyerekkora a megpróbáltatások jegyében telt, például még mindig őrzi annak a sebnek a nyomát, amelyet akkor szerzett, amikor az anyja egy kést dobott neki a karjának. A szülői fizikai és mentális bántalmazásból aztán 15 évesen egy nála három évvel idősebb, bántalmazó férfi, Jeff Gillooly karjaiban találta magát. Ekkor hagyta abba az iskolát is, hogy teljesen a korcsolyázásra koncentráljon. A legtöbb embert az állandó bántalmazás összeroppantaná, de Harding valamilyen csoda folytán mindent túlélt. A gyerekkora után azt is, amibe az incidens rántotta magával.

A detroiti támadás után néhány nappal az FBI letartóztatta Harding testőrét, Shawn Eckhardtot, aki a vallomásában elismerte, hogy összejátszott Gilloolyval, és felfogadtak egy támadót, hogy kiüsse Kerrigant a versenyből. Gillooly azt állította, hogy Harding tervezte meg az egész akciót, Harding viszont azt mondta, már a támadás után értesült arról, hogy a partnerének köze volt hozzá, és megfenyegették, hogy hallgasson.

Nyilván elképesztő nyersanyagot biztosítottak az újságcikkekhez. A tökéletes bulvársztori volt, talán az első, amely ennyire intenzíven rátelepedett a címlapokra és a tévéműsorokra. És szinte már mellékes volt, hogy az olimpián aztán Kerrigan végül ezüstérmet szerzett, Harding pedig csak a nyolcadik helyet hozta össze, és igazi drámai érzékről tanúskodva még egy szakadt cipőfűzővel is fokozta a feszültséget.

A címkék ereje

Míg az elején többé-kevésbé a híreket tálalták a lapok, egy idő után a szappanopera került előtérbe, összeolvasztva a híradást a szórakoztatással, a főhősökből pedig mitikus hősök lettek, és az amerikaiak nem tudtak betelni velük.

Ahhoz, hogy megértsük, a sztori hogyan és miért ejtette rabul Amerikát és a világot – a nyilvánvalóan szaftos részleteken is túl – egy kicsit közelebb hozzuk azt a részben valós, részben konstruált személyiség- és stílusbeli ellentétet, amely tökéletes botrányhőssé tette a két fiatal sportolót.

Az alaphangot már a támadás előtt megadta az amerikai sajtó a maga önkényes jelzőivel. Harding érdes volt, és agresszív, Kerrigan finom és elegáns. Ő volt a jég hercegnője, az engedelmes lány, aki mindenkinek a kedvében jár, míg Harding magasról tett mindenkire. Ő volt a magát lentről felküzdő esélytelennek hitt tehetség, akinek ennek ellenére elsőként sikerült megcsinálnia a tripla axelt, asztmás volt és dohányzott, klasszikus zene helyett a Batman és Jurassic Park zenéjére korcsolyázott, és míg az ellenfele Vera Wang kosztümjeiben parádézott, ő maga varrta a fellépő ruháit. Egyikük volt a lázadó, a másik a konformista, egyikük a durva, másik a szofisztikált, egyikük a sportos, a másik a hosszú lábú.

AFP

Az amerikai sajtó és aztán a szurkolók is annyira belelovallták magukat abba, hogy a két nő rivalizálása eleve elrendelt volt, hogy képzelt különbségeket is rájuk aggattak. Kerriganről például kialakult a gazdag, elkényeztetett lány képe, hogy ellentéte legyen Harding szegény, szétzilált családi hátterének, miközben Kerrigan is ugyanúgy munkáscsaládból származott, az apjának például két állása volt, hogy eltartsa a családot. Ez viszont nem különösebben érdekelte az amerikai sajtót, amikor dobozba zárta őket.

A Kerrigan–Harding-sztori tankönyvi példája annak is, hogy a címkék milyen erősen tudnak tapadni. Ezeket a nőket egyik napról a másikra beleszorították az ártatlan hercegnő és a bosszúszomjas gonosz skatulyájába, ahonnan aztán évekig, évtizedekig nem tudtak kitörni. Kérdés, hogy ha ennyire ragadnak a címkék, tudunk-e változtatni a véleményünkön és az ítéletünkön. A két korcsolyázó története legalább is megtanít kételkedni a látszatban.

A műkorcsolya viszont pont az a műfaj, ahol a tudás mellett legalább annyira számít a látszat is. Ha abból indulunk ki, hogy a műkorcsolya (és a bírók) a természetes eleganciát, a könnyedséget, kifinomultságot értékelték és tartották kívánatosnak, érthető, hogy Harding miért indult hátrányból, még úgy is, hogy a műkorcsolya egy sport és nem szépségverseny. Itt nem elég, hogy erős valaki, szépnek is kell lennie. Mármint úgy szépnek, ahogy azt a zsűri/társadalom elvárja.

AFP / Eugene Garcia

A legtöbb sportágban hatalmas teljesítménynek számít, ha valaki egészen mélyről felkapaszkodik a csúcsra a tehetségének és a szorgalmának köszönhetően, de a női sportágakban a kinézet sokszor többet nyom a latban, mint a tudás: ha rózsaszín tüllbe csomagolják, nehezen ismerjük fel a teljesítményt.

Egy jó cicaharcnak nehéz ellenállni

Harding és Kerrigan sorsa nagyon tanulságos lenyomata annak, hogy milyen, a társadalmi osztályokról, a nőiességről és a teljesítményről kialakult kulturális elképzelések alakították azt a képet, amely a két rivális korcsolyázóról a sajtóban megjelent – és ezekből kiindulva mind a ketten vesztes pozícióból indultak. A sajtónak viszont ez a leosztás volt a kényelmes, különösen úgy, hogy egy jó cicaharcnak nem tud ellenállni a világ. Az idő múlásával talán annyi változik, hogy a bulvárvihar felszínessége után kezd érdekessé válni a mélység is, többek között a jó és rossz lány leosztás árnyaltsága, és a bonyolult narratívák szétszálazása. A Kerrigan–Harding-sztori lassan negyedszázados, vagyis eltelt már annyi idő, amennyi a távolságtartáshoz kell, és ahhoz, hogy a címlapsztorikon túli összefüggések is érdekesek legyenek. Ebből a szempontból van létjogosultsága a legújabb filmnek is.

A konfliktust Harding szemszögéből feldolgozó film egy olyan időszakban érkezett a mozikba, amikor a megaláztatást elszenvedő nők megváltása, rehabilitálása napirenden van. Az amerikai sajtó nem kímélte sem Hardingot, sem Kerrigant. Az igazságot pedig valószínűleg soha senki nem fogja megtudni, az övék tipikusan az a történet, amelyről mindenki azt hisz, amit akar.