HVG: A napokban mutatták be Egy barátság vége című drámájának színpadi változatát, az írást az Operaház felkérésére készítette. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Orbán János Dénes nevével fémjelzett, közpénzcsapoló Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjai voltak a mesterei, akár a kurzusköltő címet is elnyerhetné – csakhogy a versei pont nem erre vallanak. Hogyan éli meg ezt a kettősséget?

Szálinger Balázs: Addig jó, amíg mindkét oldalon azt gondolják, hogy a másikhoz tartozom! Elég jól el lehetne élni ebben az országban abból, ha hétfőn szolgálatra jelentkeznék vagy itt, vagy ott. Miután ez nettó hitkérdés, az egyik oldalnak hirtelen nagyon tetszenének a rossz verseim is, a másiknak meg semmi sem lenne jó. Így viszont meg kell feszülnöm, hogy jót írjak. És ez sokat segít. A Wagner és Nietzsche barátságáról szóló drámát azért is vállaltam el, mert egyik valamikori íróbarátommal való viszonyomat is fel tudtam benne dolgozni. Orbán Jánosékkal pedig már rég nem lógok együtt, bár pár havonta e-mailt váltok vele, afféle kollégiumi humorban, most éppen Soros-bérenc vagyok, hogy mást ne mondjak. Ő is jó jelzőket kap tőlem.

Reviczky Zsolt

HVG: Nem lehet jó pont a hatalom szemében, hogy szerepe volt a keményen kormány-kritikus humorista, Bödőcs Tibor prózaíróvá nevelésében.

Sz. B.: Valójában Cserna-Szabó András szerkesztőtársam fedezte őt fel. „Balázska, van neked az a haverod, szólj már neki, hogy írjon valamit” – mondta. Tibi tiltakozott, hogy Jézus és Szókratész mellett ő sem ír, majd egyszer csak megszületett az első stílusparódia Hamvas Béláról. És nagyon jó lett. Aztán Bandival dolgozott együtt a köteten, mert én nem értek a prózához. Csak engem szokott előbb említeni az interjúkban, mert mégiscsak zalai vagyok én is. Szinte minden reggel beszélünk, 8:43-kor. Ha fellépünk valahol, SMS-ben leírjuk egymásnak a három legjellemzőbb dolgot az öltözőnkből.

HVG: A saját költői tehetségét mikor fedezte fel?

Sz. B.: Még középiskolásként, 1994 nyarán a hévízi Arizona sörkertben pincérként néztem végig, ahogyan a focivébén a bolgárok kiejtették a németeket. Annyi jattot kaptam a szomorú németektől, hogy az alapja lehetett egy kis vagyonnak. Ezt később arra vertem el, hogy egy nyomdában kinyomtattam a hülye verseimet. Varázs-palást lett a címe, persze nem volt hivatalos kiadvány, a szülővárosom könyvtárába sem vittem vissza, hogy ne maradjon nyoma. Amikor Kolozsvárra kerültem, igazi költők közé, sok nevetésnek lett tárgya ez a kötet. A Szűcsinger fantázianevű koncertjeinken az előadótársam, Szűcs Krisztián fel szokott belőle olvasni verseket, hogy jól kigúnyoljanak, mire én mindig elmondom: az volt az álmom, hogy húsz év múlva művelt közönség megtapsolja ezeket a verseket. És tessék!

HVG: Nagy példaképe volt Ady, még Nagyváradra is elköltözött egy évre. Miért éppen érte rajongott?

Sz. B.: A gimiben a lányok József Attilát, esetleg Pilinszkyt és Radnótit imádják, a fiúk meg – már aki – József Attila és Ady között ingadoznak. Engem 17 évesen behúzott Ady költészete, vonzott ezzel a korhadt és dekadens „lehamuzom magam búsan” stílusával. 22 éves voltam Váradon, ütnivaló gyerek, nagy arccal. Volt már két kötetem, játszottam a Janit, érzéketlenül és igazságtalanul. Joggal nem szerettek. De muszáj volt látni Váradot. Később Háy János rám bízta a Palatinus Kiadónál egy Petőfi-válogatás szerkesztését, és én Petőfi-rajongóvá váltam, mert rájöttem, hogy mégis jobban szeretem az életet.

Reviczky Zsolt

HVG: 2012-ben lett a Hévíz című, vidéki irodalmi folyóirat főszerkesztője. Vonzzák a lehetetlen feladatok?

