Az alapvetések arra valók, hogy megmaradjanak alapvetéseknek, mondja egy klasszikus operett és egy klasszikus rockmusical színpadra állításában közreműködő táncművész.
HVG: Kálmán Imre lányának javaslatára lett a Marica grófnő koreográfusa. Milyen kihívás elé állította az ausztriai mörbischi operettfesztiválon a napokban műsorra kerülő monumentális változat?
Bodor Johanna: Maricát a társadalom pénzeszsáknak látja, Karl Absenger rendező újszerű elképzelésében nem foglalkoznak a lelki életével. Rengeteg poént vittem bele, tudatosan kevertem a stílusokat, a charlestont a néptánccal, a rockot a shimmyvel. A hatalmas színpadon 40 táncos, 50 statiszta és a szólisták mozgását kellett irányítani. Két társkoreográfusra is szükség volt, részben azért, mert párhuzamosan az István, a királyon dolgoztam.
HVG: Szörényi és Bródy rockoperáját többen színre vitték. Miben lesz újszerű Székely Kriszta rendezése?
B. J.: Kerüljük a historizálást, nem történelmi darabként közelítünk a rockoperához, nem a néptáncba kapaszkodunk, sokkal inkább a fizikai színházat, a természetes mozgást próbáljuk megjeleníteni. A szereplők érzelemből, indulatból, zsigerből táncolnak. Lénárt Gábor koreográfustársammal erre a szakmai irányvonalra szövetkeztünk. Működik.
HVG: Miért adta fel a független alkotást, és vállalta el az Operettszínház balettigazgatását?
B. J.: Jólesett a hiúságomnak a felkérés, és tetszett, hogy Lőrinczy György főigazgató izgalmas, jellegzetes arculatú zenés színházat akar csinálni. Elhittem, hogy ehhez az én energiámra és tudásomra szükség van. Felháborítónak tartom ugyanakkor, ha cikizik, lenézik a zenés műfajt, Jerome Robbins West Side Story-koreográfiájától viszont elájulnak. Élete vége felé mondta nekem Mednyánszky Ági: sokan elfelejtik, az operett azért született, hogy közelebb hozza az embereket az operához, és egyben az akkori társadalomnak tükröt is állítson. Valós sztorik alapján készültek az operett fénykorában az előadások. Azért nevettek a nézők, mert pontosan tudták, kikre utalnak a történetek.
HVG: Hogyan érintette az Operettszínház művészeti igazgatójának zaklatási botránya, ami a távozásához vezetett?
B. J.: Szerintem ez olyan társadalmi, szociológiai kérdés, amivel foglalkozni kell. Minél tovább húzzuk az időt, annál több tisztázatlan szempont alapján élünk, nőnek fel a gyerekeink, és válnak olyan társadalomban felnőtté, amelyik képtelen felnőttként gondolkodni. A legnagyobb hibát abban látom, hogy képtelenek vagyunk önmegbecsüléssel viszonyulni bármihez, ami érinti az életünket. A zaklatási botrányok kapcsán mindannyian átesünk a konfliktus, a lelkiismeret, a pszichológia tesztjén. Fontos, hogy kulturáltan kezeljük a helyzetet. Nem szeretem exponálni a bűnösöket. Azt a mondatot keresem, amikor a társadalom húz egy vonalat, és megszabja, hogyan viszonyul ezekhez az esetekhez.
HVG: Miért nem akart saját táncegyüttest?
B. J.: Amikor a szegedi balett immár 21 éve elhunyt létrehozója, Imre Zoltán asszisztenseként bekerültem a színházi világba, azt mondta: „Johanna, belőled jó színházi koreográfus válhat.” Ráálltam erre a pályára, mániámmá vált, hogy a táncot méltó helyen kezeljék a színházban, és ne csak üres ornamentika legyen. Reméltem, hogy az olyan típusú hagyományt, amelyet Imre Zoltán elindított a prózai társulatoknál, tovább tudom vinni a magántáncos múltammal. Az volt a kérdés, hogy a rendezőket meg tudom-e győzni arról, hogy az elképzeléseiket izgalmas mozgásokra fordítom le, elrugaszkodom az egyetlen kifejezési formától, és ne „kettőt balra, kettőt jobbra” koreográfus legyek.
