A világ legkúlabb kocsmazenésze 70 éves – Tom Waitsről Hobo, Lovasi, Sziámi
Semmivel nem összetéveszthető stílusú dalszerző-énekes-zongorista, aki alternatív és folk kategóriában is nyert Grammyt, tagja a Rock and Roll Hall of Fame-nek. Reszelős-whiskygőzös hangja rögtön felismerhetővé teszi, énekeljen bluest, jazzt, folkot, varieté-sanzont, vagy csak dörmögjön valami zajzenére. A világ legkúlabb kocsmazenésze, legjellegzetesebb karakterszínésze, és legvadabb kísérletezője. Tom Waits december 7-én ünnepli 70 éves születésnapját. Magyar zenészeket-szakírókat kértünk meg arra, hogy foglalják össze röviden, nekik mi jut eszükbe róla.
Hobo: Újra és újra kisöpör minden más érzelmet belőlem és csavargatja a torkomat
"Egy temetéssel és pocsék térdfájással töltött nap végén, hogy valami használhatót is csináljak, elhatároztam, a felkérésére ismét fejet hajtok Tom Waits előtt, aki már a hetvenes években széttaposta a lelkemet a Waltzing Matilda-val, majd a Downtown Train-nel, nem beszélve azokról, amelyek utána jöttek és azóta is jönnek. (Hold on, vagy a Road to Peace és így tovább.)
Egyszerűen és a szó szoros értelmében példátlan, követhetetlen és utánozhatatlan az, ahogyan irtózatos energiával megtölti dalait, melyek szövegei egybeforrnak a zenéivel. Egy olyan egyszerű dal, mint a Jersey Girl, akárhányszor hallgatom – mint most is, ismétlőre állított lejátszóval – újra és újra kisöpör minden más érzelmet belőlem és csavargatja a torkomat.
Lenyűgözőek a szövegei, amelyek egyszerű emberekről egyszerű embereknek szólnak, reagálnak a világra, vagy elmélyülnek szeretet, vagy annak hiánya teremtette állapotba. Érezni, hogy ő nem igyekszik, nem próbálja állandóan a "legjobbat" kihozni magából, hanem egyszerűen ilyen. Nem lehet semmilyen zenei irányzatba besorolni, hiába igyekeznek itthon az "underground", vagy az "alternatív" címkét ráragasztani.
A történetei és azok előadásai, nem beszélve a zenei kíséretről, teljesen egyediek.
Bizonyos dalai olyan hatással voltak rám, hogy a nyolcvanas évek közepén elkezdtem magyarul játszani őket. Úgy gondolom, hogy az akkori "kulturális és nyelvi bezártság" miatt nem volt hiábavaló lefordítani és előadni őket. Sőt, azt mondhatom, hogy a magyar közönség – nem az értelmiség – elfogadta őket.
Külön tisztesség, hogy a fordításokhoz személyesen tőle kaptam engedélyt és kérte, hogy a Hold on fordítása ne "harcolj", hanem "tarts ki" legyen, ami magyarul énekelve elég pocsékul hangzik. De más baja nem volt.
Legalább 80 CD-m van tőle, mert egy óriási rajongója a sajátjait mindig lemásolja nekem. Nagy fájdalmam, hogy élőben nem láthattam.
A fekete bluesénekesek, vagy a Stones után, őt hallva megpróbáltam még mélyebbre menni. Csak ritkán játszom a Semmid sincs, de ő a tiédet, de mielőtt belépnék a dalba, mindig ő jut eszembe s hálás vagyok neki. Hold on, üzente, és én megfogadtam."
Müller Péter Sziámi: Jézus vére…
"Soha annyiszor még nem hallgattam meg semmit, mint egy egyetlen mondatból álló dalocskát, amit Gavin Bryars vett fel egy hajléktalannal, és tett mantrává nagylemeznyi hosszban.
