Idén olyan filmeket mutatunk be, amelyek a munkaerőpiacok gyors változásainak következményét, a múlt vitás és megosztó örökségét, a háború és társadalmi igazságtalanság sújtotta emberek szenvedését, az ember környezetre gyakorolt hatását illetve a környezet megóvásában játszott szerepét és felelősségét vizsgálják

– foglalta össze köszöntőjében Oksana Sarkisova, fesztiváligazgató a 15. Verzió Filmfesztivál témáit. Nem könnyű ebből a széles merítésből a legizgalmasabbnak tűnő filmeket kiválogítani, mégis kísérletet tettünk rá a Földünk a tűréshatáron nevű szekció és az Életünk a munka című gyűjtés esetében, most pedig Az emlékezés formái kategóriából mutatunk be három, általunk erősen ajánlott filmet.

Lindy Lou: a 2-es számú esküdt

Halálra ítéltél egy embert. Hogy érzed magad ezek után? Melyek a morális és pszichológiai következményei egy olyan rendszernek, amely megengedi, hogy átlagos, hétköznapi emberek – jelen esetben az esküdtszék – döntsenek egy ember élete vagy halála fölött?  A Lindy Lou: a 2-es számú esküdt nagyon leegyszerűsítve ezekre keresi a választ, habár Florent Vassault francia dokumentumfilm-rendező egy sokkal komplexszebb történet kibontakozása során jut el a végső kérdésekig.

LINDY LOU, JUROR NUMBER 2 - Trailer from Florent Vassault on Vimeo.

A film főszereplője Lindy Lou Isonhood, aki a 90-es években tagja volt annak az esküdtszéknek, amely a kétszeres gyilkossággal vádolt Bobby Wilcher halálos ítéletét szavazta meg. Wilcher 1982-ben brutálisan megölt két nőt Mississippiben, halálra késelte őket, majd a tette után szinte azonnal elkapták őt a rendőrök. A férfit sokkal később, 2006-ban végezték ki méreginjekció által. A halálos ítélet meghozatala óta több mint húsz év telt el, a kivégzés is már több mint tíz éve megtörtént, Lindy Lou azonban még most sem tud döntése súlya felett napirendre térni. Wilcher ügyéig a republikánus és baptista Lou elkötelezett halálbüntetés-párti volt, ám a tárgyalás során elbizonytalanodott. 1994-ben, ha a 11 esküdt ellenében szavaz, akkor Wilchert nem végzik ki, ő azonban nem volt elég bátor, voksát végül a kivégzés mellett tette le.

Mind a mai napig gyötri a lelkiismeret emiatt, ezért úgy döntött, hogy felkeresi régi esküdttársait, hogy meg tudja, más is hasonlóan érez-e, megváltoztatta-e még bárkinek is rajta kívül az életét a halálos ítélet meghozatala.

Dawson City: Megfagyott idő

1978-ban, az Északi-sarkkörtől délre eső Klondike és Yukon folyók összefolyásánál, a kanadai Dawson Cityben egy építkezési területen a munkások felbecsülhetetlen értékű kincsekre bukkantak. Egy régi sportcsarnok helyén egy új szabadidős központ felhúzásán dolgoztak, amikor a fagyott földből előkerült 533 darab celluloidtekercs. Ezeken a 49 évvel korábban rögzített némafilmek és filmhíradók voltak, és mint később kiderült, a yukoni hideg föld elég jó állapotban őrizte meg azokat.

A hirtelen a semmiből előbújt tekercsek azonban nem akármilyen filmes ereklyék voltak, hanem Dawson City szó szerinti aranykorának (1896-tól 1899-ig) a lenyomatai, az aranylázban égő város titkainak őrzői. Bill Morrison rendező pedig felismerte a celluloidszalagok jelentőségét, amelyek egy elképesztő történelmi momentumot konzerváltak az utókor számára. Dawson City: Megfagyott idő címmel dokumentumfilmet készített nemcsak a filmtekercsek felfedezéséről, de arról is, hogy mit mutatnak meg a ma emberének ezek a szalagok.

Dawson City, ez a világ végén álló település, bő ötven évvel a Kaliforniai aranyláz után lett mindössze három évre az arany utáni hajsza központja, rendkívül rövid idő alatt az egyik legvirágzóbb és legpezsgőbb életű várossá nőtte ki magát Észak-Amerikában. Nagyon gyorsan 40 ezresre duzzadt a lakossága, aranyásók jöttek-mentek, az aranyért bolonduló mágnások alakították ki ideiglenes székhelyüket a településen, az ő kiszolgálásukra pedig kialakult a komédiásokkal, filmesekkel teli szórakoztatóipar infrastruktúrája is – ennek mind a tekercsek a megmondhatói. Amint azonban az arany elfogyott, Dawson City azonnal visszasüllyedt a teljes érdektelenségbe, lakossága pillanatok alatt az ötödére csökkent. Ma alig lakják többen ezer főnél. Hála Bill Morrisonnak és a tekercseknek a város dicső múltja most már megmarad az örök emlékezetnek.

Maradványok

Tudja, melyik a modern történelem legtöbbet bombázott országa? Egy délkelet-ázsiai ország, amelyik sosem indított háborút, mégis 1964 és 1973 között az amerikai repülőgépek félmillió hadművelet során több mint kétmillió robbanószert dobtak le itt. Ez az ország Laosz, a robbanószerkezetek földje, ahol a mai napig ártalmatlanítják és takarítják el a fel nem robbant lőszereket (ez az összes ledobott bomba közel egyharmada). Laosz még most is emészti a háborús évek tragédiáját, a nem hatástalanított bombák ugyanis a háború vége óta már több mint 22 ezer civil ember életét oltották ki.

Paolo Barberi és Riccardo Russo olasz filmrendezők kétszer is ellátogattak a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságba, hogy megnézzék és dokumentálják: a Magyarországnál két és félszer nagyobb államban mit hagyott örökül a háború. Laosz elképesztő mennyiségű, rozsdásodó fegyverarzenálja talán első blikkre fel sem tűnik azon ember számára, aki nem tudja, mit keressen. De aztán – mutatja be Barberi és Russo filmje – a trópusi monszunéghajlat dzsungelében, a sűrű növényzet takarásában és az emberek rurális lakóhelyein időnként csak feltűnik egy-egy bombatestből megépített csónak, egy elhagyott tank, egy a robbanószerkezetek maradványain álló kunyhó, a pokolgépek beolvasztott fémjéből formált evőeszközök, víztároló, virágcserép kerülnek elő.

Úgy látszik, a háború Laoszban még mindig tetten érhető, a hétköznapi élet legjelentéktelenebb színtereibe is beszivárgott. Ám, mutat rá a Maradványok című film, a találékony laoszi nemcsak eltörölni akarja a múltat, de ki is használja annak örökségét, ha már így alakult.

A 15. Verzió Dokumentumfilm fesztivál filmjeit megnézheti november 6-11. között Budapesten, illetve november 15-25. között országosan az art mozikban.