A III. Richárdot soha nem lehetett aktuális üzenet nélkül színpadra állítani. Az angol drámaíró legvigasztalanabb darabját 1843 óta mintegy negyvenszer, nemritkán botrányt kavaróan mutatták be, legutóbb a Radnóti Színházban.
„Shakespeare-t nem is kell aktualizálni, mert aktualizálja saját magát” – mondta 1986-ban a halálos ágyán Major Tamás a vele hosszú interjút készítő Koltai Tamásnak. A színház- és politikatörténeti jelentőségű beszélgetésben elhangzott megállapítást a színész-rendező fenomén az általa igazgatott Nemzeti Színház egy emlékezetes, 1955-ös előadása kapcsán fogalmazta meg. „Felújítottuk a III. Richárdot, és tényleg nem akartunk aktualizálni (...) de ilyen élményem nekem színházban még nem volt. (...) Amikor elhangzottak azok a sorok, hogy »elzárják a sasokat, s héják és kányák szabadon rabolnak«, akkor percekig nem tudtuk folytatni (...) ahol csak felcsillant valami aktualizálás, ott szétverték a színházat.”
A naprakészség utólagos eltagadása alighanem a gyakorta végletekben gondolkodó Major számlájára írandó. A kortársi emlékezet azt őrizte meg, hogy a „véreskezű középkori gyilkos, aki úgy döntött, hogy gazember lesz, tulajdonképpen tökéletes mása – vagy előképe – volt a modern tömeggyilkosnak, Rákosi Mátyásnak”. A Shakespeare-dráma ezen színpadra állítását Méray Tibor a Tisztító vihar című könyvében az 1956-os forradalomhoz vezető út fontos állomásának nevezte. Krónikája szerint „szűnni nem akaró vastaps fogadta” azt a Rajk Lászlóra emlékeztető jelenetet is, amelyben az írnok meglobogtatta a „jó Hastings úr” éppen elkészült vádiratát, miközben a vádlottat már ki is végezték. „Pocsék világ ez! Azért pusztul el, / Mert ilyen bűnökről hallgatni kell” – zárult az estéről estére ovációba torkolló írnoki monológ.
1958-as könyvében Méray megörökített egy kulisszák mögötti gyöngyszemtörténetet is. A rákosista (majd kádárista) pártfunkcionárius, a nem éppen éles eszéről ismert Non György – akkor épp népművelési miniszterhelyettes volt – az előadás szünetében feldúltan tört rá a címszerepet alakító színidirektorra. „Tudom én, hogy maguk ezt a darabot azért adták elő, hogy Rákosi elvtársat kigúnyolják.” A rögtönzésben is verhetetlen Major megvetően vetette oda: „Látja, Non elvtárs, ilyen marhaság is csak magának juthat eszébe.”
Amit Non (a hónapokkal későbbi legfőbb ügyész) balgán szóvá tett, azt a korabeli kritikák még véletlenül sem akarták észrevenni. A párt napilapjában a Shakespeare-szakértő egyetemi professzor, Kéry László leginkább az angol drámaírót magasztalta. Szerinte a III. Richárd szerzője „úgy elevenítette meg a múlt egy alakját, hogy megmutatta benne valamely saját korában létező típus lényeges vonásait is anélkül, hogy (...) hamisan aktualizált volna”. Az Irodalmi Újságban a színművészeti főiskola tanára, Gyárfás Miklós (a későbbi drámagyáros) – miután leszögezte, hogy „a mostani felújítás a XV. század Angliájában marad” – valóságos szellemi akrobatamutatványt hajtott végre. Izzó szavakkal ecsetelte a múltbeli „páratlan gazember”, „lángeszű szörny” – akkor már egyre ismerősebb – rémtetteit, amelyeket „egyre pontosabban, egyre tárgyilagosabban követ el”. Gyárfás áthallásos értelmezése szerint a darabban (és a valóságban) „a drámai kérdés szinte csak arra korlátozódik, hogy mit tud még a hős az aljasságból tovább halmozni”.
Ha hihetünk a színházi adattárnak, a III. Richárd minapi premierje volt a darab negyvenedik magyarországi bemutatója. (Lásd lent a Rohad tovább című írásunkat.) Először 1843 áprilisában, a Nemzeti színpadán cserélte volna országát egy lóért a gnóm címszereplőt alakító, a valóságban magas és karcsú Lendvay Márton. Noha a következő nyolc évtizedben többször is bemutatták a közönségre – Bajza József korabeli színikritikájának szófordulatával – „idegenítőleg ható, hajborzasztólag sötét” történelmi színművet, az igazi áttörést Hevesi Sándor rendezése és Ódry Árpád alakítása hozta 1923-ban. A Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatója gyors egymásutánban állította színpadra a „brit óriás” 12 művét, s végre érvényesíthette legfőbb elvét, azt, hogy az angol klasszikust húzás nélkül kell előadni. A Hamlet utáni leghosszabb tragédia, a III. Richárd nézői több mint hat órát izgultak végig, s a beszámolók szerint minden felvonás után „forrón ünnepeltek”. Ezzel aztán vissza is igazolták a korszak meghatározó kritikusának, Kárpáti Aurélnak utóbb szállóigévé vált megállapítását, hogy „Shakespeare-t nem olvasni, hanem játszani kell”, merthogy „csak a színpadon lehet őt igazán megismerni”.
