Ami engem illet, nem a kedvenc Beatles-lemezem, és ha valamiféle objektív mércét is felállítunk, valószínűleg nem is a liverpooli négyes legfontosabb albuma, azonban számos okból nagyon jelentős alkotás.

A legszebb az egészben, hogy semmi sem garantálta, hogy a Beatles képes lesz egy ilyen dalcsokrot összehozni. Az Abbey Road után, a zenekar megszűnésével párhuzamosan, 1970-ben kiadott Let It Be-t a zenekar az Abbey Road felvételei előtt rögzítette. Rettenetesen rosszkedvűen és szétesően dolgoztak a stúdióban, Lennon nem nagyon koncentrált már a Beatlesre, George Harrison egy ponton kiszállt az együttesből, aztán visszatért, a dalpark maga sem lett túl acélos.

Az eredetileg Get Back címet viselő album több munkaverziót is megélt, tologatták ide-oda, végül félrerakták, mert időközben elkezdték felvenni az Abbey Road számait (a végül Let It Be-re átkeresztelt albumot aztán az amerikai sztárproducer, Phil Spector rakta össze úgy, hogy nagyzenekari elemekkel próbált szépíteni az eredményen, amin aztán Lennon és McCartney jól összevesztek, de az akkor már nem osztott, nem szorzott).

Az Abbey Road-felvételek minden bizonnyal azért mentek jobban, mert kimondva-kimondatlanul mindenki érezte, hogy itt a vége. Attól a nemrégiben napvilágot látott információtól függetlenül, hogy 1969. szeptemberének elején még egyszer azért leültek, hogy beszéljenek egy lehetséges következő album elkészítéséről.

Bár Lennon a Get Back/Let It Be-felvtételek után itt sem volt kifejezetten involvált, volt, hogy azt kérte, az ő dalai külön lemezoldalon szerepeljenek (ez aztán nem így lett), ráadásul a lemez megjelenése előtt hat nappal bejelentette, hogy kilép a Beatles-ből, a zenekar úgy vágott bele az album felvételeibe, hogy ezt most rendesen végigcsinálják. A producer, George Martin is azzal a feltétellel ült le a keverőpult mögé, hogy most minden úgy történjen, mint „egy rendes Beatles-nagylemezen”.

A felvételek során elővettek egy csomó olyan számötletet, amiket a Let It Be-sessionök idején félbehagytak (sőt, tulajdonképpen a lemez dalainak nagy része onnan eredeztethető), így jött többek közt a Harrison-féle csodás Something (ez és a Here Comes The Sun a gitáros szűk Beatles-katalógusának két csúcsműve), a Mean Mr. Mustard, az Oh! Darling, a Maxwell’s Silver Hammer, az Octopus’s Garden, az I Want You (She’s So Heavy), meg a második oldal hosszú egyvelegének daldarabkái közül a legtöbb.

Az Abbey Road, ha nem is úgy poptörténelemformáló, mint mondjuk a korai kislemezdalok, vagy a Revolver és a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, egészen lenyűgöző munka. Egy gyakorlatilag már diszfunkcionális, emberi- és alkotóközösségként alig-alig létező, válófélben lévő zenekar utolsó nekibuzdulása és megható remekműve.