A távozás forgatókönyveként is olvashatók az író 1980-as évekbeli, időskori feljegyzései a három évtizeddel ezelőtti öngyilkossága után.
„Nem biztos, hogy megölte magát. Lehet, hogy csak lesodorta a vihar a magasból.”
Ezzel a Márai Sándor-citátummal adott némi hitelt (bár inkább csak szimbolikusan) az Új Látóhatárban a nekrológot író Schöpflin Gyula a három évtizeddel ezelőtti kósza szóbeszédnek. Első híradásában az Amerika Hangja nevű magyar nyelvű rádióadás ugyanis még szerencsétlenséget említett, noha a halottkémi vizsgálat nyilvánvalóvá tette az önkezűséget.
A századdal egyidős író 1989. február 21-én röpített golyót a fejébe, nem sokkal az után, hogy kaliforniai lakásából rosszulléte miatt feltárcsázta a mentőket. Noha van olyan feltételezés, hogy a hosszú várakozás közben vesztette el a türelmét, valószínűbb az, hogy az író így biztosította be magát. El akarta kerülni, hogy tetemét több nap után találják csak meg.
Az élete utolsó három-négy évében a korábbiaknál is elszigeteltebben élő, szinte remetei magányba menekülő Márai igen körültekintően készítette elő a távozását. Erről a hazai olvasók először az ezredfordulón értesülhettek, amikor – a torontói kiadást követően – a Márai-kultusz egyik ápolójánál, a Helikon Kiadónál posztumusz megjelentek az író 1984 és 1989 közti megrázó naplójegyzetei (a „teljes napló” pedig a múlt évben lett közkincs). Ezekből „a halál jegyében fogant legszemélyesebb vallomásokból” nemcsak az követhető nyomon, hogy Márai miként vélekedett az elmúlásról (lásd alábbi Halálos gondolatok című összeállításunkat), hanem az is, hogy a meghalás méltóságának megőrzése érdekében mi mindenre és hogyan készült fel.
| Halálos gondolatok |
1984. március 3. A halál közelsége inkább erőt ad a tudatnak, mint kedvetlenséget. 1984. június 29. A „hirtelen halál” – tehát nem ágyban, párnák közt, hosszabb előkészület után következő – a túlélő hozzátartozó számára olyan, mint egy inzultus. Mint mikor valaki tapintatlanságot követ el. 1985. január 18. Nagy jó lehet egészségesen meghalni. 1985. november 17. Sokan csak későn értik meg, hogy az életben a legnagyobb misztérium nem a halál, hanem a meghalás. 1986. február 14. Nálam most kóros az eltűnési viszketegség. 1986. április 26. Nem szabad siettetni, de nem szabad lekésni sem a „jó halált”. 1987. január 1. Remélem, hogy sikerül csendben elmenni, nem szükséges erőszak. 1987. augusztus 29. Egy színész, 81 éves korában, reggel, álmában meghalt. Hosszú idő után először érzek őszinte irigységet. 1988. május 18. „Halálfélelem.” Félek, hogy a halál unalmas. 1989. január 15. Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje. |
Márai és felesége, Lola (született Matzner Ilona) 1980-ban költözött át Salernóból San Diegóba. Döntésüket az olaszországi „politikai helyzet, a közállapotok és az egyre gyakrabban szükséges, de elégtelen egészségügyi ellátás” mellett még az is motiválta – jelzi az író életművének, hagyatékának gondozója, Mészáros Tibor irodalomtörténész –, hogy földrajzilag ismét közelebb kerülhettek négyévesen örökbe fogadott fiukhoz, Babócsay Jánoshoz és annak családjához.
Naplójában Márai 1984-ben mindezt azzal „egészítette ki”, hogy a Csendes-óceán partjától, a „barátságos barlang”-tól „megbékítően messze van minden, amit nem szerettem: a »nacionalizmus«, a melldöngető hazafiaskodás, a törzsökös, faji kuruckodás”.
Noha élete utolsó fél évtizedének bejegyzéseiben mind előrébb tolakodott a halálról való meditálás, 1985-ben még hosszan és joggal horgadt fel azon, hogy születésnapja alkalmából a „pesti hazacsalogató újság” (vagyis a Magyar Hírek), miközben őt is előléptette „hazaáruló emigránsból” „külföldre szakadt hazánkfiává”, engedélye nélkül közölte egy régi tárcáját. Pedig közismert, hogy 1948-as emigrálása után Márai két „apró” feltételhez, a megszálló orosz csapatok kivonásához és a szabad választásokhoz kötötte művei magyarországi publikálását.
