Szenegál: Az Atlantiak

Mati Diop lehet az első fekete rendezőnő, aki elnyeri az Oscart, ha az akadémia tagok úgy döntenek, hogy a romantikus, melankolikus, menekültekről szóló szenegáli love sztorija kapja a díjat. Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyerte, most is az esélyesek között tartják számon. A történet Dakar egyik népszerű külvárosában játszódik, ahol egy hatalmas, futurisztikus tornyot építenek. A munkások azonban hónapok óta nem kapnak fizetést, ezért úgy döntenek, hogy elhagyják az országot egy jobb és igazságosabb élet reményében. A Spanyolországba tartó hajón van Szulejmán, a fiatal Ada (akit egy gazdag férfihoz, Omarhoz akarnak hozzáadni) szerelme is. Úgy tűnik, hogy soha nem találkoznak, a reménytelenséget csak egy csoda oldhatja fel. A hajó utasai szellemként térnek vissza a városba. A romantikus, társadalomkritikus dráma így átvált szellemtörténetbe, mindezt olyan érzékenységgel, ami leveszi a lábáról a nézőket, kritikusokat is.

Csehország: A festett madár

Csehország Václav Marhoul új filmjével, A festett madárral indul versenybe idén az Oscar-díjért. A film Jerzy Kosinski lengyel származású amerikai író 1965-ben megjelent azonos című könyve alapján készült, 35 milliméteres fekete-fehér szalagra rögzítették. A történet Kelet-Európában, egy meg nem nevezett országban játszódik a II. világháború alatt, de Marhoul, aki tizenegy évig dolgozott a filmen, úgy jellemezte: „Nem háborús film és nem is a holokausztról szól. Számomra egy teljesen időtlen történet a sötétség és a világosság, a jó és a rossz, és más ellentétek közti harcról”.

A festett madárhoz kétségtelenül erős gyomor kell. Hőse egy fiú, aki magára maradva, céltalanul bolyongva szemtanúja lesz a parasztemberek brutalitásának és a német, orosz katonák kegyetlenségének. A kiszolgáltatott fiú maga is a túlélésért küzd. A majdnem háromórás filmet többek között cseh, lengyel, szlovák és ukrán helyszíneken vették fel, játszik benne többek között a katolikus papot alakító Harvey Keitel és Stellan Skarsgard is, aki egy német katona szerepében tűnik fel. A film a velencei filmfesztiválon debütált és pozitív kritikákat kapott, azonban voltak nézők, akik a nemi erőszak, a pedofília brutalitása miatt elhagyták a termet, és később, a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon is hasonló eredménnyel vetítették.

Észak-Macedónia: Honeyland

Tamara Kotevska és Stefanov Ljubomir Sundance-nagydíjas filmje versenyben van a legjobb dokumentumfilmek és a legjobb nemzetközi egészestés film Oscar-díjáért is. Ez meglehetősen szokatlannak tűnik, de ezúttal teljesen indokolt. A magányos méhésznő igaz történetéről szóló film ugyanis nem beszélő fejek-típusú dokumentumfilm, hanem a sztorival együtt élő, azt a maga természetességében mutató alkotás. Gyönyörű képekkel (Fejmi Daut és Samir Ljuma elképesztő munkája) tárja elénk az idős nő és környezete lírai történetét arról, hogyan is kellene az embereknek a természettel együtt élni. Ez a film főszereplőjénél azt jelenti, hogyan próbál túlélni a maga szabályaival (például, hogy mindig csak a méhek által termelt méz felét szabad elvenni, hogy maradjon nekik is). És persze azt is bemutatja a Honeyland, hogyan borul fel ez a rend. A klímaparáról valószínűleg nem is hallott a nő, de a története mégis az Oscar-verseny egyik legaktuálisabb alkotása. A filmet egyébként február elején a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon láthatjuk először – akkor még nem fogjuk tudni, ha beülünk rá, hogy Oscar-díjas alkotást néztünk-e meg.

