Patat Bence műfordító: Knausgård regényei körül igazi botrány kerekedett
Szinte véletlenül került a pályára, ám azóta a skandináv irodalom egyik legfontosabb hazai interpretátora Patat Bence, akivel a műfordítói munkáról, az északi alkotók sikeréről, a skandináv művek sajátos ízéről, valamint az öntörvényű norvég sztáríró, Karl Ove Knausgård Harcom-regényfolyamának megjelenés előtt álló utolsó kötetéről, és az abban található grandiózus Mein Kampf-esszéről beszélgettünk.
hvg.hu: Még az időjárás is gondoskodott arról, hogy egy skandináv jellegű napon üljünk le beszélgetni. Honnan a vonzalom a skandinávokhoz?
Patat Bence: Soha nem készültem a bölcsészpályára, inkább a külkereskedelmi vonal érdekelt, matekfakultációra, meg ilyesfélékre jártam. Amikor a felvételi tájékoztatót lapozgattam, láttam, hogy indul skandinavisztika szak, én pedig valami miatt azt gondoltam, hogy nekem ott a helyem. Soha nem jártam Skandináviában, nem ismertem skandinávokat – nem is tudom, egyszerűen azt gondoltam, hogy ez nekem való.
hvg.hu: Sima intuitív döntés volt?
P. B.: Azért annyi előzménye volt a döntésnek, hogy Finnországban jártam korábban, és elkezdtem a finn nyelvvel egy kicsit foglalkozni, csak az érdeklődés szintjén. Szóval akkor kapott el a gépszíj és azóta nem ereszt.
hvg.hu: Azokat a könyveket, amelyeket ön fordított, minden bizonnyal többen ismerik, mint amennyien tisztában vannak azzal, hogy a Magyarországon megjelenő skandináv irodalom egy szép szeletét fordította. Hogyan lett a felvételiző skandinavisztika szakosból műfordító?
P. B.: Skandinavisztika-finn szakpáron végeztem a bölcsészkaron, tanulmányaim során Norvégiában töltöttem hosszabb időt, többek közt 1997-ben a világ legészakibb egyetemén, Tromsöben. Ott történt, hogy elmentem egy színházba, ahol ment egy izlandi színdarab norvégra fordítva – és az nekem nagyon-nagyon tetszett. Az előadás után beszélgettem a színházigazgatóval, aki történetesen egy izlandi fickó volt, és arra kértem, hogy adja oda nekem a kéziratot, mert ez nekem annyira tetszik, hogy szeretném lefordítani magyarra. Így is történt. Aztán eltelt három-négy év, mire találtam olyat, aki érdeklődött a darab iránt, végül Kaposváron, 2001-ben lett belőle előadás. A darab egy Ibsen nevű izlandi szerző műve volt, akinek egyébként semmi köze a norvég Ibsenhez. Így kezdődött, aztán rákaptam a dolog ízére. Az első időkben csupán kiegészítő tevékenység volt a műfordítás, de aztán egymás után jöttek az újabb munkák és felkérések.
hvg.hu: Egyébként van a műfordítás mellett valami úgynevezett civil szakmája?
P. B.: Fordító vagyok amúgy is. Csak, amikor nem műveket fordítok, akkor más jellegű szövegeket magyarítok. Régebben tolmácsoltam és idegenvezettem is, de mindenre nem jutott idő.
hvg.hu: Hány nyelvet beszél és hány skandináv nyelvben jártas?
P. B.: Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy mit jelent beszélni egy nyelvet. Érteni az összes fő skandináv nyelvet értem, talán norvégul beszélek a legjobban, meg finnül – ami eredetét tekintve nem skandináv nyelv, de kulturálisan valamennyire mégis odasorolódik. A norvég, a svéd és a dán elég közel állnak egymáshoz, olyanok, mint a cseh és a szlovák nyelv, a norvég közöttük az összekötő kapocs, úgyhogy a dánnal és a svéddel is elboldogulok. Van az izlandi nyelv, amely egy nyolcszáz évvel ezelőtt megkövesedett norvég, tehát olyan mintha ómagyarul beszélnénk, és van a feröeri, ami pedig egy negyven-ötvenezer ember által beszélt nyelv, és eléggé hasonlít az izlandihoz – ezeket is értem. És van még az észt, amivel az egyetemen foglalkoztam. Műfordításhoz csak ezeket a skandináv nyelveket használom, a szakfordításokhoz pedig ezeket egyáltalán nem, hanem csak az úgymond nagy nyelveket. Az idegen nyelvek már az általános iskolában érdekeltek, éreztem, hogy ragadnak rám.
