Hugh Grantben végig ott volt a sötétség, csak elő kellett csalogatni
Az isten is az aljas, cinikus, nárcisztikus, sérült lelkű szerepekre teremtette, és az HBO Egy nagyon angolos botrány című minisorozatában végre bele is bújt a meleg, karizmatikus és hataloméhes politikus bőrébe. És imádjuk! Hogy lett a 90-es évek, hülye frizurájú hősszerelmeséből öreg főgonosz? Hugh Grant nem az, akinek eddig gondoltuk.
Borzasztó nagy kár lett volna, ha Hugh Grant – akinek eleinte kissé derogált, hogy mozi helyett egy háromrészes tévéfilmben játsszon – kihagyja az HBO-s ziccert. Az Egy nagyon angolos botrány igaz történeten alapul, a hetvenes évek egyik legtehetségesebb brit politikusáról, Jeremy Thorpe-ról szól. Bár a liberális demokrata kiváló szónokként, az emberi jogokért harcoló, rendkívül karizmatikus politikusként is bevonulhatott volna a történelembe, ehelyett inkább egy botrány tette hírhedté, és ezzel rövidre is zárta a pályafutását.
Thorpe ugyanis a legvégsőkig elment, hogy a homoszexualitásának még a gyanúját is elhessegesse magától, azaz elhallgattassa a karrierjét veszélyeztető, a médiának rendre kitálaló egykori szeretőjét, Norman Scottot (őt a sorozatban Ben Whishaw alakítja). A házas életet élő Thorpe féltette a jó hírnevét – hiszen fejben már a miniszterelnöki székkel kacérkodott –, és pozíciójára nézve különösen kockázatos volt az a tény, hogy még a 60-as években viszonyt folytatott a nála jóval fiatalabb Scottal. Akkor, amikor egy ilyen kapcsolat Angliában még bűncselekménynek számított. Thorpe végül a gyilkosságtól sem riadt vissza, hogy mentse a menthetőt, és 1979-ben emberölési kísérlet vádjával állították a bíróság elé.
A meleg politikust Stephen Frears rendező és Russell T. Davies író háromrészes sorozata egy intelligens, de ravasz, aljas és kíméletlen figuraként, a hatalmával visszaélő, igazi szexuális ragadozóként mutatja be, ugyanakkor Jeremy Thorpe lelke sötétségének legmélyén ott lapul egy tragikus, szánni való férfi is, aki sosem lehetett, és sosem bírt önmaga lenni. Nagy szerep ez, nagy feladat, és öröm látni, ahogy Hugh Grant lubickol benne.
Nem véletlenül beszélnek a brit kritikusok egyöntetűen a nagy "Hugh Grant-reneszánszról", már rég láttuk a színészt annyira elemében, mint az elmúlt három év alakításaiban, és ezek közül eddig egyértelműen a Thorpe-karakter a csúcs. Az 58 éves Hugh Grant saját bevallása szerint nemcsak öregebb, de „csúnyább” is lett, de „vénségére” éppen most találják meg az igazán izgalmas szerepek. Látványos visszatérése 2016-ban volt, amikor ugyancsak Stephen Frears megkereste őt a Florence - A tökéletlen hang férfi főszerepével. Ebben egy tőle szokatlanul összetett jellemű embert játszik, aki a rémes hangú, magát énekesnőnek képzelő Florence Foster Jenkins (Meryl Streep) partnereként lavírozik a kétféle személyisége, a nevetség tárgyává váló feleségét önzetlenül támogató és szerető férj, valamint a haszonleső és középszerű, csapodár férfi között. “A mélységes önzés és az igaz önzetlenség erős koktélja” St Clair Bayfield alakja - mondta a rendező a karakterről.
Kezdetek: a javíthatatlan romantikus
Bayfieldben vagy Jeremy Thorpe-ban már nyomokban sem találjuk meg azt a hősszerelmes, ártatlan, kicsit dilis angol fiút, akibe a nemzetközi közönség az indokolatlanul túlértékelt Négy esküvő és egy temetés romantikus vígjátékban beleszeretett még 1994-ben. Akkor a szemérmes, a romkomok piacára frissen és fiatalon (bár ekkor is már 34 éves volt!) belibbenő Hugh Grant levett mindenkit a lábáról. Pedig a film unalmas, az ég világon nem történik benne semmi, Grant haját szándékosan rémesre fazonírozták benne, és itt hangzik el a filmtörténet egyik legkínosabb és legnyálasabb mondata is, amikor Andie MacDowell a film végén az esőben bőrig ázva azt találja mondani az érte epedő férfinak (Grantnek), hogy „még mindig esik? Észre sem vettem”.
Ez az a film, amelyre Hugh Grantet úgy válogatták be körülbelül hetven jelölt közül, hogy bár Angliában már ismerték a nevét - játszott pár tévésorozatban és a Maurice című mozifilmben - , de még mindig azért kapott pénzt, mert az egyébként Oxfordon végzett színész Juliette Binoche-t tréningezte angolból. Készpénzben kapta az órabért, „mint egy vízvezeték-szerelő” – mondta egyszer. Nemzetközi ismeretlenség ide vagy oda, mégis megkapta a végül Amerikában és Angliában is nagy sikernek számító Négy esküvő és egy temetés főszerepét, ő lett a szexi mosolyú, a házasságra és igaz szerelemre vágyó herceg, csak fehér ló nélkül. És az is maradt még legalább 15-20 évig.
Grant a karrierjének első két évtizedében erősen túladagolta az egy kaptafára épülő szerepeit. Ő lett a britek “ügyeletes szépfiúja”, a javíthatatlan romantikus, a naiv, jóképű srác, aki alkalomadtán tud egy kicsit nyeglébb, behízelgőbb, hiúbb és titkozatosabb is lenni. Valójában nem sok lehetősége volt a jellemvonások variálására, mert mindig is a női szívekre játszott, még akkor is, amikor egy meleg felfújt hólyagot alakított az egyébként szintén rémes Várva várt nagy kalandban.
Hiába környékezték meg nagynevű rendezők és producerek is (Ang Lee az Értelem és érzelemmel, Woody Allen a Süti, nem sütivel vagy Robert De Niro produkciós cége az Egy fiúról című filmmel), egészen mostanáig úgy tűnt, hogy a színész teljesen bebábozódott a bohém és szeretnivaló pasas típusába (fluffy guy - ahogy Grant használja), innen pedig művészileg nem volt hova kibontakoznia.
Egyszer így nyilatkozott ezekről:
A szerelmes jelenetek nagyon nehezek. Mert mindig egy milliméterre vagy a szentimentálistól és a röhejestől. De a szexjelenet más! Általában a válasz az, hogy a szexjelenetek szörnyűek, mert egyáltalán nem szexik és természetellenesek. Én azonban mindig úgy találtam, hogy ezek beindítanak. Szeretem az élményt, hogy benne vagy egy olyan szexuális helyzetben, amelyben valójában nem kéne benne lenned.
Tény, hogy a 90-es években és a 2000-es évek elején nem lehetett Hugh Grant nevének említése nélkül romantikus vígjátékokról beszélni. A színész az akkori legnagyobb sztár, Julia Roberts párjaként a bombabiztos sikernek szánt Sztárom a páromban, az idővel karácsonyi klasszikussá betonozódott Igazából szerelemben, de még a Bridget Jones első részében is maradandót alkotott, ezeket a filmeket elképzelni sem lehet Hugh Grant nélkül. A mozis karrier előtt egyébként rádióreklámok készítéséből élő férfi a Négy esküvő és egy temetést követően lett múzsája Richard Curtis forgatókönyvírónak, aki aztán jó sokáig nem eresztette Grantet: az említett három filmet is a happy endeket megszállottan kereső Curtis jegyzi.
Úgy látszik, aki egyszer együtt dolgozik a színésszel, az nem válik meg tőle egykönnyen. Egy idő után Marc Lawrence amerikai filmrendező is bejelentkezett Hugh Grant nőlágyító mosolyára, és ő is csinált vele egy tucat ugyanolyan, közepes filmet. Talán a Sandra Bullockkal közös vígjátékára, a Két hét múlva örökkére még emlékezni fogunk, de a Hova lettek Morganék? a Hogyan írjunk szerelmet, valamint a Zene és szöveg erősen felejtős munkák.