"Jesus's Blood Never Failed me yet..." - énekelte a dalgyűjtő hajlamú zenész és zeneszerző mikrofonjába az Elephants and Castle negyedben az egyetlen józan hajléktalan, egy öreg, remegő hangú bácsi. Jézus vére még sosem csalt meg engem... Amikor Bryars, aki eredetileg egy, a környékről szóló dokumentumfilm kísérőzenéjében használta fel a stanzát, hazaérve azt tapasztalta, hogy az ének egybevág a zongorája hangolásával. Ezután loop-ot készített belőle, amiből először egy rövidebb hanghordozó, aztán egy 60 perces kazettaváltozat, majd végül 1993-ban, a CD terjedelmi lehetőségeit kihasználva egy 73 perces újragondolás is született. Az igazi végkifejlet csodálatosan épül fel az egyre több rétegű hangszerelésben.
És itt jön a képbe Tom Waits, akivel korábban Amszterdamban Halász Péter jóvoltából találkozhattam is, amikor a Squat Theatre ott vendégszerepelt. (Tom Waits állandó munkatársa volt Jim Jarmusch-nak, aki gyakori vendégszereplője volt Péterék színházának.)
Amikor a hosszú változat készült a stúdióban, az énekes meghallotta, és tudakozódott, hogy mi az, majd megjegyezte, annyira tetszik neki, hogy szívesen beszállna. Bryars felvilágosította, hogy a darab már készen van, csak a végén dolgozik még kicsit. Aztán mégis beleegyezett. A végkifejlet csodásan alakult – az utolsó részben Tom Waits alázattal egekbe emeli az amúgy is lenyűgöző darabot.
Volt egy év az életemben, amikor ez volt a mantrám. Akkor még discmannel a zsebében élt az ember. Végtelenre állítottam, és elszigeteltem magam a létező szocializmustól. Nyugtató és inspiráló.
Most elővettem újra. Ugyanolyan jól működik. Minden fajta valóság ellen kiváló és tartós szigetelés."
Lovasi András: A mesterségbeli rutin meghaladása szinte kötelező
"A 80-as évek a popzenében mindenféle alternatív irány létrejöttének ideje és virágkora is egyben. Az, hogy lehet más a fehér ember bluesa, mint az általam egyébként szeretett klasszik rock-blues, azt Tom Waits mutatta meg nekem először, és azóta is a legnagyszerűbb módon.
Hogy mi a jelentősége az életművének, erről először is az jut eszembe, hogy egy zenész életműve jó esetben dalokból, azok hangfelvételeiből áll. Tom Waits életművét végighallgatva, egy tudatos, nagyon következetes pályát látok. A korai lemezek dalírásának, hangszerelésének sztenderdebb megoldásai után jön a 80-as évek klasszikus albumtriója, a minden szempontból újító, bátor, mégis popslágerként működő dalaival, ez talán a legfontosabb időszaka a pályájának (legalábbis nekem biztosan), aztán kísérletezőbb időszak következik, amit már nem követtem olyan lelkesen mindig, és bár ekkor is születnek nagyon fontos, jó dalok, de ekkor már kevésbé egy irányba mutatnak a lemezek, és hallhatóan egyre inkább egy kísérletező kedvű szerző munkái, aki egyrészt tojik nagyívben a piac elvárásaira, másrészt szabadulna a Tom Waits-stílus vélt vagy valós korlátaitól.
És persze nekem azok a munkák tetszenek jobban, amik hangvételeben közelebb vannak a klasszikus albumtrióhoz. A kedvenc albumom egyértelműen a Rain Dogs – elejétől végig.
Én személyesen Tom Waits-től bátorságot tanultam ahhoz, hogy úgy kell tisztelni a dalírás hagyományait, hogy azoknak csak az esszenciális jegyeire figyeljünk, minden más mesterségbeli rutin meghaladása szinte kötelező."
