„Az ember úgy is lehet bűnös, hogy nem is tud róla.”

Kis híja volt, hogy ez a mély értelmű gondolat ugyanolyan klasszikus szállóigévé váljon, mint az, hogy „az élet nem habostorta” vagy hogy „a nemzetközi helyzet fokozódik”. Ám ez a mondat egy egész jelenettel együtt kimaradt A tanú mindeddig ismert változataiból. Jelzi ez egyfelől, mennyire rajta ült a leghírhedtebb koncepciós ügy, a Rajk-per árnyéka még az 1960-as évek végének kádári Magyarországán is, és egyúttal betekintést enged a korabeli cenzúra és engedélyezés szeszélyeibe.

Cenzúratörténelem néhány percben

Annak, hogy ez a bizonyos jelenet június 1-jétől ismét látható a magyar mozikban, banálisabb oka van: A tanú kicenzúrázott részletei szinte véletlenül kerültek elő a filmarchívumból, ahol – mint a múlt heti sajtóvetítésen megtudhattuk – pontatlan a dobozok nyilvántartása. Furcsa fordulat, hogy A tanú digitálisan felújított változata éppen tavaly került a mozikba, és csak ez után bukkantak fel az elveszettnek hitt percek. Így a tavalyi premier után most újabb, ám a pár percnyi különbség bemutatásával ezúttal inkább az elszántabb filmbarátokat megcélzó vetítések lesznek országszerte.

De miért is kellett kivágni egy jelenetet, ha egyszer már engedélyezték a film forgatását? És ha már kivágták (és utóbb beillesztették) mindazt, amit a felsőbb szervek kívántak, miért nem engedélyezték mégsem a bemutatását? És ha nem engedélyezték, miért vetítették mégis (párttagok és más kivételezettek meglehetősen széles köre előtt)? A hamar kultuszfilmmé váló alkotás keletkezésének és felemás bemutatásának története hasonlóan groteszk, mint A tanú örökbecsű sztorija.

„A Rákosi-korszak merev, erőszakos kultúrpolitikáját a forradalom után új, kevésbé direkt módszereken alapuló, egyben (át)láthatatlanabb modell váltotta fel, mellyel az volt a hatalom célja, hogy bevonja a művészeket a tiltás és az engedélyezés folyamatába, s egyben kultúrpolitikai játszmák szereplőivé tegye” – vázolja a hátteret Marcsek György 2012-es tanulmánya. Készülhettek például kísérletinek minősített filmek, amelyeknek a bemutatására nem volt garancia. Ebbe a kategóriába tartozott A tanú is, így nem formálisan tiltották be, csak éppen nem  forgalmazták hivatalosan – írja a mostani felújítás alkalmából Fazekas Eszter, a Filmarchívum restaurálási menedzsere az intézet honlapján.

A forgatókönyvek előzetes engedélyezése mellett akkoriban tehát szokássá vált a készülő, illetve kész filmek körüli alkudozás. Vagyis egyáltalán nem volt rendkívüli, ahogyan a rendező, Bacsó Péter előkészítette és leforgatta A tanút. A szövegkönyvet maga a párt fő kultúrpolitikusa, Aczél György hagyta jóvá. A forgatókönyv engedélyezésének hátteréről Bacsó egyik sejtése: a politikusok „csak a szavakból indulnak ki, nem látják a megvalósított filmet”.

Már a forgatást is többször leállították, de Bacsó megengedhette magának a tiltakozást, így esett meg, hogy az utolsó és végleges tiltás után kikönyörögte egy megkezdett jelenet befejezését – és utána titokban végigforgatta a hátralévőket is. Ebben a húzd meg, ereszd meg játszmában úgynevezett konzulenst (valójában Marcsek szavaival politikai biztost, komisszárt) delegáltak Bacsó mellé, Rényi Péter, a pártlap, a Népszabadság kulturális főembere személyében. Neki köszönhető egyebek mellett, hogy nemcsak a pártemberek válnak nevetségessé a filmben, hanem némi ellensúlyként felbukkan egy volt kisnyilas negatív figurája is.