| Több szerepben |
Kalandos körülmények között, névházasság révén került Magyarországra 1985-ben a kolozsvári születésű balettművész, koreográfus. A bukaresti Állami Balettintézetben 1984-ben végzett Bodor Johannát előbb Novák Ferenc a Honvéd Együtteshez szerződtette, majd Markó Iván társulata, a Győri Balett tagja lett. 1990-től magántáncosként a Szegedi Kortárs Baletthez került. Mesterének a társulat legendás koreográfusát, Imre Zoltánt tartja, aki felébresztette benne az önálló alkotás, az improvizálás igényét. Az ő asszisztenseként vett részt 1993-ban a Vígszínház Össztánc című produkciójában, amit öt évvel később önállóan színpadra állított az amerikai Knoxville-ben. Koreográfusként, vendégszólistaként több táncszínházban, filmben és prózai szerepben is bemutatkozott. Kedvenc szólódarabjai közé tartozik Mária alakítása Pergolesi Stabat Materében a Szegedi Balett előadásában és az Imre Zoltánnal, Bozsik Yvette-tel és Juronics Tamással közösen készített Kafka-est. Emberkiállítás címmel koreográfusként és rendezőként jegyzett önálló estet a Vígszínház Stúdió Színpadán Magdalena Abakanowicz lengyel képzőművész munkáinak ihletésére. A Zeneakadémián operaénekes-növendékeket színpadi koreográfiára oktatott, majd a Bárka Színház koreográfusa lett. Színházi munkái közül számára a legemlékezetesebb az Ascher Tamás rendezte Sweeney Todd Kaposváron, Mohácsi Jánossal az Egyszer élünk a Nemzetiben, a Menyasszonytánc és a miskolci Kabaré. 2016-ban vált az Operettszínház balettigazgatójává, a tavalyi POSZT-on a legjobb koreográfia díját nyerte el A chicagói hercegnővel. Egy ikerpár édesanyja, férje Mertz Tibor színművész. |
HVG: Nem baj, majd megértem című, négy éve megjelent dokumentarista regényében a Ceausescu-diktatúrát párhuzamba állította a balett zárt világával. Mire tanították meg a román diktatúra hétköznapjai?
B. J.: Leginkább arra, hogy ne féljek. De arra is, hogy korán megérzek dolgokat, gyorsan észreveszem a torzulást a gondolkodásban, a viselkedésben. Kiépült az önvédelmi mechanizmusom. Nem szeretnék még egyszer ilyen korszaknak a tanúja lenni. A könyvet a fiókomnak írtam, a gyerekeimnek szántam arról a két évről, amikor egyedül voltam Bukarestben balettnövendékként, mert a szüleim Magyarországra települtek.
HVG: Édesapja, Bodor Pál, írói nevén Diurnus, etalon volt a demokratikus erdélyi és magyar értelmiség körében. Mit tud átörökíteni az ő szellemiségéből?
B. J.: Apámban soha nem billent meg az igazság. Számára az alapvetések mindig alapvetések maradtak. Elkeserítő, mennyire egyedül maradt, mennyire elfelejtették élete legvégén. Társadalmi tünet, hogy nem számít az ember, ha már nincs hatalma. Hajlamosak vagyunk elhagyni az embereinket, az értékeinket. Az öntudat és az önbecsülés szűk marokkal mért ebben az országban.
HVG: Miért érezte fontosnak, hogy aktívan hozzászóljon a politikához, részt vegyen tüntetéseken, megnyilvánuljon a Facebookon?
B. J.: Túlléptem azon a leegyszerűsítésen, hogy egyetlen embert tegyünk felelőssé, őt szapuljuk. Miért nem vagyunk képesek magunkat eléggé megbecsülni ahhoz, hogy tisztes élethelyzeteket teremtsünk magunknak? Ausztriában azért is volt jó dolgozni, mert mindenkiben érzékelhető a másik iránti alapvető tisztelet, ami Magyarországon hiányzik. Minimálkövetelmény, hogy a hatalom egyenlő partnerként kezelje azokat, akiknek a létét köszönheti. Elmondja, milyen törvényeket miért hoz, azoknak mi lesz rá nézve a következménye. A politikának az a dolga, hogy menedzselje az országot és szolgáljon. Ez ilyen egyszerű.
Évtizedes, közmegegyezésen alapuló kollektív politikai hazugságot törvényesített az Országgyűlés kormánypárti többsége azzal, hogy gyorsított eljárásban elfogadta néhány KDNP-s politikus semmiből felbukkant ötletét a kampányköltések felső korlátjának eltörlésére. A módosítás mögött többféle politikai szándék is felsejlik.
Budapest megkapta az azonnali jogvédelmet is.
Ellenzéki össztűz zúdult a Parlamentben a miniszterelnökre.
Ahogy ígérték, az Európai Bizottság bemutatta az orosz gáz és olaj importjának megszüntetésére vonatkozó javaslatát.
A hatóságok vizsgálják, hol kaphatta el a súlyos betegséget.
Egyikük negyven év börtönt kaphat.
Az államtitkár Csendes Olivért jelentős nemzetközi tapasztalattal rendelkező vezetőként jellemezte.