„Sokkal közelebb álltam Daniel Cleaverhez”
Ha azt gondoljuk ezek alapján, hogy Hugh Grantet kifejezetten mulattaták és egyúttal színészi ambícióit maximálisan ki is elégítették ezek a produkciók, akkor ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. A valahol 30 és 50 közötti filmet számláló romkomlajstrom ellenére Hugh Grant mindig nagy öniróniával viszonyult a filmes karrierjéhez, és utólag úgy tűnik, nem is mindig volt ínyére a sok szerelmes ömlengés.
Akkor mégis miért nem tudott kikecmeregni a romantikus vígjátékok csapdájából? Talán azért, mert nem volt elég önbizalma, talán azért, mert nem volt jó szimata a megfelelő filmek kiválasztásához, és talán azért is, mert valójában komoly ambíciói sem voltak. Sharon Maguire, a Bridget Jones naplójának rendezője mondta egyszer, hogy Hugh Grant számára a színészkedés „nem ért fel egy vallással”.
Sosem éreztem, hogy Hugh teljesen jól érzi magát egy színész bőrében. Még csak azt sem hiszem, hogy úgy gondolt volna rá, mint a megfelelő munkára.
Grant szabadult volna a romantikus skatulyából, amelybe nagyrészt Richard Curtis és Marc Lawrence passzírozták bele, de nem volt elég erős hozzá - erre utalnak a későbbi vallomásai. Már az 1995-ös Értelem és érzelemben sem akarta ugyanazt a „testhez állónak mondott” szerepet elvállalni, mint amit a Négy esküvő és egy temetésben ráosztottak. „De azt mondták, hogy ezt teljesen másként is meg tudom formálni, úgyhogy végül elfogadtam a szerepet. Persze, a végén pontosan ugyanazt csináltam, mint előtte” - fogalmaz a GQ-nak adott interjújában. Később ugyanezt eljátszotta az Igazából szerelem castingján is: „Azt mondtam Richard Curtisnek, hogy nem lehetek megint ugyanaz a srác, mint aki a Négy esküvőben vagy a Sztárom a páromban voltam, hát keresztre fognak ezért feszíteni. De ő erősködött, hogy ez teljesen más szerep, keményebb és nyersebb figura. Elvállaltam, és persze, hogy ugyanazt a karaktert hoztam végül”.
Hugh Grant néhány zűrös ügye is azt bizonyítja, hogy nem volt az a klasszikus jófiú a való életben, akit filmes karrierje elején általában alakítania kellett. Ha a filmekből ismert végtelenül romantikus figura nem is stimmelt, a nőfaló vonalra azért eléggé ráerősített a valóság. 1995-ben Los Angelesben letartóztatták, mert egy prostituálttal közterületen szexelt az autójában. Egy ezerdolláros pénzbüntetéssel és egy AIDS-cel kapcsolatos felvilágosító oktatáson való kötelező részvétellel megúszta a dolgot. Később büszkén meséli, hogy az Egy fiúról című film forgatása idején Robert De Niróval (azaz Bobbal) előszeretettel portyáztak éjszakai klubokban.
Legutóbbi rendőrségi ügye 2007-ben volt, ekkor azonban nem egy nő, hanem a bulvársajót miatt. Berágott egy, a lakása előtt ólálkodó paparazzóra, és a fotós állítása szerint a színész megrugdosta őt, majd egy családi kiszerelésű babkonzervvel dobta meg a férfit, aki ettől könnyebb sérüléseket szenvedett.
Hugh Grantben sokkal több a cinizmus és a brit felső-középosztályt általában jellemző merevség, mint a bohém lelkület és a báj. Szerinte a Bridget Jonesban Daniel Cleaver szerepét is azért rá osztották végül, mert ez a figura igazi nyugat-londoni típus, csiszolt, elegáns, de független és nőcsábász, teli jellemhibákkal. “Sokkal közelebb álltam például Daniel Cleaverhez, mint a korábbi szerepekhez" – fogalmazott.