hvg.hu: Beszéljünk a skandináv irodalomról. Kezdjük a címkénél: létezik olyan, hogy „skandináv irodalom”? Létezik valamiféle közös íz vagy irodalmi stílus? Talán mintha lehetne érezni valami sajátos hangulatot, ami összeköti az északi országokból érkező műveket. Magyarországon az elmúlt most már jó pár évben nagyon népszerűek lettek a skandináv művek. Mi a siker titka?
P. B.: Miközben vannak a skandináv irodalomnak klasszikusai, akiket ismertünk idehaza, Ibsen mondjuk, a kortárs sikertörténet a krimikkel indult. A krimik fordításában nemigen vettem részt, magam sem nagyon olvasok krimiket. Ezekben azonban elég pontosan tetten lehet érni, hogy mi az egyedi módon skandináv: ha van például egy rendőr vagy egy nyomozó, az nem hősfigura, hanem egy egyszerű fickó, akinek megvannak a saját magánéleti problémái. Őszinte, jó értelemben vett egyszerű történeteket kapunk. Jellemző a skandináv irodalomra, hogy megjelenik benne a társadalom homogenitása is, hogy nincsek óriási különbségek vagy szakadékok társadalmi csoportok között, hogy a társadalom különböző szintjeiről érkező emberek képesek nyitottan és egymást tisztelettel kezelve kommunikálni egymással. Ez persze a történelmükből következik. Minden bizonnyal közrejátszik az is, hogy a skandináv kultúrában mélyen gyökeredzik a történetmesélés hagyománya, gondoljunk csak az évszázadokon át újra és újra elmesélt sagákra.
hvg.hu: A kulcsszavak, amelyeket keresünk, az emberközeliség és az átélhetőség?
P. B.: Egyfelől igen, másrészt hiába Európa, azért Skandinávia – részben mert drága helyek, nem minden nap utazhatunk oda – mégiscsak különleges, egzotikus hely egy magyar olvasó számára. És még egy fontos dolog: a skandinávok nagyon nyíltan beszélnek és írnak mindenről, előszeretettel döntögetik a tabukat. És ez igaz a gyerek- és ifjúsági irodalomra is. Nem véletlen, hogy északiak azok a gyerekkönyvek, amelyekben a pisiről, kakiról, a fütyiről és egyebekről olvashatunk.
hvg.hu: Hogyan zajlik a műfordító munkája? Mik a munka fázisai, amikor egy új szöveggel találkozik?
P. B.: Ez attól is függ, hogy az adott mű mennyire igényel előzetes felkészülést. Vannak könyvek, amelyek rengeteget, ilyen történetesen a legutóbbi – azaz, a megjelenés előtt álló – Knausgård-regény, amely hemzseg az idézetektől, ahol sok-sok száz dolognak kellett utánanézni, idézetek után kutatni, könyvtárazni, a neten keresgélni. De ilyen volt Einar Kárason Viharmadarak című könyve is, ahol hajózással, meg a tengeri halászattal kapcsolatos szakkifejezéseknek kellett utánanéznem. Egyébként nem dolgozom piszkozatban, úgy írom a magyar szöveget, mintha az már a nyomdába szánt változat lenne. Sok esetben olyan ez, mint a tolmácsolás, ahol valós időben kell együtt élnem az elhangzottakkal, vagy hogy máshonnan közelítsem meg: legtöbbször szeretem, ha úgy haladok a fordítással, mintha olvasnám a szöveget. Persze vannak a tízsoros mondatok és hosszabb filozofálások, az természetesen másfajta hozzáállást igényel.
hvg.hu: Válogatós? Van, hogy visszadob felajánlott műveket?
P. B.: Ha válogathatok, és szerencsére sokszor válogathatok, akkor természetesen olyan könyvet választok, amelyhez kedvem van. Ide kapcsolódik az is, hogy a kis nyelvek esetében a fordító nem csak fordít, hanem pásztázza is a kortárs irodalmi színteret, figyeli, hogy milyen könyvek jelennek meg. Oké, hogy a kiadóknak is vannak kapcsolataik északi irodalmi ügynökségekkel, ám egy átlagkiadónál nincsenek skandináv nyelvekből felkészült szakemberek, ezért azok, akik eredeti nyelven olvassák az újonnan megjelent műveket, sok esetben tudnak javaslatot tenni, hogy mit érdemes megjelentetni.
hvg.hu: Van kedvence a fordításai közül?
P. B.: Nagyon kedvelem Lars Saabye Christensent. Féltestvér című regénye az egyik legjobb, amit valaha fordítottam és olvastam. A másik kedvencem az izlandi vonalról Jón Kalman Stefánsson.
hvg.hu: Emlegettük eddig is Karl Ove Knausgård új regényét, a Harcom regényfolyam hatodik részét, a Harcok című kötetet, melyet ön fordított. Hogyan találkozott Knausgård munkásságával először?
P. B.: A Harcom-könyvek közül az első kettőt még nem én fordítottam, hanem Petrikovics Edit. Ekkor már tudtam, hallottam róla, de még nem olvastam a könyveit. Norvég ismerőseim is emlegették, hogy nagyon jó, nagyon megy. Nagyon örülök egyébként, hogy a harmadik kötettel csatlakoztam be, mert nagyon közel áll hozzám annak a témája, a gyerekkor, az apához fűződő viszony.
hvg.hu: Egy kis zárójel. Hogyan robbant be Knausgård? Már a Harcom-kötetek előtt is voltak művei.
P. B.: Két nagyobb könyve is megjelent a Harcom előtt, de azoknak az ismertsége, a sikere és a jelentősége egyáltalán nem mérhető ezekhez. A Harcom sikerét többek közt az hozta meg, hogy Knausgård igen leplezetlenül ír magáról, a családjáról és minden másról is, és ez nem mindenkiből feltétlenül pozitív reakciókat váltott ki, így aztán botrány is kerekedett a regények körül. Erről szólt a tévé, a rádió, arról írtak az újságok, hogy a családtagok mennyire nehezményezik a könyvben leírtakat, hogy van, aki perelni akar és így tovább. A most megjelenő utolsó részben is megjelenik a művek körüli balhé.
hvg.hu: Ez még a nyílt norvég társadalom ingerküszöbét is próbára tette?
P. B.: Úgy tűnik, ez kicsapta a biztosítékot ott is. Az egy dolog, hogy ír a már halott édesapjáról, ami egyesek szerint az apja emlékét sérti, persze, ha ő úgy érzett, ahogy, akkor miért ne írhatná le, azonban ír élő emberekről is, többek közt a volt feleségéről (Linda Boström Knausgård, svéd írónő – a szerk.), vagy a volt anyósáról – akiről leírja, hogy kiitta a hűtőből az italokat –, ők nem biztos, hogy szívesen olvasnak magukról. Knausgård szinte teljes mértékben elzárkózik ettől a diskurzustól, nem hajlandó megnyilvánulni ezekről a vitákról, nem olvassa el az inkriminált cikkeket.
Az író, aki a saját díján elnevette magát
Botránykeltő, bulvárceleb és az irodalmi szcéna elismert alakja. Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, Karl Ove Knausgard úgy gondolja, minden írónak meg kell házasodnia, de senkinek sem kell hozzámennie egy íróhoz. Közelebbről megnéztük a nagyregényciklusát, amelyet a saját életközepi válsága inspirált.
hvg.hu: Mit szólt Knausgård szinte tüntetően száraz és részletes író stílusához? Hol vannak ennek a stílusnak az irodalmi gyökerei?