Innentől számítható, hogy a színházak – élükön a Nemzetivel – szinte magyar szerzőnek kezdték tekinteni az angol drámaírót. Miközben számos nem játszott darabját „felfedezték”, a III. Richárd – 1923-as átütő sikere ellenére – majd negyedszázadon át nem került színre. Esetleg azért, mert a két világháború között nem volt tanácsos a drámairodalom talán legnagyobb negatív hősével, egy olyan alakkal példálódzni, „akinek sántaságába – Kántor Péter költő 2010-es érzékeny elemzése szerint – a világ is belesántul”.
„Major Tamással tíz év óta ábrándozunk a III. Richárdról, bárhol akadtunk is össze, öt perc múlva erről a drámáról beszélgettünk” – nyilatkozta az 1947-es bemutató előtt a darab rendezője, Nádasdy Kálmán, akinek nevét leginkább korábbi grandiózus operaházi előadásai tették ismertté. Az interjúból az is kiderült, hogy az előkészületek két éve folytak, mivelhogy a „remekül sikerült” fordításra Vas István költő már 1945-ben megbízást kapott. A „tökéletesre kalapált” – s időtállónak bizonyult – shakespeare-i mondatok még inkább arra inspirálták a Nemzeti direktorát, hogy az „új betanulásban” magához ragadja a címszerepet. A négyfelvonásosra „szűkítetten” is öt és fél órás drámába a Nádasdy–Major-tandem apait-anyait beleadott, gigantikus díszletek s félszáz statiszta keretezte a parádés szereposztást. Egy színlapon, egy színpadon volt látható a Valahol Európában című film főszerepével a filmes karrierje csúcsára is érkezett Somlay Artúr, a zsenialitásban Jászai Marival együtt emlegetett Tőkés Anna és az olyan későbbi nagyságok, mint Gábor Miklós vagy Gobbi Hilda.
Az 1947-es bemutató visszamenőleg „aktualizált”, amikor a már „meghaladott” közelmúlt tanulságaira helyezte a hangsúlyt. Nyilatkozataiban ezt sulykolta Major is, amikor az általa alakított főgonoszt Hitlerhez kötötte. A színpadon azonban sem maszkjában, sem karakterben nem erőltette ezt a párhuzamot, anélkül is értette az üzenetet – legalábbis Somlyó György költő szerint – „a mai Európa fasizmusból kilábaló embere”. Az előadás legfőbb történelmi tanulságát a kritikusok többsége abban látta, hogy „a bűnben nincs megállás, a gyilkolás új és új bűnökbe taszítja tettesét”; de hát mindez „már a magunk mögött hagyott múlt”.
Az ekképp „rendszerigenlőnek” elkönyvelt produkció az 1955-ös felújításkor csak apróbb (elsősorban díszletezési) változtatásokon esett át, mégis „szubverzívvé”, azaz fölforgatóvá, botránykővé lett. „A színpadon majdnem ugyanazt a produkciót láthatta a nagyérdemű. Azonban a nagyérdemű nem volt már ugyanaz”, merthogy az eltelt nyolc évben a saját bőrén tapasztalhatta meg a személyi kultusz teremtette félelmet, a hatalom mániákusának sikerpropagandáját naponta cáfoló valóságot – adott a skandalumra magyarázatot Schandl Veronika egy 2007-es összehasonlító tanulmányában.
A nagyérdeműn kívül persze változtak a művészek is, köztük az 1955-re egyre szorultabb helyzetbe került Major. Május végén ugyanis a Magyar Dolgozók Pártjának politikai bizottsága foglalkozott az általa irányított teátrum főbenjáró bűneivel, a „gyászos, sötéten látó” műsortervekkel, a Nemzeti „pártellenes, erősen polgári, anarchikus” légkörével, s azzal a „defetista” nézettel, hogy „valaki vagy jó kommunista, vagy jó színész”. A pb elé került jelentés az „alapvetően felelős” direktort (kiemelkedő tehetségét elismerve) egyenesen méregkeverőnek titulálta. Az idők szelét többnyire a zsigereiben megérző Majornak a III. Richárddal is sikerült előremenekülnie, s alakításával – a már idézett Gyárfás Miklós szerint – nem a szorongást fokozta, hanem „a felszabadulás érzetét” keltette.
