Cselesek és csahosok - a 100 éve elhunyt Ady Endre összecsapásai

Hazugnak és farizeusnak nevezte az Ady Endre halálakor a Budapesti Hírlapban megjelent nekrológot a költő egyik legközelebbi barátja, majd életrajzírója. Bölöni György megállapítását az előzmények ismeretében nehéz lenne cáfolni. A konzervatívságáról ismert napilap főszerkesztője, az álszerényen az „–ő” szignó mögé bújó Rákosi Jenő a halál pillanatában elismerte ugyan, hogy „Ady alakjával az irodalomtörténet behatóan tartozik foglalkozni”, de a krokodilkönnyes bevezetés után már nem állta meg, hogy (némileg ugyan visszafogottabban) ne ismételje meg korábbi vádjait az alkoholgőzös, beteges, asszonyos hiúságú, dekadens és az értelmetlenségig zavarosan affektáló Adyval szemben.

Ady a halálos ágyán

MNM fényképtár

„Én csak konstatálom, amit pár éve termelt” – magyarázta a magyarázhatatlant a napilap tulajdonos-főszerkesztője, az első nagy világégés idején a háborús-hazafias propaganda szellemi atyja, akinek vezérletével már 1914-ben megindult a hátországi hadjárat a lelkekért, s akinek szemében mindenki hazafiatlan, idegen érdekeket szolgáló nemzetáruló volt, aki nem lelkesedett, mi több, aki nem lelkesedett eléggé.

Az 1914 nyarán a szemben álló államok által egymásnak nyakra-főre küldözgetett hadüzenetek szeptemberre már valóságos csatatérré változtatták Európát. „A kezdeti időben (főként az első hónapokban) a társadalom igen széles rétegei, köztük az értelmiség jelesei is aktív részeseivé váltak e támogató politikai propagandának” – állítja A szavak háborúja című, 2016-os tanulmányában a korszak irodalomtörténésze, Boka László.

A kurzuslovagok mellett vég nélkül sorolhatók azok a szellemi nagyságok („a fegyverzajban szárnyal a képzelet” gondolatát megfogalmazó Móricz Zsigmondtól a „szent háborúról” papoló Balázs Béláig), akik tollukkal, máskor fegyverükkel is kívántak szolgálni. Őket nevezte, igen találóan, a „háború plátói szerelmeseinek” a színikritika megújítójaként is számon tartott novellista, Ambrus Zoltán. A Nemzeti Színház későbbi igazgatója ugyanis azon törpe kisebbséghez tartozott, amely az „írói hivatással ellentétesnek” tartotta a vérontás dicsőítését.

Ady Endre ravatala a Nemzeti Múzeum előcsarnokában

MNM fényképtár

„Itthon Szabó Dezső és Ady vélte úgy a kezdetektől fogva, hogy e háború a magyarság szempontjából csak önpusztítást jelent” – olvasható Boka említett, tavaly könyvfejezetként is megjelent elemzésében. Ady publicisztikájában is, lírájában is elutasította az öldöklést. Ezt a Nyugatban publikált, Távol a csatatértől című, 20 részes pacifista cikksorozata ugyanúgy bizonyítja, mint az ott közölt versei. „Az Élet él és élni akar” – írta például az Intés az őrzőkhöz című nevezetes költeményében.

A betegségekkel küszködő „öregembernek” (aki, ne feledjük, akkortájt még csak a harmincas évei végén járt!) nem kis része volt abban, hogy patinás folyóirata, a modern irodalom legfontosabb orgánuma 1915 tavaszától – amint azt Balázs Eszter történész 2010-ben a Káprázattól az illúzióvesztésig című tanulmányában bizonyította – nem közölt olyan írást, mely a szellemi élet képviselőinek militarizálódását bármilyen formában támogatta volna.

Ennek alighanem meghatározó szerepe volt abban, hogy a korábban leginkább csak az „érthetetlensége” miatt csipkedett-támadott Adyt közellenséggé kiáltották ki. 1915 szeptemberében, a Nyugat fordulatváltását érzékelő Rákosi Jenő az „őrzőkhöz” címzett költeményre is reagálva előbb csak azt állította, hogy a költő (és irányzata) „a nemzeti irodalom közösségéből kilépett”. A közismert álnevén, Dunántúliként publikáló Rákosi a lejáratókampány következő lépéseként felbérelt egy önképzőköri gimnazistát, hogy levélben kérjen véleményt az akkor már orosz hadifogságban sínylődő, hivatalos körökben a háború koszorús poétájaként futtatott Gyóni Gézáról. A csel sikerült, Ady „kedves fiatal barátom” megszólítással szinte postafordultával világosította fel a tudásszomjasnak és naivnak elképzelt érdeklődőt: Gyóni „sohase volt költő, s nem is lesz (...) csak annyi ő, mint a háborús revük szerzői. Hadd éljen szegény, s ha hazakerül, hadd élhessen meg e szörnyű háborúból, mely annyiunk életét vette el, vagy tette tönkre.”