Az év végétől azonban a távozás a legfőbb témájává lépett elő. Az aggastyánkor mellett alighanem leginkább azért, mert rövid idő alatt többszörös túlélővé vált. 1985-ben Budapesten szinte egymást követve hunyt el két testvére, Kató és Gábor, miközben tétlen szemlélője lehetett csak a „mindenkinél kedvesebb lény”, Lola hosszú hónapokon keresztüli haldoklásának s a következő év januárjában békétlen elalvásának.
Tizenegy hónappal később újabb gyászhír érkezett Budapestről: hét évvel ifjabb öccse, Radványi Géza, a Valahol Európában című film rendezője is elhunyt. „Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Haza ment meghalni. Vagy hazament és belehalt” – gépelte be naplójába Márai az aforizmatömörségű széljegyzetet. Még kevésbé talált szavakat 1987 áprilisában, amikor nevelt fia 46 évesen összeesett az utcán, s az agyvérzés, anélkül hogy magához tért volna, néhány nap után végzett vele.
A „félelem, hogy nincs mód meghalni, amikor itt az ideje”, felesége végső gyötrődésének napjaiban erősödött fel benne.
„Talán hiba volt várni, el kellett volna menni mindkettőnknek előbb, egyszerre”
– írta 1985 végén, Lola „iszonyatos” mozdulatlanságát, kiszolgáltatottságát látva.
„Egyetlen gondom, hogy elmulasztom megölni magam, mielőtt elkövetkezik a tehetetlenség ideje.”
Miközben a San Diegó-i remete naplójegyzetei ritkultak, levelezése, telefonforgalma némiképp felélénkült. A politikai erjedés nyomán 1988-ban, régi ismerőseire hivatkozva, ismeretlenek kértek tőle személyes meghallgatást, hazai könyvkiadók egymással versengve kínáltak neki exkluzív szerződéseket. „Hívnak haza, műemléket akarnak csinálni belőlem és a könyveimből. Mindent újra kiadnak, bőrbe kötve, engem is. A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot” – rögzíti maró gúnnyal kérlelhetetlen és változatlan álláspontját.
Naplójába Márai nem jegyezte fel, de 1988 októberében látogatókat fogadott: régebbi levélismerősét, a Nyugat-Németországból feleségével együtt érkező Csernohorszky Vilmost s az ő szintén Kaliforniában élő fiukat. Az irodalombarát, foglalkozására nézve aneszteziológus orvos, nem mellesleg a müncheni Nemzetőr című lap munkatársa korábban többször is írt Márairól. Első és egyben utolsó személyes találkozásukkor a magát rendre vénnek aposztrofáló író azzal fordult „szakértő” látogatójához, ugyan döntse már el azt a vitát, melyet úgymond a füle hallatára folytatott két szomszédja. Ha egy öngyilkos biztosra akar menni, jó-e, ha halántékra lő?
Meglehetősen régóta foglalkoztatta ez a kérdés Márait. 1943-as naplójában például egy öngyilkos temetésekor azt tartotta feljegyzésre méltónak, hogy miután „J” halántékon lőtte magát, még órák hosszat élt, „a golyó a koponyafalon belül körbefutott, s aztán megállt az agyban valahol. Hajnal felé halt meg, s az utolsó pillanatokban sem volt eszméletlen.”
Élete végén alighanem ezt az aggályát kívánta eloszlatni látogatójával. Akinek azonban „csak később esett le a tantusz” – állította 2010-ben Kő András újságírónak Csernohorszky. Aki az írónak kimerítő kiselőadást tartva jutott arra, hogy a legjobb, ha a pisztoly csövét a szájba illesztik. Két héttel az után, hogy Márai naplójába – gépelési szokásával felhagyva – kézzel írta be az önmagát figyelmeztető utolsó szavakat („Itt az ideje”), még köszönőlevelet küldött a „kedves Vilmos”-nak, aztán, néhány nappal később, ügyeit végképp lezárva szót fogadott „tanácsadójának”.
Murányi Gábor - muranyi.gabor@hvg.hu
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
