1. Az élő közvetítés

A világon 53 millió tévékészüléken nézték ugyanazt 1969. július 20-án: a pillanatot, amikor Neil Armstrong lelép az Eagle holdjáróról, és azt mondja, kis lépés ez az embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.

A holdra szállást csaknem 600 millió ember követte a televízión keresztül, ezt a rekordot csak Diana és Károly herceg 1981-es esküvője idején döntötték meg. Az amerikai tévénézők 32 órás élő adást kaptak, az akkori felmérések szerint mindössze a tévénézők 6 százaléka talált magának más műsort. Nem véletlenül: még Isaac Asimovot is behívták az ABC stúdiójába beszélgetni, Duke Ellington pedig dalt szerzett élő adásban.

De akkor meglepő módon még Magyarországon is (majdnem) élőben követhették, ahogy a NASA ezzel a kockázatos, ám annál látványosabb PR-akciójával döntő csapást mér a szovjetek szupertitkos (űr)politikájára. (A „majdnem” egyszerű magyarázata az, hogy az asztronauták az utolsó pillanatban, eltérve a forgatókönyvtől, úgy döntöttek, kevesebbet várnak a landolás és a holdra lépés között – így a magyar tévé stábja egyszerűen lemaradt az élő közvetítésről.)

Ebben a pillanatban égtek bele azok a képsorok is az emberiség közös kultúrájába, amelyeket máig milliárdok őrzünk az emlékezetükben. Még azok is, akik talán nem is éltek 1969-ben: a következő generáció számára ehhez a nyolcvanas-kilencvenes évek meghatározó popmédiuma, az MTV járult hozzá, amelynek első és máig legismertebb főcíme is az Apollo-11 holdsétája.

2. Műholdvevő a birkák között

A közvetítésben a legfontosabb szerepet – szintén az eredeti tervtől eltérően – ausztrál műholdvevők játszották, elsősorban a Canberra melletti Honeysuckle Creek 26 méter átmérőjű tányérja, amelyet tartalékként vetettek be két másik ausztrál berendezéssel együtt. Honeysuckle-nál azonban sokkal nagyobb hírnévre tett szert az óceánparttól néhány száz kilométerre fekvő Parkes melletti vevőberendezés, amely csak a landolás első perceit vette és küldte tovább a NASA felé.

A hírnév pedig egy 2000-ben bemutatott ausztrál vígjátéknak köszönhető, amely az új-dél-walesi kisváros életének unalmas nyugalmát állította szembe a világraszóló esemény keltette felfordulással. A The Dish magyar címe – Műholdvevő a birkák közt – tökéletesen mutatja, mekkora sokkot is okozott Parkesnak a holdséta, a NASA-nak meg az, hogy a város szélén egy legelő közepére telepítették a vevőt.

A közvetítésben részt vevő mérnökök most egyébként maguk is megemlékeznek a holdraszállásról, az alkalomra készített poszterük pedig olyan kép, amelyet eddig aligha láthattunk a jeles eseményről.

3. Apollo-11

De térjünk vissza a valóság talajára!

Az első holdra szállásról több dokumentumfilm készült az elmúlt ötven évben, de ha csak egyet választanánk, az a misszió nevét viselő Apollo-11 lenne, amelyet a CNN Films megrendelésére Todd Douglas Miller készített az évforduló alkalmából. A tavasszal bemutatott dokumentumfilm érdekessége, hogy nincs benne narráció vagy friss interjúk, felvételek, a rendező csak az akkor készült kép- és hanganyaggal dolgozott. Ezért olyan érzésünk lehet, mintha 1969-ben ülnénk a tévé előtt – leszámítva persze azt, hogy a holdra szállás szemcsés képeihez képest sokkal jobb minőségű, néha eddig nem is látott felvételen nézhetjük az expedíciót (és a leszállást lélegzetvisszafojtva váró földi szakembereket). Érdekes, hogy épp a világ emlékezetébe beleégett fekete-fehér néhány másodperc hiányzik – az első lépéseket egy másik kamera felvételein mutatja a film.

Ha eddig nem volt olyan érzésünk, hogy a holdra szállást valójában Stanley Kubrick rendezte, a 70 mm-es felvételek láttán valóban elbizonytalanodhatunk.

Az Apollo-11 azonban nem csak emiatt izgalmas alkotás. A soha nem látott felvételek egy része a Neil Armstrong vagy a földi irányító személyzet tagjainak arcára kiülő feszültséget, félelmet mutatja testközelből.

4. Az első ember

Az emberi dráma kapta a főszerepet az Armstrong életéről tavaly bemutatott filmben, Az első emberben is. Damien Chazelle alkotásában az asztronautát Ryan Gosling alakította, és ha egy egyszerű mondatban akarnánk elmesélni a filmet – és az nem az lenne, hogy „Armstrong útja a vadászrepüléstől a holdraszállásig” -, leginkább így foglalhatnánk össze: küzdelem a halálfélelemmel, szembeszállás a halállal.

Ez a motívum persze nem Chazelle fejéből pattant ki, ez kíséri végig az amerikai űrprogram (Mercury) első éveiről szóló dokumentumregényt, ahogy az ebből készült filmeposzt is. Az igazak Tom Wolfe gigantikus vállalkozása volt arra, hogy leírja nemcsak a technika fejlődését, hanem azt is, a szuperszonikus repülés és az űrprogram – egészen a holdutazásig – milyen emberáldozattal járt.

5. Toy Story

Armstrongot – ahogy a róla készült filmből is kiderül – nem igazán vonzotta a nyilvánosság. Az Apollo-11 után – amely második és egyben utolsó űrutazása volt – egy Északi-sark expedíció volt a legnagyobb utazása 2012-ben bekövetkezett haláláig. Ezen túl tanított, és mindössze néhány reklámban bukkant fel, bár ezeket is inkább a neve adta el, mint a kirobbanó személyisége. Ez látszik ebben az 1979-es Chrysler-hirdetésből is.

„Holdjáró” társa, Buzz Aldrin sem tért vissza az űrbe, ám a médiában annál többet lehetett találkozni vele. Az IMDb adatbázisa szerint színészként 15 filmben vagy sorozatban bukkant fel – jórészt önmagát alakította, néha teljesen érthetetlen szituációban. Ilyen volt a Transformer 3. része is. Ebben azt a „titkot árulja el”, hogy az Apollo-11 valódi célja az volt, megtalálják a Hold sötét oldalába becsapódott járművet, amely történetesen az autobotok egy űrhajója volt. Azt is megtudhatjuk a filmből, hogy később az autobotok gonosz ellenfeleinek aknamunkája nyomán sikkadt el a NASA holdprogramja.

Hát jó.

Aldrin azonban igazából nem felejthető szerepei miatt vonult be Hollywood történetébe, hanem műanyag figuraként: ő inspirálta Buzz Lightyeart, a Toy Story sorozat egyik főszereplőjének, az űrhajósbabának az alakját és nevét.

Neki – mármint Buzz Lighyearnek köszönhetjük a rajzfilm legendás mottóját is:

A végtelenbe és még tovább!