Csak az vállalkozzon egy új fesztivál indítására, akinél a kezdeti nagy szerelem és a pénz is jó sokáig kitart.
Egy fesztivál elindítása még annak is óriási kihívás, aki gyakorlott partiszervező és jól ismeri a könnyűzenei-vendéglátós közeget. Olyan hazai szereplők mondták ezt a HVG-nek, akik nem tartoznak az óriásfesztiválokat szervező vállalkozásokhoz, mégis megpróbálták megvetni a lábukat a fesztiválpiacon.
Egy fesztivál más lépték, mint az egyszerű buliszervezés. Éspedig nemcsak azért, mert sokkal drágább összehozni egy többnapos rendezvényt, hanem azért is, mert ilyenkor ezernyi olyan problémába futnak bele a szervezők, amelyekre addig nem is gondoltak.
Az idén 12 éves – alternatív, családias rendezvényként indult, de jó ideje stabilan telt házas – Fishing on Orfű szervezője, Egyedi Péter szerint például „az első évben rengeteg probléma merült fel, és az első nap végén válságstábolni kellett, akkora volt a zűrzavar. Egy kis balszerencsével, ha mondjuk már a legelső alkalommal megjelenik több ezer ember, akár káoszba is fulladhatott volna az egész.” Mint mondja, nagyok voltak a csúszások, gondok akadtak az infrastruktúrával vagy azzal, hogy hol álljanak a biztonsági őrök.
„Sok mindent rosszul becsültünk fel, tipikusak voltak az efféle szituációk: »Ide is kellett volna kerítés, gyorsan hozzál egyet, Józsi!«”
A 2016-ban alapított Kolorádó Fesztivál kitalálói pedig azzal szembesültek, hogy az eseménynek helyet adó cserkészparkba még a víz sincs bevezetve, így azt egy több kilométerre lévő hotelből kellett felpumpálni a helyszínre. És azzal is, hogy a parkhoz közeli mezőt is le kell kaszáltatni, hogy vészhelyzet esetén oda terelhessék a fesztiválozó bagázst, ne az érkező tűzoltókat akadályozva csődüljön kifelé a többezres tömeg.
A fesztiválszervezés rendszerint szerelemprojektként indul, amelyben akkor is hinni kell, amikor már a bürokratikus akadálypályán vitézkedik az ember. Ahhoz például, hogy a jegyző zöld lámpát adjon az álomnak, az érintett önkormányzathoz kell benyújtani a rendezvénytartási kérelmet, amely aztán az engedélyeztetés előtt a szakhatóságokkal, a katasztrófavédelemmel, a rendőrséggel, a mentőkkel, az ÁNTSZ-szel méri fel a körülményeket. Vértes János, a serdülőkorára már elismert Kolorádó alapítója szerint a jobbik eset az, amikor egyszerre jön ki az összes hatóság a helyszínre, így egymással konzultálva véleményezik, hogy mivel lehet azt biztonságosabbá tenni. Ez ma már könnyebben megy, mondja Vértes, de az elején érezhetően tartanak a hatóságok attól, hogy egy szabadtéri elektronikus buliból drogos parti kerekedik.
Egy sor hivatallal és kerülettel kellett egyezkedniük a 2014-ben debütált, majd rá két évre véget is ért Budapest Essentials városi fesztivál alapítóinak is. A hosszú hétvégés esemény koncertjeit ugyanis Budapest különböző unikális helyszíneire – a Vásárcsarnokba, a Nagycirkuszba, a Palatinus strandra – hirdették meg.
A területfoglalási engedélyek megszerzése határozottan stresszes folyamat – emlékszik az indulásra az egyik szervező, Csókay Gergely.
Érdemes jóban lenni „az önkormányzati nénikkel”, és a polgármesterrel is,
teszi hozzá a Budapest Essentials szervezője, aki ugyan be volt ágyazva a pesti szórakoztatóiparba, de így is sokat segített, hogy a koncerthelyszínekhez Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettestől kaptak ajánlólevelet.
A helyi közösség szimpátiáját is el kell nyerni, teszi hozzá Egyedi Péter. Az ezerfős mecseki faluban rendezett fesztivál gazdái nemcsak az önkormányzattal vannak jóban, de arra is odafigyelnek, hogy arra a pár napra, amíg nyolcszorosára duzzad a település lélekszáma, a színpadok hangosítása ne a falu felé dübörögjön.
A kezdeti álmodozás után az újonc fesztiválszervezőknek be kell látniuk, hogy a fellépők gázsijában iszonyatos infláció van. Hiába költik rájuk a büdzsé 30–40 százalékát, nagy nevekre ritkán jut pénz, és a kisebb, de emelkedő csillagok gázsija is egyik évről a másikra megsokszorozódhat. Fix ár nincs, a fesztiválok vakon próbálnak egymásra licitálni, a zenészek pedig megvárják, hogy befussanak a legjobb ajánlatok, és azután mazsoláznak.
Úgyhogy, világsztárok híján, ezek a rendezvények mással, például közösségformálással igyekeznek csábítani. Orfűn a zenészek az elejétől kezdve együtt buliznak a közönséggel, fröccs- és sörtúrákat tartanak a fesztiválozóknak.
A lényeg, hogy olyan dolgot képviselj, ami szerethető és autentikus
– szól az egyik szervező tanácsa.
Azt is fontosnak tartják a részben vendéglátós múltú forrásaink, hogy az újonc fesztiválszervezők az étkeztetés kérdését se vegyék félvállról: ha több napon keresztül tartózkodik egy helyen az ember, ott változatos ételeket és a napszaknak megfelelő kínálatot illik biztosítani.
Az infrastruktúra kiépítése (amelybe beleértendő a helyszínbérlés és az engedélyeztetéshez szükséges összes szolgáltatás) a kolorádósok tapasztalatai szerint a büdzsé 30–40 százalékát viszi el, és akkor a marketingről még nem is beszéltünk. A hirdetési költségek Vértes János szerint is a kiadások 4–5 százalékát jelentik, és ebben még a kommunikációs stáb fizetése nincs is benne.
A bevétel tekintélyes része (70–80 százaléka) folyik be aztán a jegyeladásokból, a vendéglátásból csak 10–12 százalékra lehet számítani – ebben a tekintetben Orfűn és a Kolorádón is hasonlóak a tapasztalatok. A támogatók, szponzorok a Fishingnél körülbelül a bevételek 8 százalékát, a Kolorádónál a 20 százalékát adják össze. A fesztiválokon az első egy-két évben, mondhatni, garantáltak a veszteségek.
2020 lehet a teljes váltás éve a Sziget-fesztivál tulajdonosi körében
Miközben a kormány több szektorban építgeti és erősíti a hozzá hű, vazallus vállalkozói réteget, másutt inkább a külföldiek vásárolnak: olyan, befutott magyar márkák jutottak mostanában részben vagy egészben külföldi kézbe, mint a Waberer's, a Sziget, a Fornetti vagy a Szentkirályi.
A Fishing on Orfűt megtakarított pénzből, magántőkéből és családi segítséggel indították el 2008-ban, és az első évben mínuszba jött ki, előfordult, hogy a banknak, a színpadépítőknek vagy akár a karszalaggyártóknak is csak később tudtak fizetni. A Budapest Essentials alapítói pedig tízmilliós nagyságrendben vesztettek pénzt az első évben. Hiába szállt be a főváros többmilliós támogatással, „ez még a tíz százaléka sem volt a fesztivál összköltségének”. Annak vonzereje ugyanis az exkluzív helyszínekben rejlett, de épp ettől szállt el a büdzsé. Több különböző helyszínen kellett színpadokat felépíteni, majd lebontani, de nem tudtak annyi jegyet eladni, mint egy nagy, egy helyszínes fesztiválra.
„A kezdeti lelkesedéshez egy idő után akár százmilliós kockázatvállalás is társult, egyértelmű volt, hogy nem ebből fogunk meggazdagodni”
– meséli Csókay, és bár az utolsó, 2016-os évben nagyjából kijött a nullszaldó, „miután kétszer már megégetted magad, a harmadiknál inkább azt mondod, hogy ennyi volt a misszió, örüljünk, hogy élünk”.
A Kolorádó szerencsésebb volt, mondják a szervezők, ők az első évet nullszaldóval zárták. A jegyárbevételek folyamatosan kéz a kézben jártak a kiadásokkal, vagy ha tartoztak is a hangtechnikát, a biztonsági szolgálatot biztosító cégeknek, azok türelmesen megvárták a fesztivál lezárását a kifizetéssel. Vértes János hozzáteszi azt is, hogy a második évben már kaptak egy 1,5 milliós állami támogatást az NKA-tól, és az idén is megszavaztak nekik kétmilliót. Mostanra pedig minden tartozásuktól megszabadultak. A kritikus első évek után már nyereségben bíznak, bár ehhez jegyárat kell emelni, még ha nehezen is szánták rá magukat. „2016-ban túl mélyen kezdtünk, 4000 forintos napijeggyel és 7000 forintos bérlettel, és ez máig megköti a kezünket, mivel nem akartuk egyszerre megduplázni az árakat” – magyarázza a szervező. Az idén június 19-én induló fesztiválon azért már 10 ezer forintba kerül a napijegy, és 20 ezerbe a hazamenős bérlet.
A céges szponzoráció kritikus pontja a fesztiválszervezésnek. Forrásaink szerint a fiatalabb generációk elutasítóbbak, ha életük koncertjén az arcukba tolják egy telefonmárka logóját, márpedig a szponzorbevételekről nehéz lemondani, ha az az elvárás, hogy szóljon jobban a színpad, legyen több vécé, induljanak fesztiválbuszok. A vége mégiscsak az volna, hogy a jegyárba építsék be ezeket a költségeket – ehhez már csak a fizetőképes magyar közönség hiányzik. Az idén éppen a Kolorádóval egy időben zajló Fishing on Orfű fesztiválnak mindenesetre megy a reklámminimalizálás, miközben a jegyárakkal is igyekeznek a földön járni: az idén 8 ezer forintos napijegyet és 22 ezer forintos bérletet kínálnak, ami valóban más lépték a Sziget Fesztivál 24 ezer forintos napijegyéhez képest (a Sziget jegyárainak növekedését az indulástól 2017-ig itt olvashatja, de a tendencia azóta is ez). Az orfűi fesztiválon ráadásul direkt promóció sincs, ahogyan brandelt színpadok sincsenek, azok nevét minden évben a közönséggel szavaztatják meg.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