Sz. B.: Annyira szürreális hely Magyarország, hogy gondos kezek között, de szinte észrevétlenül húsz évig fenn tudott maradni egy irodalmi folyóirat! Nyilván átnézték a költségvetést, és rájöttek, hogy így nincs sok értelme. Szerintem már rég nem létezne az a folyóirat, ha mi Csernával nem kaptuk volna meg a lehetőséget. Mi se gondoltuk, hogy sikerül, most pedig a Hévíz estjei mozgatják meg a legnagyobb irodalmi közönséget Magyarországon.

HVG: Miért adta fel végül nemrég a szerkesztést?

Sz. B.: Egyszerűen nem fért bele már az életembe, fontos megírandóim vannak. Huszonévesek vették át a munkámat.

HVG: És ma már tényleg meg tud élni a költészetéből?

Sz. B.: Dehogy, szimplán versekből és fellépésekből sose fogok tudni. De ha tágítjuk a költészet definícióját, és azt mondjuk, a színház, a bábszínház verses munkái is beletartoznak, akkor szerencsére igen. 14 éves autónk van, de tényleg versből.

Reviczky Zsolt

HVG: A Rájátszás című, kortárs költők és zenészek által alapított produkcióból is kiszállt. Nem gondolja, hogy ez nem vall nagy kitartásra?

Sz. B.: Szűcs Krisztiánnal, a Heaven Street Seven énekesével a kilencvenes évek vége óta ismerjük egymást. Túl közel laktunk egymáshoz, hogy ne tervezzünk valamit közösen, de hol gyerek, hol diploma, hol turné jött közbe. A Rájátszás összehozott minket, de aztán szűkös is kezdett lenni. Kettesben több dolgot kipróbálhatunk, petőfizünk, vannak új szövegű Beatles-dalaink, Világslágerek magyarul című blokkunk, egymás rossz verseit olvassuk fel, bolondozunk. Ősszel könyv és lemez lesz belőle.

HVG: Versben képzeletbeli focicsapatot állított össze a reformkor nagyjaiból.  Miért nem volt kapus?

Sz. B.: Sajnos csatárt is csak egyet találtam, Petőfit. A jobbszélső Wesselényi lett: befelé mozgó középpályásként nagy munkabírással. Kossuth az irányító, bár pont ezért kaptunk ki. A balszélső Táncsics, a nyurga agár, a védekező középpályás Deák, aki szép lassan felőrli az ellenfél támadásait. A reformfőnemesség pedig a hátvédsor. Tényleg nincsen kapus, egyszerűen elfelejtettem. Jókai jó lehetne, látványosan nem kapott posztot, kapus meg kell.

HVG: A focitól már csak egy lépés a politika. 

Sz. B.: Jaj. Hát igen. ZTE-drukker vagyok. Ez nagy múltú vidéki fellegvár volt, egész addig, amíg nem kellett a hely az élvonalban olyan csapatoknak, amelyeknek a megye 1-ben lenne a helyük. Nemcsak mi jártunk így, de a Nyíregyháza, a Győr is. Nem is magam miatt haragszom, én még elvagyok. De vannak, akik egész nap állnak Egerszegen a Flex gyártósora mellett, és nincs sok más örömük. Felcsúton, Mezőkövesden, Balmazújvárosban meg Kisvárdán úgyse tud organikus lenni a futballkultúra, ahhoz évtizedek kellenének. Egerszegről meg hiányzik. A ZTE–Haladás és a Debrecen–Nyíregyháza-rangadó a magyar popkultúra része, felelőtlenség volt ezt eljátszani.

Reviczky Zsolt

HVG: A verseiben gyakran siratja a magyar vidék pusztulását is. „Hetésben bezárt az utolsó kocsma, egész néprajzi régió kocsma nélkül” – írja például legutóbbi, 360° című kötetében. Miért akar mégis vidékre költözni?

Sz. B.: Hihetetlen mértékű bűn, ahogyan a rendszerváltozás óta a vidékkel bánunk. Az elkerülő utak, a térkövezések... Hogy ennyi jut eszünkbe, ha okvetlenül át kell adni valamit. A belső boltok elrohadnak, az élet a plázába költözik, a városon kívülre. Miközben a lexikon szerint a város az utak találkozásánál jött létre. Milyen már Sümeg központja vasárnap? A városalapítók ilyenre gondoltak? Én az életemet szeretném hazavinni Keszthelyre, nem nyugdíjaskoromban. Az se hátrány, hogy nyugodtabban tudok dolgozni.