Spanyolország: Fájdalom és dicsőség

Spanyolország erőteljesen vallomásos Pedro Almodóvar-filmet küld a díjátadóra: a Fájdalom és dicsőség gyakorlatilag Almodóvar önéletrajza, egy korosodó, kreatív és egzisztenciális válsággal küzdő rendező visszaemlékezéseiről szól, akinek harminc év után felújítják legsikeresebb filmjét. Természetesen meg kellene jelennie a premieren – a főszereplővel együtt, akivel azóta sem állt szóba –, de a rendező hosszú évek óta már csak régi árnyéka önmagának, hiszen komoly fizikai fájdalmai vannak és még depressziós is. Tehetetlenségében ráadásul vissza-visszaemlékszik gyerekkorára, arra az időszakra, amikor egy pincelakásban éltek.

A főszerepet Antonio Banderas kapta, aki nyolcadjára dolgozott együtt Almodóvarral, aki szerinte olyan alkotó, aki a forgatáson leuralja a színészeit, most azonban hagyta neki, hogy tegye a dolgát. Almodóvar filmje – a részletekkel és a színekkel – nem győz kacérkodni a nézők szemével. A Fájdalom és dicsőség szép történet arról, hogy mégis mihez kezd magával az ember a gödör alján, de hiába hozta el Banderas Cannes-ból a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat, az Oscaron – ilyen versenytársak mellett – valószínűleg kicsi esélye van nyerni.

Lengyelország: Corpus Christi

A lengyelek versenyfilmje egy bűnözőből lett álpapról szól. Jan Komasa alkotása egy univerzális, megindító és provokatív történet az ember spirituális átalakulásáról, és teljesen új nézőpontból közelít az Istenbe vetett hithez. A lengyel nevezőbizottság szerint a Corpus Christi „egy fiatal művész, érett, bölcs filmje”. A sztori megtörtént eseményekre épül, amelyben a 20 éves Daniel (Bartosz Bielenia) a javítóintézetből kikerülve, múltja miatt nem mehet szemináriumra, de ennek ellenére – álmát nem feladva – papnak adja ki magát. A karizmatikus fiatalember egy szörnyű tragédián átesett, végletesen megosztott kistelepülés hitközsége élére kerül, ahol kisebbfajta csodát visz véghez a viszonyok normalizálásában. Jan Komasa felkavaróan cinikus társadalmi tablójának világpremierje Velencében volt, ahonnan rögtön el is hozott két díjat. A zsűri indoklásában arra hívta fel a figyelmet, hogy „a film világosan ábrázolja jó és gonosz konfliktusát a mai társadalomban”.

Észtország: Truth and Justice

Tanel Toom drámája Anton Hansen Tammsaare ötkötetes családregénye, a Tõde ja õigus (Igazság és jog) alapján készült. A történet 1870-ben játszódik Észtországban: a fiatal Andres és felesége épp egy farmon próbálnak új életet kezdeni. A mocsaras, elhanyagolt vidéket működő gazdasággá, olyan hellyé kell átalakítaniuk, amely aztán majd később gondját viseli a családnak. A főszereplő nekiveti hát magát, hogy átalakítsa a földet és együttműködjön a szomszédokkal. Közben pedig fiúgyermekért imádkozik, de hosszú ideig úgy tűnik, nem adatik meg neki és feleségének, hogy valaki majd tovább vigye az örökségüket. A természet ellenáll, de Andres annyira hisz a föld fellendítésében és az új életben, hogy megszállottsága végül nem engedi kompromisszumokat kötni, és mindent feláldoz a cél érdekében. A külföldi kritikák szerint Toom jó érzékkel adaptálta nagyvászonra a paraszti élet időtlenségét, úgy, hogy a Truth és Justice egyáltalán nem válik unalmassá.

Oroszország: Beanpole

Kantemir Balagov súlyos, fojtogató filmje bizonyos értelemben magyar versenytársának, Tóth Barnabás Akik maradtak-jának testvéralkotása. Mindkettő a háború utáni traumát feldolgozni próbáló kisemberekről szól, csak míg a magyar film egy kamasz lány és egy középkorú férfi különös kapcsolatára fókuszál, orosz párja – a Nobel-díjas belorusz írónő, Szvetlana Alekszijevics művéből inspirálódva – kifejezetten női szemszögből mutatja meg, hogy egy háború korántsem ér véget a fegyverek elhallgatása után. A film egy évvel a II. világháború után, Leningrádban játszódik, egyik főszereplője egy feltűnően magas ápolónő, aki súlyos traumák után próbál helyt állni és továbblépni, másik pedig a barátnője, Mása, aki katonaként tér vissza a frontról. A filmet bemutatták Cannes-ban, az Un Certain Regard szekcióban, ahol meg is nyerte a legjobb rendező és kritikusok FIPRESCI díját. A kritikák szerint a Beanpole nyomasztó, súlyos tragédiákat bemutató film, amiről – nem utolsó sorban az operatőri teljesítmény miatt – ugyanakkor képtelen a néző levenni a szemét.

Franciaország: Nyomorultak

Nem, a francia induló nem egy újabb feldolgozása Victor Hugo klasszikusának, de természetesen utal a Nyomorultakra. Cannes-ban hangos sikere volt Ladj Ly első játékfilmjének, amely a rendőri túlkapásokról szól. A történet szerint Párizs egyik legproblémásabb negyedébe kerül a vidékről felköltözött rendőr, Stephane. Két társat kap a járőrözéshez, ám megdöbbenve tapasztalja, hogy kollégái simán átlépnek a törvényes kereteken és ahelyett, hogy a megfelelő eszközökkel tartanának rendet, nagyon sajátosan értelmezik a törvényt. Nem riadnak vissza attól sem, hogy erőszakot alkalmazzanak a bevándorlók lakta területen a fiatalokkal szemben. Az egyik ilyen esetről – megsebesítenek egy színesbőrű kamaszt – felvétel is készül és zavargások törnek ki a rendőrök és a helyiek között. Ladj Ly pontosan tudja, mennyire nem tud mit kezdeni a társadalom ezzel a kérdéssel, hiszen ő maga is ezen a környéken nőtt fel és él most is. „Külvárosban élőként elegünk van, hogy helyettünk és a nevünkben akarnak az emberek beszélni” – nyilatkozta még Cannes-ban.

Dél-Korea: Élősködők

Van a pénznek szaga? A Kim család erre a kérdésre egészen biztosan igennel válaszolna. Egy félszuterén lakásban tengenek-lengenek, dolgozni nem szeretnek, vagy csak alkalmi munkákat vállalnak, miközben a szomszéd wifijét szentként ünneplik és persze: ezerrel lopják. Nagyon irigyek viszont a Park családra, akiknek fényűző életébe alattomos élősködőkként furakodnak be. Először Kim fia jelenik meg náluk angol tanári minőségében (szélhámosságában), majd később szép lassan az egész család elkezd Parkéknak dolgozni. Bong Dzsun Ho rendező filmje – amely elnyerte az Arany Pálmát a 72. cannes-i filmfesztiválon – úgy görgeti a hazugság- és átveréslavinát, hogy közben nem veti meg a brutális, fekete humort, de egyben remek érzékkel feszegeti a szociális egyenlőtlenség sarkalatos kérdéseit. Az Élősködők elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-ot is, így minden bizonnyal az Oscaron is nagy eséllyel indul.

Magyarország: Akik maradtak

„A szép-emberit akartam megírni, azt, amit az én túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány-emberit már annyian megírták, és olvassák is boldog borzongással” – vallja a film alapjául szolgáló könyvéről, a Férfiidők lányregényéről F. Várkonyi Zsuzsa. Ehhez hűen tartja magát második nagyjátékfilmjében Tóth Barnabás is: egy gyönyörű emberi történetet mesél el, amely ott kezdődik, ahol a holokausztfilmek végződnek, amely úgy szól a sötét ötvenes évekről, hogy szinte észre sem vesszük. Amelynek fókuszában két ember túlélése, alig felfogható traumájának feldolgozása áll. Az egyik Aladár (Hajduk Károly), középkorú nőgyógyász, akinek két gyereke és felesége odaveszett, ő viszont túlélte a holokauszt borzalmait. Magába fordul, nem beszéli ki a történteket. A másik, Klári (Szőke Abigél), a cserfes kamaszlány, aki szüleit veszítette el ugyanúgy, ám erről ő tudomást sem akar venni, várja őket haza. A film kettejük fura, bensőséges kapcsolatát mutatja be.

Az Akik maradtak a legendás és nagy befolyású Telluride fesztiválon mutatkozott be – kirobbanó sikerrel. A tengerentúli kritikák, a szakmai és nézői fogadtatás is bizakodóvá teheti a magyar filmrajongókat az Oscar-versennyel kapcsolatban. Még egy olyan erős versenyben is, mint a legjobb nemzetközi egészestés filmek kategóriája.

Borítóképünkön Szőke Abigél, az Akik maradtak főszereplője.