A múlt század 80-as éveiben, amikor még az akkori alaptanterv Herczeg Ference, Váci Mihály volt kikiáltva „nagy költőnek”, és az irodalomórákon József Attila életművéből is a kommunista elhajlásaira mutatott rá a rendszerhű pedagógus (tegyük gyorsan hozzá, szerencsére sokan voltak azért, akik akkor sem vették olyan komolyan a pártutasításra működő tantervet), egy generációnak lett pót-magyartanára egy fura popzenész, aki önmagát – mint azt a debütáló, 1980-as album egyik számában el is dörmögte – Hobónak hívta.

Zenekara, a Hobo Blues Band addig nem nagyon hallott, fésületlen, bluesos megszólalása önmagában is érdekes volt, ráadásul olyanokat énekelt – Jimi Hendrix nyomán – hogy „Hey, Joe, kezedben a fegyverrel, mondd, hova mész?”, mire jött Deák Bill válasza: „Megyek, lelövöm az asszonyt, lelövöm őt”. Emlékszem, anyám mennyire fel volt háborodva ezen, mondván, hogy ilyet nem lehet énekelni, mert „a kimondott szónak súlya van”. Erre akkor kiskamaszként persze csak legyintettem, de többek közt Hobó mutatta meg később – például a költői estjein –, hogy mennyire igaz: szavainak súlya volt.

A HBB lett az egyik kedvencem, felsős és gimnazista éveimben állandóan a szinte évente megjelenő albumait hallgattam, a dalokat próbáltam gitározni. (Ez nagyon jól jött később a dimitrovgrádi építőtáborban, a „Messze még a hajnal, 3 óra 20” után rögtön nagyon menő lettem a bolgár Hobo-rajongó fiúk és lányok szemében, az „Oly sokáig voltunk lenn”-ért pedig majdnem minden megnyílt előttem, amiről egy kazincbarcikai kamasz csak álmodhatott egy táborban.)

Leples bitang

Hobo rendszeresen beemelt a műsorába olyan verseket, amiket vagy egyáltalán nem ismertem, vagy ha igen, nem túlságosan érdekelt. Tőle hallottam először például Allan Ginsbergről (és éreztem késztetést, hogy végigolvassam a beat-irodalom hozzáférhető műveit, sőt, hogy utánanézzek a fordítóinak, Eörsi Istvánnak és Orbán Ottónak). Ami még fontosabb, hogy ez a fura bohóc, ez a nem épp a hangi adottságai miatt szerethető énekes úgy tudta előadni a Hetediket, a Nagyon fájt, hogy nem tehettem meg, hogy ne vegyem elő a József Attila-összest 13-14 évesen.

Sem addig, sem azután nem volt rám ilyen hatással irodalomtanár. És nem voltam egyedül, mert a „micsoda gitáros a Tátrai” mellett az is téma volt kamasz körben, hogy „hétszer szüljön meg az anyád!”. Egyszerűen menő volt verseket hallgatni tőle: egy Hosszúlábú asszony, egy Hetedik, egy Rolling Stones-blues, egy Nagyon fáj, egy Tetovált nő, egy Leples bitang Ginsbergtől.

A zenekar csúcsműve, az 1984-ben megjelent Vadászat (amely nagyon előkelő helyen végzett a hvg.hu Minden idők legjobb magyar lemezei-listáján) is tele van irodalmi utalásokkal Pilinszkytől Shakespeare-ig. A Vadászat egyszerre zseniális rocklemez, egyszerre színház és költői est. Mint ahogy Hobo pályája is lassan fél évszázada erre a sokszínűségre épít. Egészen elképesztő mennyiségű fellépése van mind a mai napig a zenekarával, a költői estjeivel, a színházi darabjaival. Ja, és még írt egy sor könyvet és színdarabot is.

József Attila mellett Ady, Viszockij, Jim Morrison, Villon, Faludy, Pilinszky, Bob Dylan is kapott tőle önálló zenés költői estet. Drámáiban a XX. század tragikus-groteszk történeteit mutatja be. Sírunk-röhögünk ezeken, ahogy az egy jó bohóc kelléktárától ez elvárható.

Amikor ezt a fajta népművelő-szerepet firtattuk nála néhány éve, ő finoman hárított, mondván, ez ugyan jó címke, de nem ezért csinálja.

Nekem ez belső kényszer. Van persze a dologban – ezt nem lehet kikerülni – egy szolgálat. A rám még mindig irányuló figyelem egy részét igyekszem afelé fordítani, amit értékesnek tartok. Legyen az Ady költészete, vagy a Doors, a Rolling Stones zenéje.

Hobo számára mindig a zene volt az első, ebből nőtt ki minden más. És hihetetlen csak a zenei életmű is, mi 26 zenekaros albumot számoltunk össze az 1980-as Középeurópai Hobo Bluestól a 2018-as Hé, Magyar Joe-ig. (Ebben nincsenek benne a válogatások, újrakiadások, koncertlemezek és a költői estek zenei anyagai).

Az országban zajló kultúrkampfra irányuló kérdéseinket rendre hárítja, mint itt mondta, csak annyiban foglalkozik ezzel, hogy nem dumál arról, hogy mit kéne csinálni ennek vagy annak, hanem csinálja. „Persze nagyon sok minden nem tetszik. De ha arra fordítom az energiáimat, hogy kifejezzem, hogy mi miért nem tetszik, akkor azt saját magamtól veszem el. Nem tartozom sehová.

Ezeknek náci vagyok, azoknak kommunista, a harmadiknak büdös zsidó: ebből látszik, hogy tök jó helyen állok.

Persze, nehéz benyelni, amikor mindenféle patkányok mocskolnak, de a céltábla nem lő vissza. Az évtizedek alatt megszoktam, és nem álltam fejre, nem adtam fel, nem módosítottam semmit és nem alkalmazkodtam. A közönség megvédett.”

MTI / Illyés Tibor

75 éves, jóval túl van hatezer (!) fellépésen, de nem pihen. Most épp újra országos és erdélyi turnéra indul, ami december 28-án a Papp László Budapest Sportarénában zárul. A Nemzeti Színházban jelenleg négy előadása - a Hé, Magyar Joe!, A Gulag virágai, a Halj meg és nagy leszel, valamint a Tudod, hogy nincs bocsánat – van műsoron. De készül két új darabbal: az Utcazenésszel, amely a magyar könnyűzene történetét dolgozza fel, illetve a 31 dossziéval, amely a besúgók által Hobóról készített 31 dosszié anyagából, valamint Hobo korábban betiltott dalaiból készül.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: