Pedig elsőre rettentő idegesítőnek tűnt. Ő is, meg a zenekara is. Sokaknak persze azóta is az (ő is és a zenekara is). A Radiohead Creep című száma, ami a zenekar első lemezén, a Pablo Honey-n hallható, főleg MTV-s klipjének köszönhetően, rettenetesen nagy sláger lett, közben meg végtelenül modorosnak és bosszantónak tűnt akkor. Önsajnáltató nyafogásnak. Más kérdés, hogy ma, a most már igen bő életmű kontextusában már egész másképp szól, szerethető.

A Radiohead aztán gyorsan levetette ezeket a kellemetlen sallangokat, ahogy Déri Zsolt írta akkoriban a Wanted magazin nevű zenei havilapban, "rút kiskacsából gyönyörű hattyú lett". Az eredetileg On A Friday néven alakult oxfordi zenekar The Bends című második nagylemeze már egy elképesztően ihletett, erős, mély és odabaszós gitárlemez lett.

Aztán 1997-ben jött az OK Computer, ami meg ugye minden idők egyik nagylemeze, de minimum az elmúlt 30 év egyik legfontosabb albuma, a pre-milleneumi, y2k-s, digitalizációs zűr és zavar és elidegenedés és para ultimátus filmzenéje, meg az életünké is, mármint annak is a filmzenéje, legalábbis annak a generációnak, amelyik a kilencvenes évek második felében volt húszas-harmincas (és ilyesmiket hallgatott).

Yorke nyakas művész: az 1997-es csúcslemez után megcsinálták a nagyon elektronikus Kid A-t és az Amnesiac-et, amik tettek az elvárásokra, mármint azokra és azokéra, akik még egy OK Computert szerettek volna. Azóta is jellemző, hogy a Radiohead a maga útját járja, a nagyon klasszikus dalírós formulához azóta sem igen tértek vissza, néha az elektronika, néha a gitározás felé tolódik a hangsúly - a legutóbbi, A Moon Shaped Pool című albumon éppen a klasszikus hangzás és a dalok felé, de általában az az alapfelállás, hogy egy következő Radiohead-lemezen bármi megtörténhet. És, egyáltalán nem zárójelben, ugyanez a bátorság volt jellemző Yorke-ra, ahogyan a zeneipari formulákat hajtogatta: a Radiohead élen járt a nem-fizikai zenekiadás új útjainak kikísérletezéseiben, gondoljunk csak a 2007-es In Rainbows "annyit fizetsz érte, amennyit akarsz" kiadására.

A dalszerző-énekes társadalmilag is, közéletileg is igen aktív - nem lenne jó művész a NER-ben, mert jól láthatóan azt gondolja, egy popzenésznek dolga beszélnie arról, hogy mit gondol a körülötte zajló közfolyamatokról. Sőt nem csak beszélnie, cselekednie is: Yorke tevőlegesen is melléállt például az Occupy-mozgalomnak és a környezetvédelemnek is, régi támogatója a Greenpeace-nek, többször ott volt a klímakrízissel foglalkozó Pathway to Paris rendezvényein. De akkor sem marad érzéketlen, amikor egyik hőse, Neil Young zenélni hívja a fogyatékos gyermekek számára alapított kaliforniai Bridge School nevű iskolába (melynek Young ex-felesége, Pegi alapítója).

Az utóbbi időben a Radioheaden kívül is aktív (korábban csak egy-egy alkalommal lépett félre, duettezett Björkkel, Patti Smith-szel, szerepelt az UNKLE-ben, zenélt a Bowie/Iggy Pop-barátságot megéneklő Velvet Goldmine című filmben). Készített két szólólemezt, és alakított egy zenekart, az Atoms For Peace-t többek közt a Red Hot Chilis Flea-vel, eredetileg azért, hogy szólólemeze anyagát élőben előadják, de 2013-ban aztán készítettek egy nagylemezt is ezzel az együttessel, Amok címmel. És az a legszebb az egészben, hogy ha valaki a kilencvenes évek közepén azt mondja, hogy ez a két ember, mármint Yorke és Flea, együtt fognak zenélni, biztosan nevettünk volna.

Persze még ennél is viccesebb, hogy egy kis személyest is keverjek ide, meg, hogy rajongósrácot is kiengedjem belülről, amikor úgy alakult az élet, hogy a 2006-os Szigeten egyszerre sodort minket a szükség egy wc-konténerbe (OK Konténer!) és egymás mellett végeztük a kisdolgunkat. Ilyen közel is lehet kerülni egy nagy életműhöz. Persze, ha a magyarokat nézzük, Kovács Lajos színművész valójában sokkal közelebb került hozzá ebben a klipben: