Christopher Nolan a naptárra nézett, és konstatálta: 2020 nagy év lesz. Ő betölti az ötvenet, húsz év telt el nagyot robbanó debütáló filmje, a Mementó, és tíz legenigmatikusabb főműve, az Eredet óta – mi mással is lehetne emlékezetessé tenni ezt az évet, mint hogy újfent az idő természetéről elmélkedik a moziban.

Hogy 2020 végül az elcsépelt negatív jelzők éve lett, az igazán nem Nolan hibája, sőt ő nem hagyta magát: idei időutazása, a Tenet így végül nem a szezon egyik régen várt bemutatója lett, hanem A bemutatóvá avanzsált, amelyik visszacsábítja a karantén hónapjai alatt a Netflix elé tunyult kanapéharcosokat a moziba.

Intercom

Persze az vesse az első követ rájuk, aki nem a streamingszolgáltatónál nézte újra a Tenet előtt az Eredetet – ellentétben kollégánkkal, aki a 2010-es film kedvéért is újra moziba ment. Vagy így, vagy úgy, nem árt újra felidézni, bár naivitás lenne azt hinni, hogy hozzá fog segíteni a mostani kémkaland megértéséhez, de legalább nem jövünk annyira zavarba annak logikai ugrásaitól – mit ugrások, szaltók –, készüljünk fel arra, hogy ehhez a filmhez sem árt némi alapképzés, ezúttal fizikából.

Persze talán jobban tettük volna, ha a Mementóval próbálkozunk, hiszen amíg az Eredet (akárcsak a fekete lyukban időző Csillagok között vagy épp Nolan szokatlan történelmi tablója, a Dunkirk) az idő hosszúságának eltérő percepcióival trükközik, itt az író/rendező egyszerűen az idő visszafordításával játszik – más kérdés, hogy ma már barkácsolásnak tűnhet a 2000-ben készült párszereplős kamaradráma.

Intercom

Rükvercben előre

A Tenet viszont – nem csak a Mementóval összehasonlítva – egy nehézfegyverzettel felszerelt akció-thriller, amelynek főhősei egy eddig nem látott, az emberiség jövőjét kockáztató veszedelmet próbálnak megakadályozni. A veszély természete és hatása apránként bontakozik ki, az elején be kell érnie a nézőnek azzal, hogy „harmadik világháború” fenyeget, „hidegháború” dúl, ilyenek. Amikor aztán kiderül, a harmadik kulcsszó az „oroszok”, és már aggódni kezdünk, hogy Nolan nem több mint egy évtizede érleli ezt a projektet, ahogy nyilatkozta, hanem valójában egy ötvenes években kiadott amerikai pamfletet porolt le. Ám aggodalomra nincs ok, itt bizony nem politikai szembenállásról van szó: az iró-rendező a világuralomra törő őrült milliárdost, à la Fleming, támasztotta fel – hogy az új Bond bemutatójáig se kelljen unatkoznunk.

Ahogy a 007-est, főhősünket is tájékoztatják, mi is a harmadik világháborúval fenyegető szuperfegyver, de itt már jókorát csavar a klasszikus kémfilm koncepcióján. Itt nem annyi a játék lényege, hogy megakadályozzák hőseink a piros gomb megnyomását: a Tenet akciójeleneteinek szerves része az idő (és az időben bekövetkezett dolgok) visszafordítását lehetővé tevő szupererő, erre épülve bontakozk ki igazán nemcsak a dramaturgia, hanem az akciók is, legyen szó párbajról, vagy a szokványosnak aligha, látványosnak annál inkább nevezhető autós üldözésről. Nolan láthatóan az utolsó pillanatig megtervezte ezeket a jeleneteket, Hoyte van Hoytema operatőr (neki köszönhetjük a Dunkirk és a Csillagok között felváltva intim és grandiózus képeit), Ludwig Göransson zeneszerző pedig tökéletes partnerek ebben.

Az akciójelenetek mellett azonban nem a Tenet az a film, amelyik gondolkodásra készteti a nézőt az idő mibenlétével kapcsolatban. Vagy bármivel kapcsolatban. Puzzle-kockái tökéletesen illeszkednek egymáshoz, milliméterről milliméterre, másodpercről másodpercre, az idő múlásáról, a visszafordításból eredő lehetőségekről azonban a Vissza a jövőbe széria is mélyebb dolgokat mond el, mint Nolan.

És nem is az a film, ahol drukkolunk a főszereplőknek. Névtelen hősünk (John David Washington), a segítője, Neil (a Graham Greene-regények déli kém archetípusát hozó Robert Pattinson), a főgonosz orosz oligarcha Andrej (Kenneth Branagh) és a nője, Kat (a John Le Carré regényéből készült kémsorozatból, az Éjszakai szolgálatból gyakorlatilag változatlan formában átsasszézó Elizabeth Debicki) gyakorlatilag semmilyen érzelmet nem képesek kiváltani a nézőből. (Jó, Kenneth Branagh negatív hősként is igen meggyőző legalább.) És ez nem csak Nolan előző filmje, a Dunkirk után tűnik fel, az egyetlen szimpátiára késztető (ezzel a szereplő motivációját is magyarázni próbáló) szál, Kat fia iránti szeretete kimondottan erőltetettnek tűnik Debickitől.

Intercom

Bond tudná, hogyan viselje ezt az öltönyt

Nolan persze rá is játszik az érzelemmentességre: a főszereplőnek nem tudjuk meg a nevét, azt sem, kinek dolgozik – és úgy tűnhet, igazából neki sincs fogalma erről, vagy úgy általában, bármiről. Be van programozva, néha frissíti benne a mesterséges intelligencia a szoftvert, de a kreativitása is akcióhelyzetekben jön elő, az érzelmek meg csak úgy mutatóba. A film talán legfurcsább része ezért éppen az, mikor a Főhőst az a vád éri, hogy az érzelmei vezérlik.

De az, hogy Christopher Nolan nem új James Bondot alkotott, egy apró intelemből válik világossá: amikor Sir Michael (Michael Caine) – akit főhősünk Sir Crosbyként aposztrofált egy klubban, aminél kevés kapitálisabb bűn létezhet abban az univerzumban – arra hívja fel a figyelmét, hogy ha brit úri körökben mozogna, ideje úri szabóhoz fordulnia. Emberünk persze – mint minden más hellyzetben – gyorsan frissül, mint a két és fél óra során annyiszor, a Javascript hozzá képest őskövület. De csak a legvégén csillan fel egy pillanatra az, hogy mintha uralná is azt a helyzetet, amiben mozogni kénytelen.

Intercom

Érdemes-e visszatérni a moziba a Tenet kedvéért? Mindenképpen, ennyire látványos filmet bűn lenne a tévén nézni. De azt azért el kell fogadnunk, hogy Nolan fajsúlyos filmjei után ezúttal mégiscsak egy limonádét – vagy legyünk megengedők – egy kellemes koktélt készített a nyári hőségre.

Hogy könnyebb legyen kibírni, amíg megérkezik James Bond.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: