Nemigen akadt olyan fegyveres konfliktus, amit annyi alkotó „dokumentált” volna, mint a 80 éve véget ért spanyol polgárháborút. A művek fő témái: apokalipszis, halál, árulás és áldozathozatal.
„Tizenkettőkor vagy egykor meghallottuk az éjszakai csengő éles hangját. A pap érkezett meg a kivégzőosztaggal. Mindig együtt jöttek. Aztán elkezdődött. Az ajtónyílások, a misecsengő csilingelése, a pap imádkozása, a segélykiáltások és az anyák szólítása. Közeledett a folyosón, távolodott, majd megint közeledett és megint távolodott. (...) Mi pedig az ágyunkon feküdtünk, s a fogunk hangosan vacogott.”
Ekképp ecsetelte Arthur Koestler, hogyan várták 1937 tavaszán, heteken át a sevillai börtönben a halálra ítélt rabok, hogy mikor kerül rájuk a sor. A félig magyar származású, akkor még kommunista érzelmű újságírót egy nem sokkal korábban írt, a francóista nacionalista „lázadók” bűneit leleplező kötete miatt fogták el. Koestler végül – nemzetközi közbenjárásra – elkerülte a kivégzőosztagot, de megrázó tapasztalatait pár hónappal később a Párbeszéd a halállal című kötetében vetette papírra.
A magyarul 1993 óta olvasható érzékletes börtönnapló eredetileg egy nagyobb mű, a Spanyol testamentum részeként jelent meg, ám mivel a kötet első fele a kommunista polgárháborús propaganda céljait szolgálta, a szerző azt elhagyta az újabb publikációkból. Ebben közrejátszott, hogy időközben szakított a Moszkva vezérelte baloldali mozgalommal, amit az 1940-ben közreadott Sötétség délben című esszéregényében tett „hivatalossá”. Az ikonikus Koestler-mű azonban (amelynek negyedik fordítása nemrégiben jelent meg magyarul, itt írtunk róla) aligha adhatta volna olyan pontos pszichológiai lenyomatát a börtönvilágnak, ha a szerző korábban nem tapasztalja meg a halálközeli élményeket – a kivégzéseket, a magánzárka kiszolgáltatottságát, a titkos éhségsztrájkot.
A Párbeszéd a halállal csak egy a 80 évvel ezelőtt befejeződött spanyol polgárháborúra reflektáló számtalan alkotás közül. Kevés az olyan fegyveres konfliktus a történelemben, amely menet közben ennyi művészt, írót, költőt, festőt ihletett volna meg. Érthető, hiszen a második spanyol köztársaság oldalán baloldali érzelmű értelmiségiek egész serege köteleződött el – többnyire fegyverrel is – a világ minden tájáról. „A polgárháború a rossz irodalom valóságos áradatát hozta”, panaszkodott Raymond Carr brit történész az 1970-es években, de született néhány maradandó mű is. Szerinte ilyen a Hódolat Katalóniának, mert George Orwell „elhatározta, hogy csak az igazságot írja meg, ahogy ő látta”.
| Ütközetben eltűntek |
A maradandó művek megszületésén túl komoly veszteséget is okozott az egyetemes kultúrának a spanyol polgárháború. A számos áldozat egyike, még a konfliktus kirobbanása utáni első hónapban, a 38 éves Federico García Lorca volt. Bár az biztosra vehető, hogy lázadó különítményesek sortüze végzett vele, halálának körülményei és indítékai (hogy vajon politikai okból vagy homoszexualitása miatt ölték meg) máig tisztázatlanok. Szintén még 1936-ban hunyt el Miguel de Unamuno. A 72 éves baszk költőt, filozófust házi őrizetbe zárták a nacionalisták, mert a Salamancai Egyetemen nyíltan és bátran vitába szállt egy francóista tábornokkal. Tízheti bezártság után, szilveszter napján halt meg. Úgy tűnt, a polgárháború kettétöri a Salvador Dalíval és Lorcával is szoros barátságot ápoló Luis Bunuel pályáját. A rendezőt a köztársaságiak propagandaalkotások készítésére és felügyeletére kérték fel, majd az Egyesült Államokba emigrált, ám ott nem tudott beilleszkedni, így 1933 és 1947 között nem forgatott játékfilmet. A kényszerű pauza Mexikóba költözésével szakadt meg. A következő évtizedekben közel harminc alkotással hozta be lemaradását, köztük A burzsoázia diszkrét bája és A vágy titokzatos tárgya című kultfilmekkel. |
Az 1937 első felében Spanyolországban harcoló angol író könyve a színvonalában és abban is elütött az átlagtól, hogy elsőként mutatta be a köztársaságiak táborát őrlő ellentéteket. Például azt, ahogyan májusban Barcelonában a szovjet befolyás alatt álló kommunisták napokig tartó véres utcai harcokba bonyolódtak a város feletti uralomért a háborúban elvileg velük egy oldalon álló anarchista és trockista csapatokkal. A sztálinista befolyásnak és a szovjet titkosrendőrség, az NKVD kegyetlenkedéseinek bemutatása akkor szalonképtelennek számított a baloldali egységet megbonthatatlannak ábrázoló művek sorában.
