Hollis haláláról először kisebb zeneblogok adtak hírt, aztán a legnagyobb zenei oldalak is megerősítették azt. Arról azonban, hogy mi történt a zenésszel, e pillanatig nincs információ.

Zenekara, a Talk Talk a nyolcvanas évek elején startolt elektronikus alapú popzenével és olyan slágerekkel aratott nagy sikereket, mint az It’s My Life vagy a Such a Shame. Az együttes 1986-os The Colour Of Spring című harmadik lemezén (az első kettő: The Party's Over, 1982; It's My Life, 1984) már ellépett a szintetizátoros zenétől a komplexebb, organikusabb, „gitározós-dobolós-billentyűzős” poprock felé – és még korábbi lemezeiknél is nagyobb sikert aratott ezzel az albummal.

Az együttes következő lemezeivel még jobban eltávolodott korábbi zenéjétől, sőt valójában ki is lépett a hagyományos értelemben vett popzene értelmezési tartományából. A klasszikus dalszerzést jazzel, klasszikus- és kortárs zenével keresztező Spirit Of Eden, majd az azt követő Laughing Stock (melyet már nem az együttes korábbi lemezkiadója, az EMI, hanem egy kisebb cég, a Polydor adott ki) kis kommerciális sikert arattak, de hatásuk a mai napig óriási. Számtalan zenekar tekinti egyik fő inspirálójának a Talk Talk zenéjét – olyanok, mint a Radiohead, az Elbow, az M83, vagy a Sigur Rós.

A Talk Talk 1991-es feloszlása után Hollis egy szólólemezt készített – azt is hét év szünet után –, majd az 1998-as cím nélküli albumot követően visszavonult, családjának élt, és haláláig csupán egy saját zenei megnyilvánulása volt (azon túl, hogy 1998-ban egy dal erejéig szerepelt az UNKLE Psyence Fiction című lemezén, 2001-ben pedig producerként és vendégzenészként közreműködött a norvég énekes-dalszerzőnő, Anja Garbarek Smiling & Waving című albumán): 2012-ben a Boss című televíziós sorozathoz írt rövidke zenét ARB Section 1 címmel.