Frenk: Valahogy érzi benne az ember a színház függönyének a szagát
"A 90-es évek elején-közepén Dunaújvárosban kézről kézre jártak a kazetták, amiken egy rekedt hangú csávó üvöltözött, énekelt, beszélt valami nagyon különös zenére. Volt ebben jazz, blues, musical, ipari zene, pop, meg még Isten tudja mi, szóval minden, amit szeretek. Elsőre megtetszett, aztán elkezdtem begyűjteni a lemezeit, és egy időben valóban rajongtam érte (ez nálam ritka, mert nagyon kevés zenészért tudtam rajongani). Későbbi pályafutásomra és zenéhez való hozzáállásomra óriási hatást gyakorolt.
Az egymáshoz nem annyira illő stílusokból-hangszerekből kialakított egy teljesen egyéni utánozhatatlan hangzást, és valahogy érzi benne az ember a színház függönyének a szagát. Nem megalkuvó, hazugságmentes, őszinte. Egyszerű és bonyolult, agresszív és érzéki egyszerre.
Ha nagyon mondani kell pár dalt, amit különösen szeretek, akkor íme: That Feel, Temptation, Swordfishtrombone, Drunk on the Moon, The Black Rider, Ruby's Arms, Heart of Saturday Night.
Amit tanultam tőle az leginkább a bátorsága. Semmi értékelhetőt nem lehet úgy alkotni, ha másoknak akarsz tetszeni és megfelelni, mert úgy szépen lehúzhatod a vécén, amit kiböfögtél."
Németh Róbert: Létezik egy teljesen intakt, külön bejáratú Waits-univerzum
"Vannak zenék, amikről pontosan tudom, hogy mikor és hogyan hallottam először. A Beatlest például a nagyszüleim Hársfa utca lakásában az antik asztalon álló Sanyo magnóba helyezett kazettáról, amit apám hozott Nyugatnémetből. Amit, mármint a kazettát (rajta egy nagyjából az A Hard Days Night-körüli válogatás), aztán – így a családi legendárium – minden nap meg kellett hallgatnunk, így kurva gyorsan, nagyjából egy év alatt szét is nyúztam. Na, de ez egy mellékszál. Tom Waitset pedig nem tudom, mikor hallottam először – amire tisztán emlékszem, hogy valahonnan egyszer csak meglett az első lemez, a Closing Time. Ami egyébként máig is az egyik kedvenc Waits-albumom, csupa rettentően jó dallal.
Waitsben az az érdekes, hogy miközben a pályafutása és az albumparkja rettentően színes és változatos – dalos lemezek, jazzes-kávéházas-kocsmás lemezek, Frank-albumok, a későbbi experimentálisabb cuccok –, mégis, a világa zárt rendszer, nem lehet azt mondani, hogy ezek a lemezek arra, míg amazok a lemezek meg erre gravitálnak. Létezik egy teljesen intakt, külön bejáratú Waits-univerzum. Minden, amiket a munkásságban megkülönböztetünk egymástól, így, ezeken a falakon belül értelmezhetőek. Így van az is, hogy akadnak rokon lelkei, előképei, jól tetten érhető hatások, de ő maga egy külön út, valójában csak önmagához van köze.
Azt, hogy melyik korszaka a legjobb, ha agyonütnek sem tudom megmondani. Vagy inkább mégis (legalább nem ütnek agyon). Mindegyik. Egy szinte egyenletesen magas színvonalú pályafutásról beszélünk, talán csak néhány kicsit közepesebb lemezzel, de azokból is csak alig akad. Most éppen a Time című dal szól itt, a csodás Rain Dogs-ról, de simán felraknám most bármelyik nagylemezét az elmúlt 20 év ANTI-recordsos korszakából és élvezném az őrült kísérletező hangzásokat. Viszont, amikre mostanában tényleg rápörögtem, azok a hetvenes évek második felében született jazzes albumok, főleg a Nighthawks at the Diner és a Foreign Affairs.
De, amit legutóbb hallgattam meg tőle, és akkor itt pompásan be is zárom a kört, az a Closing Time, és persze egy esős éjszakai utcán mentem hazafelé, és azon morfondíroztam („adja csak ide azt a morfondírt!”, hogy az ismert poént is idecitáljam), hogy Waitsnek még az is szuperül állt, hogy nem reszelős hangon, érzelmes zongorás-gitározós balladákat énekelt. Neki asszem minden jól áll."