Más kérdés, hogy Paul Preston, a London School of Economics történészprofesszora szerint Orwell átesett a ló másik oldalára. A barcelonai eseményeket egyoldalúan írta le, mivel semmit nem érzékelt a harcok hátterében álló, a katalán fővárost akkoriban feszítő társadalmi és gazdasági gondokból. Nem vette észre a trockisták és anarchisták túlkapásait, hogy semmit sem tettek a menekültek százezrei miatt kialakult éhínség ellen, és a korabeli moszkvai perek nyomán hangoztatott – egyébként jogos – kritikáikkal a köztársaságiakat tevőlegesen egyedül segítő nagyhatalmat idegenítették el. Mivel pedig a kötet figyelmen kívül hagyta a háború nemzetközi kontextusát (egyebek mellett a francia, angol és amerikai kormányok pipogyaságát) is, utóbb – bár ez már nem a szerző hibája – könnyen fel lehetett használni a hidegháborús retorika alátámasztására.
A Hódolat Katalóniának alapjául szolgáló tapasztalatok meghatározták Orwell későbbi írói pályáját. „A totalitarizmusban nem az a legfélelmetesebb, hogy kegyetlenségeket követ el, hanem az, hogy lerombolja az objektív igazság fogalmát: uralni akarja a múltat és a jövőt” – utalt az író egy 1944-es interjúban spanyolországi alapélményére. Ez a gondolat (sok egyéb párhuzam mellett) szinte szó szerint visszaköszönt világhírű allegorikus regényében, az 1984-ben. E nyomasztó disztópia sikere nyomán figyeltek fel a Hódolatra is, amelynek elsőként kiadott 1500 példánya egy évtized alatt sem kelt el.
Egyértelműbb kritikai és olvasói elismerésben részesült a polgárháborúból tudósító Ernest Hemingway politikailag legelkötelezettebb regénye, az Akiért a harang szól. Az önfeláldozó helytállást a középpontba helyező regény 1941-ben lényegében Hemingwaynek meghozta az irodalmi Pulitzer-díjat. Azért csak lényegében, mert bár a zsűri egyöntetűen őt tartotta a legjobbnak, a testület elnöke, Nicholas Murray Butler ezt megvétózta, mondván, a regény túlságosan „sértő és profán”. A díjat abban az évben nem osztották ki. A regény népszerűsége ettől még töretlen maradt, a Segovia közelében álló híd felrobbantásával megbízott amerikai Robert Jordan történetéből 1943-ban forgatott filmet (Gary Cooper és Ingrid Bergman főszereplésével) kilenc Oscar-díjra jelölték (de csak egyet, a női mellékszereplőét kapta meg).
Az Amerikai Filmakadémia díjáért az évben versenyben volt a Casablanca is. A két alkotásban nemcsak a női főszereplő, Bergman személye közös, hanem történeti hátterük is. A Casablanca ugyan a második világháború idején játszódik, de „ha lehántjuk róla az alapvető szerelmi szálat, a film valójában a spanyol polgárháború alatt kialakult viszonyokról, a XX. század e furcsa, de meghatározó korszakáról szól” – fejtegette néhány éve Eric Hobsbawm brit történész. Az elejtett mondatokból kiderül, hogy a Humphrey Bogart által megformált titokzatos Rick Blaine is a köztársaságiak oldalán harcolt a polgárháborúban, a mulatójában megforduló szereplők közti (politikai) feszültségek pedig mind „az 1930-as évek antifasiszta mozgósításának” kontextusában gyökereznek.
Az Ibériai-félszigetet lángba borító harcokat legkorábban a festők fogalmazták bele műveikbe. A feszültségekre elsőként, hat hónappal a harcok 1936. júliusi kirobbanása előtt, Salvador Dalí reagált. A katalán művész Lágy szerkezet főtt babbal – A polgárháború előérzete című festménye generációk retinájába égett bele, és máig a polgárháború legismertebb ábrázolása, ami azért is érdekes, mert a magát többnyire apolitikusnak valló Dalí 1936-ban nyíltan elköteleződött Franco tábornok és a nacionalisták mellett. Igaz, a testvérháborúra reflektáló művei inkább természeti katasztrófaként, semmint politikai eseményként fogják fel a konfliktust. A „kozmikus apokalipszis hímnemű szörnyeként” utalt például a festő másik remekműve, Az égő zsiráf „címszereplőjére”. A híres képet értelmező szakértők úgy vélik, a nem sokkal korábban Sigmund Freuddal találkozó szürrealista alkotó a háború poklára a pszichoanalízist ajánlja megoldásként, amire a női alakok testéből kihúzható fiókok utalnának.
A másik oldalt támogató Pablo Picasso szintén a polgárháború szimbólumává vált monumentális alkotása, a Guernica az 1937-es párizsi világkiállításra készült el rohammunkában, és a spanyol pavilon fő attrakciója lett. Némiképp háttérbe szorult mellette a barcelonai születésű Joan Miró freskója, a Lázadó katalán paraszt, aki egyik kezét ökölbe szorítva emeli fel, a másikban sarlót tart. „A sarló nem kommunista szimbólum. Ez az aratók szimbóluma, az ő munkaeszközük, és amikor veszélyben a szabadságuk, akkor a fegyverük is” – kommentálta Miró a művét, amelyet az expó után a köztársaságiak fővárosába, Valenciába akartak szállítani, de sosem érkezett meg, sorsa máig ismeretlen. A New York-i MoMA-ban megtekinthető viszont a nem sokkal korábban készült Csendélet öreg cipővel. Az ezen ábrázolt hétköznapi tárgyakban – a Miró-szakértő francia költő, Jacques Dupin szerint – „a néző apokaliptikus, intenzíven kavargó, lángok borította táj vízióját látja maga előtt – egy őrült világét, a mártírsorsra jutott Spanyolország portréját”. Maga a festő erről utóbb úgy nyilatkozott: „Be kell vallanom, fogalmam sem volt, hogy a saját Guernicámat festem.”
ILLÉNYI BALÁZS
szerzo@hvg.hu
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