Drew Barrymore a 2007-es Zene és szöveg forgatásán pedig így rökönyödött meg Grant sajátos modorán:
Teljesmértékben cinikus, önkínzó és sötét. Bementél a lakókocsijába és ott ült a kanapén, egyedül salátát vagdosott, egy bosszús angol.
Politika és egy nagy levegő
Grant először valamikor 2003-2004 táján próbált kievickélni a filmezésből, persze, sikertelenül. Már a legendássá vált Downing Street-i jelenetet sem szerette csinálni az Igazából szerelem miniszterelnökeként, pedig azokat a híres csípőmozdulatoknak még Gyurcsány Ferenc is megirigyelte. „A táncos jelenet egy szörnyű viharfelhő volt, ami ott lebegett a fejem felett az egész forgatás idején. Tudod, még néhány felessel is éppen elég nehéz táncolni, ha angol vagy és középkorú, hát még, ha egymagadban, kő józanul, reggel hétkor, veled szemben egy filmes stábbal kell megőrülni. Az egy gyötrelem. Ráadásul azt gondoltam, hogy ez a jelenet a legkínzóbb jelenet lesz, amit valaha filmre rögzítettek” – fogalmazott a színész.
A Bridget Jones naplójának második része után, 2004-ben jelentette be, hogy nyugdíjba vonul: „Nem izgat már többé. Az igazat megvallva, elvesztettem az érdeklődésemet. Nem válaszolok az ügynököm hívásaira. Nem olvasom el a forgatókönyveket. Sosem voltam egy elkötelezett színész. Most meg tudok állni. Ez az utolsó film, amit fogok csinálni”.
Szerencsére, Hugh Grant nyugdíjas éveire még várnunk kell, noha 2016 előtt valóban tartott egy többéves szünetet, és az élet más területein szerzett fontos tapasztalatokat. Ötszörösen apa lett például és belekóstolt a politikába is.
Derékig elmerült az utóbbi évtizedek legnagyobb brit sajtóetikai botrányában, amikor kiderült, hogy a Murdoch-sajtóbirodalomhoz tartozó egykori vasárnapi bulvárlap, az azóta felszámolt News of the World a kétezres évek első évtizedében feltörte és lehallgatta a királyi család, celebek, volt katonák és gyilkosságok áldozatainak üzenetrögzítőjét. Hugh Grant éppen egy golftalálkozóra sietve robbant le a kocsijával vidéken, amikor a segítségére sietett egy teherautó sofőrje. Mint később kiderült, a férfi a News of the World egykori hírszerkesztője volt, Grant pedig azonnal új küldetést talált magának, ami sokkal jobban felvillanyozta a színészetnél.
Később felkereste kocsmájában az ex újságírót, és titokban diktafonra vette a vele folytatott beszélgetést, amelyben az interjúalanya részletesen kitálalt. A színész újságírókat megszégyenítő bravúrt hajtott végre, amikor aztán lehozta az egész beszélgetést a New Statesmanben. Később az etikátlan újságírói gyakorlat elleni harc egyik fontos szereplője és arca lett, elindította a Hacked Off nevű lobbiszervezetet, amely segített kidolgozni a brit média átfogó vizsgálatát és egy szigorító törvénymódosítást.
Grant ezt követően többször is feltűnt a liberális demokraták oldalán, de nyíltan támogatott munkáspárti politikusokat is, most viszont úgy néz ki, hogy visszakanyarodott a színészethez, csak már egy magasabb szinten műveli azt. Láthatóan felrázta őt a kis politikai kalandozás, 58 éves létére most sokkal üdébbnek és frissebbnek hat, mint például a Bridget Jones második részének idején. Néha mindenkinek jót tesz kiszállni egy időre, venni egy nagy levegőt és végig gondolni, hogy mit akar az életével. Hugh Grant mostanra valószínűleg már tisztában van önmagával, és azt is pontosan tudja, hogy mit akar.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