Az így kicsalt, s hozzá úgymond „baráti kéz által” eljuttatott magánlevelet Dunántúli október 14-én saját cikke részeként jelentette meg. Miközben Gyónit úgy aposztrofálta, hogy „gyönyörűsége mindazoknak, akik a háború rémségeiből azt a vigaszt merítették, hogy tán ez irtóztató kataklizmától megújhodik a világ erkölcse, ízlése és gondolkozása”, a vele szembeállított Ady-verseket „bérelhető ágyak izzadságában fogant, klinikaszagtól megihlett” étkeknek nevezte. Olyan eledeleknek, amelyekbe a szakács (értsd: a költő) mindent, bocskortalpat, tyúkszemhulladékot, varangyos békát beleszór. E főzetet pedig az egészséges száj – kiköpi.

„A magyar sajtótörténet addigi idejének alighanem a leghosszabb és a legtöbb embert, lapot megmozgatott szellemi összecsapása zajlott le a világháború második s harmadik esztendejében” – írta évtizeddel ezelőtti, az Ady–Rákosi-vitát a modernség és a progresszió összecsapásának részeként taglaló kötetében N. Pál József irodalomtörténész. Az ő összegzéséből az is tudható, hogy a gyakorta önmérsékletet nem tartó adok-kapokba huszonkilenc orgánum szállt be, s megközelítőleg száz rövidebb-hosszabb írás foglalkozott az üggyel. Egykoron tán a kortársakat is meglepte, hogy a nyers szókimondásáról ismert költő – akit a kormány-, s így hivatalból háborúpártiak az ifjúság megrontásával is rendre megvádoltak – szokatlan visszafogottsággal reagált. Egy, a Budapesti Hírlap szerkesztőjének, vagyis magának Rákosinak címzett rövid nyilatkozattal, melyben azt kérdezte – voltaképp a lap jóhiszemű olvasóitól –, hogy „magyarnak, úrinak és tisztességesnek tartja-e az ilyen irodalmi vagy politikai vitát?”. S aznap, amikor válasza a napilapban egy újabb, becsületsértéssel felérő cikkel együtt megjelent, a Nyugat közölte – N. Pál József szavaival – „a költő valószínűleg egyetlen igazán autentikus” feleletét, az Ifjú szívekben élek című költeményét, benne a „Nem ér föl már szitkozódás, piszok: / Lyányok s ifjak szivei védenek” sorokkal.

A verset a poéta eredetileg a „vén csaholóknak” ajánlotta, ám a mottót „lefelejtették”. Az is régóta ismert, hogy Ady indulattól fröcsögő prózai válaszát másik állandó orgánuma, a Világ című napilap „cenzúrázta” ki, nem adva nyomdafestéket „a féllátású, sanda, sváb mészáros” elleni vad kirohanásának. (Nem mellékes, hogy a költő az őt féltő barátok ellen fordult, s fél évig egyetlen sort sem adott a Világnak.)

Konok pacifizmusának – támadói (manapság ismét előhúzott) megfogalmazásával: defetizmusának, nemzetárulásának – azonban Ady újra és újra hangot adott. „S megint élek, kiáltok másért: / Ember az embertelenségben” – írta például 1916-ban. Két évvel későbbi, A halottak élén című, utolsó, nagy hatású kötetének pedig jószerével egyetlen témája maradt, a háború. A kilenc ciklusból hétben – állítja Ady egyik legértőbb olvasója, Vezér Erzsébet irodalomtörténész – ezt a domináns mondandót „variálja száz húron”, s „távol a csatatértől” is hajszálpontosan sűrítette a Krónikás ének 1918-ból című költeménybe a reménytelenségével mozgósító közérzületet: „Iszonyú dolgok mostan történűlnek, / Népek népekkel egymás ellen gyűlnek, / Bűnösök és jók egyként keserűlnek / S ember hitei kivált meggyöngűlnek.”