Dömötör Endre: Waits is tipikusan olyan, hogy az egyes dalok egymást erősítik
"Pont pár hete olvastam egy cikket róla a Mojo-ban és végighallgattam az életművet. Nem tartozik a legnagyobb személyes kedvenceim közé, ettől még az egyik legnagyobb dalszerzőnek tartom, és az elmúlt harminc évben már vagy tucatszor végigmentem a pályáján. Kezdetektől – mármint úgy 1991-től, amikor hallottam a Swordfishtrombones-t és a Rain Dogs-ot, majd pár év alatt az összes többit –, nagyjából ugyanúgy viszonyulok hozzá, ami csak azért érdekes, mert ez sok más előadónál változni szokott. Oké, van egy olyan lemeze, amit most sokkal jobban szeretek, mint megjelenésekor: a 2004-es Real Gone-t.
De Tom Waits bennem is sziklaszilárd. A felesége, Kathleen Brennan hatására megismert Captain Beefheart-inspirálta nyolcvanas évekbeli periódusa nyilván világszám, nekem is az tetszik a legjobban, korai korszakából a jazzesebb részek jobban bejönnek a bluesosaknál és nem tudok nem fejet hajtani a kései lemezek előtt sem. A tiszteletnél azért sokkal jobban szeretem, pláne, mert tényleg nincsen még csak közepes albuma sem, így aztán bárhonnan megközelítve nagy élmény hallgatni.
1982-ig tartó első korszaka alapján is a nagyok között a helye, de ha valamiért ott véget ért volna a pályája, akkor lehet, hogy Nick Drake-hez és Gram Parsonshoz hasonló, (akkor még) obskurúsabb előadóként fedezték volna fel újra a kilencvenes évek elején. A Frank-trilógia viszont végképp és lazán a legnagyobbak közé helyezte, és minden egyes, ritkásan kiadott újabb lemezével ezt maximálisan meg is erősíti. Waits kezdettől a kitaszítottak dalnoka volt, épp ezért hiába hasonlók első lemezei a korabeli zongorás popdalnokokhoz, mondjuk Randy Newmanhoz, mégis teljesen más világot képviselnek. Szerintem az 1975-ös Nighthawks At The Diner „koncert”-lemezzel találta meg végképp a saját hangját, azóta megbízhatóan kiszámíthatatlan és mindig lehengerlő.
Annyira nem vagyok alternatív Tom Waits-fan, hogy ne a Rain Dogs legyen a kedvenc lemezem, annyira viszont eltérek a főcsapástól, hogy az első periódusából a két legkevesebbre tartott lemezét – a két legjazzesebb albumot, az 1977-es Foreign Affairs-t és az 1982-es One From The Heart filmzenét – sokkal jobban szeressem az átlagnál. Tényleg nincs jónál rosszabb lemeze, épp ezért nagy szellemi játék rangsorolni az összest annak, aki fogékony az ilyesmire. Én az vagyok, de még nem tudtam megszülni a saját listám. Az életműből kissé kilógó, jórészt instrumentális Night On Earth filmzenén kívül nálam az egyik leggyengébb, vagy leginkább hullámzó színvonalú az 1980-as Heartattack And Vine és azon is ott egy olyan csoda, mint a Ruby’s Arms, hogy akkor egy dalt is mondjak. Vagy egy másik: a The First Noel karácsonyi dallamára felhúzott, az eredeti dal témáját kifordító, végtelenül szomorú, de egyben gyönyörű A Sight For Sore Eyes, amire a Pogues az életműve egy részét építette. Különben Waits is tipikusan olyan, hogy az egyes dalok egymást erősítik, szóval egyes daloknál sokkal jobban szeretek lemezt végighallgatni tőle, legjobban most ezeket: Rain Dogs, Orphans: Brawlers, Bawlers & Bastards, Franks Wild Years, Small Changes, One From The Heart."
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