Az ominózus színdarabot és magát 1956 utánra is átmentő direktor a Kádár-korszakban is tudott taktikusan visszavonulni. 1960 szeptemberében – mint az Imre Zoltán és Ring Orsolya 2010-ben megjelent izgalmas forráskiadványában olvasható – az évadnyitó társulati ülésen Major hosszasan taglalta „a feltörekvő nép kulturális nevelésének” fontosságát. Ezt követően jelentette be, hogy a III. Richárdot – a színház művészeti tanácsának döntése következtében – leveszik a repertoárról. Dupla fenekűként is olvasható indoklása szerint ugyanis „a közönség kicsit zavarodottan távozna, mert a főhős a személyi kultusz alapján rosszul kormányoz, de az utána következők sem jól kormányoznak, s nyilvánvalóan a közönség helytelenül ítélné meg az előadást”.
| Rohad tovább |
„Túlságosan leegyszerűsítő lenne azt mondani, hogy ez a III. Richárd Donald Trumpról vagy mondjuk Orbán Viktorról szól” – szögezi le Andrej Serban, a világhírű, román származású amerikai rendező egy interjúban, a közelmúltban a Radnóti Miklós Színházban általa színre vitt Shakespeare-drámáról. Ugyanakkor persze, mint a legtöbb jó színház, ez is nagyon a máról szól. Nem elsősorban az időnként a plexipulpitus elé álló, mikrofonba beszélő hősei miatt, vagy azért, mert Lady Anna Facebook-eseményt csinál a férje temetéséből, és megköszöni, hogy többen jöttek el, mit ahányan visszajeleztek. Inkább azért, mert III. Richárd ezúttal sem a gyilkolásban kéjelgő vadállat, hanem inkább egy közerkölcseiben zűrzavaros kor logikáját megértő, gátlástalan politikus. Aki, Hamlettel szemben, nem siránkozik azon a felismerésen, hogy „rohad az államgépben valami”, és nem is elégszik meg azzal, hogy igyekszik olyan helyet keresni, ahol reményei szerint nem szakad rá a plafon, hanem locsolja is a tetőt vesztett födémet az útjában állók fölött. Alföldi Róbert robotkezű, pikkelyes ruhájú Richárdja csak annyira torz, amennyire a kora. De – parádés alakítása ellenére – nem is ő az igazán fontos Serban rendezésében, hanem a többiek reakciója arra, ahogy a címszereplő minden jelenetben egy kicsit kijjebb tolja a még elfogadható manipuláció, erőszak – ha úgy tetszik, a politika – határait. S hogy azok, akik egy ponton megállíthatták volna, hogyan mulasztják el ezt ostobaságból, gyávaságból, számításból, elvakultságból. Hasting, Kelemen László alakításában, dörzsölt politikusnak gondolja magát, s csak akkor veszi észre, hogy ellenfele más kottából játszik, mint ő, amikor – miként a többi elbukottat – a süllyesztőbe géppuskázzák. Hogyan állíthatná meg Richárdot a királynőnek az állam javait gátlástalanul fosztogató, korrupt, ostoba, újgazdag pereputtya, vagy testvére, a naiv Clarence? Talán épp a már Richárd előtt is véres, a romlott politikában bepiszkolódott férfiak hiteltelensége miatt – akikért kevés könnyet lehet ejteni – emeli meg a rendező a női szerepeket. Az Erzsébetet alakító Kováts Adélnak és különösen az Annát játszó Sodró Elizának sok kiemelkedő pillanat köszönhető. Ők, a befolyásuktól megfosztottak, a férfiak szerelmi és hatalmi játékszerei állnak ki halált megvető bátorsággal az igazság mellett. Nem véletlen, hogy a végül pontról pontra beteljesülő szörnyű átkot kiáltó Margit királynő rövid szerepét László Zsoltra bízta Serban. Ez az elején nevetséges, női ruhába bújt, ám maszkulinitását cseppet sem leplező hórihorgas férfi hátborzongató alakká válik, mintegy az irracionálisba tolva az igazság, az igazságszolgáltatás lehetőségét. Ezt az érzést erősíti a darab vége is, amikor a békét hozó Richmond nem jelenik meg a színpadon, csak hallunk róla, s a háttérben végigbiceg a megölt(?) Richárd. Serbant nem a címszereplő bukása érdekli; a darab kulcsjelenete nem is Richárd magára maradása a bosworthi csatában. Ő már korábban magányos és erőtlen lett: abban a pillanatban, amikor végre megszerezte a koronát. Az előadás csúcspontja, hogy hogyan képes Buckingham herceg a néma polgárság, a nyílt törvénytelenségek és véres gyilkosságok ellenére, néhány fizetett tapsonccal, a megúszásra játszó polgármesterrel hatalomra segíteni az urát. A Pál András által alakított Buckingham cseppet sem intellektuális figura, inkább a hazugsággal történő imázsépítést ösztönösen ismerő háttérember. Az előadás legvérfagyasztóbb pillanatai nem a gyilkosságok, nem a korona gátlástalan akarása, hanem az, ahogy Richárd és Buckhingham a hazug színjátékot láthatóan sokkal jobban élvezik, mint magát a díjat: a hatalmat. HAMVAY PÉTER |
A cikk a HVG 2018/11. számban jelent meg.
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