A Rajk-párhuzamokat kivágatták, de hiába

Beleszólt a történetbe Orbán László kulturális miniszter is. Őt az zavarta, hogy a filmben Dánielt és bandáját emlegetik. Márpedig akkoriban még sokaknak a fülében ismerősen csengett a Rajk és bandája fordulat. Ezt utószinkronnal oldották meg, így vették ki több helyen is a szereplők szájából a kifogásolt szót. A Rákosi-éra emblematikus koncepciós pere a Kádár-rendszernek is érzékeny pontja volt, ezért akarták mindenképp elkerülni, hogy Rajk László jusson a nézők eszébe a filmbéli Dániel Zoltán miniszterről. Olyannyira, hogy Bacsó visszaemlékezése szerint

„pótfelvételben fel kellett vennem, hogy a film végén, az elmaradt kivégzés után a börtönigazgató odacsoszog, nézi a listát, Pelikán azt kérdezi: »És Dániel Zolival mi van?« – Nézi a listát: »Őt már régen kiengedték.«”

Hátha ez kitörli a nézők fejéből a Rajk-párhuzamot – gondolhatták akkor, hiszen mindenki tudta, hogy a volt belügyminisztert nem kiengedték, hanem kivégezték. Rosszul gondolták. Bacsó utóbb felidézte, hogy egy szűk körű bemutató közben Rajk özvegye sírva rohant ki a vetítésről – éppen az előbb említett jelenetnél, amelyben Pelikán és a börtönőr az akasztófa mellett közösen szólongatják az ítélet-végrehajtót.

És a Rajk-ügy volt az, amely a film két nagy módosításának egyikét motiválta. Egyszerűen kihagyták azt a jelenetet, amelyben a terhelő tanúnak kiszemelt Pelikán József személyesen akar meggyőződni, valóban bűnös-e az ő volt mozgalmi társa és mindvégig jóbarátja, Dániel Zoltán. A sötétzárkában az addigra bukott miniszter szájából hangzik el a bevezetőben idézett, a bűnösségről meditáló mondat – és hát a koholt vádak alapján kivégzett Rajk is úgy minősíttetett bűnösnek, hogy nem volt bűnös (abban semmiképp, amivel vádolták). Az igazsághoz tartozik, hogy az áthallás nem volt véletlen. „Miután fölülről a Rajk-per összefüggéseit nem tudtam megmutatni, mert nem voltam beavatva az ügybe, csak a kisember szemszögéből láttathattam a mechanizmust” – mondta Bacsó 2007-ben, halála előtt két évvel, Andor Tamással (barátjával és sok filmjének operatőrével) beszélgetve.

A végén még jót is tett a filmnek a cenzúra

Máshol egy rövidebb részlet azért esett a vágóolló áldozatául, mert a minduntalan börtönbe visszakerülő Pelikán egyik cellatársa, egy pap arról elmélkedik, mennyivel tartósabb a kétezer éves kereszténység és az ezeréves magyar állam, mint a kommunista rendszer. Erre és a többi vágásra is igaz ugyanakkor Marcsek György megjegyzése:

a film értelmezése szempontjából „a kivágott és betoldott jelenetek (...) jelentéktelennek tűnnek, (...) a szatíra ugyanis túl jól sikerült”.

Igencsak belenyúltak a film utolsó, emlékezetes jelenetébe. E „végső” verzióban az eredeti befejezés látható: a frissen szabadult Pelikán boldogan, ám a börtönévektől zavarodottan téblábol a napsütötte fővárosban, majd eltűnik az emberek forgatagában. Megkockáztatjuk: e befejezés nem igazán eredeti. Az eddig ismert zárás – amelyben a két főszereplő, Virág elvtárs és Pelikán a zsúfolt villamoson préselődik egymáshoz – talán mégis jobban illik a filmhez, és szellemesebb is.

E sokat sejtető találkozás epizódját mintegy visszaigazolja egy eset, amelyet Bacsó interjúiból ismerhetünk. A tanú egyik próbavetítésén egy ismerőse, aki az ötvenes években börtönben ült, nem sokkal a vetítés vége előtt kijött a nézőtérről, és így szólt az előtérben álldogáló Bacsóhoz: „Képzeld el, hátranézek, s mögöttem ült a börtönőröm.”

BEDŐ IVÁN