P. B.: Nem vagyok irodalomtörténész, de az biztos, hogy a skandináv művészetben az egyszerűség és a tisztaság fontos hívószavak. Nekem nincs különösebb problémám ezzel a tárgyilagos, száraz, néha ismétlésekre építő stílussal, inkább az a kérdés, hogy a magyar olvasók mit szólnak ehhez az egyszerű fogalmazásmódhoz. Nem könnyű ezt a világot magyarra alkalmazni, nem egyszerű eldönteni, hogy mit szabad és kell megváltoztatni, és mit nem. De hát erről szól többek közt a műfordítás, hogy az egyik kultúrában született szöveget megpróbáljuk a másik kultúrába átvinni. De persze vannak nyelvi helyzetek, amiket nem lehet megjeleníteni, vagy mással kell pótolni: például azt, ahogy a Knausgård-házaspár svédül és norvégül is beszél a gyerekeivel, és az ebből fakadó kis nyelvi poénokat.
hvg.hu: Egy jegyzetében írja, hogy voltak dolgok, amiket nem értett az új Knausgård-regényben. Mik voltak ezek? És egy ilyen helyzetben lehet-e konzultálni a szerzővel? Vagy, ha nem vele, akkor kivel?
P. B.: A regény bizonyos pontjain olyannyira elmegy absztraktba a szerző, hogy bár a szavakat értettem, azt azonban csak sejteni véltem, de biztosan nem tudtam, hogy mire gondolt. Ilyenkor nagyon jól jönne, ha lehetne vele konzultálni. A skandináv szerzők közül szinte nincs olyan, akivel ne lehetne felvenni a kapcsolatot ilyen esetekben – és szinte mindig élek is ezzel a lehetőséggel, a szerzők pedig nagyon pozitívan állnak az ilyen megkeresésekhez –, kivéve Knausgårdot. Bizonyos értelemben persze megértem: világsztár, amúgy sem szeret szerepelni, amúgy sem szereti, ha foglalkoznak vele, van hét gyereke, szóval el tudja magát mással is foglalni. Részben a kiadó (a Magvető – a szerk.) szerkesztői segítettek abban, hogy megoldjuk ezeket a helyzeteket, másfelől rá lehet nézni ilyenkor a különböző egyéb fordításokra, hátha azokban választ kapok a kérdéseimre. Nos, ez utóbbi most nem segített, azt láttam, hogy ezeken a pontokon nekik is pontosan ugyanilyen problémáik voltak.
hvg.hu: A most megjelenő utolsó Harcom-kötetben, ezt már lehet tudni, van egy nagyon hosszú szakasz, ahol az író Hitler Mein Kampfját és azon keresztül Hitler életrajzát elemzi. Többszáz oldalon keresztül. Egy könyv a könyvben szinte.
P. B.: Ez egy esszé gyakorlatilag, amely a könyvet nagyjából három egyforma részre osztja. Négyszáz oldal a könyv közepén. Minden tekintetben nagyon nehezen emészthető rész, filozófiai és esztétikai eszmefuttatások összessége, tele van különféle művekből vett idézetekkel, ráadásul negyven oldal külön Paul Celan Szűkmenet című holokauszttémájú versének a sorról-sorra vett, nagyon alapos elemzése. Külön nehézséget okozott, hogy Celan versének korábbi, Lator László-féle fordítása sok ponton nem egyezik Knausgård norvég fordítás alapján írt értelmezésével, így az történt, hogy Schein Gábor, aki korábban is foglalkozott Celannal, a Magvető kiadó számára külön lefordította a verset – egy kicsit Knausgård értelmezéséhez illesztve. Ami Hitlert illeti, igen, a könyvben nemcsak a Mein Kampfról van szó – arról, miként fejti ki a nézeteit akár az Endlösungról vagy a propaganda politikai hasznáról –, hanem a személyiségéről, a fiatal éveiről, arról, hogyan lett az, aki és ami. Korábban nem olvastam a Mein Kampfot, eszemben sem volt…
hvg.hu: …és most igen?
P. B.: Most sincs eszemben. Elég sokat olvastam belőle a regény miatt. Kicsit hülyén érzem magam attól, hogy ezt mondom, de érdekes könyv… tényleg érdekes. Irodalomnak biztos nem irodalom – valamiféle szöveg, amely segít megérteni dolgokat. Indoklásul egész biztosan nem szolgál semmire, de érdekes belelátni abba, hogy mi járt ennek a nem jelentéktelen embernek a fejében.
hvg.hu: Műfordítóként hogyan nyúlt hozzá a Mein Kampfhoz? Milyen fordításokra vagy forrásokra hagyatkozhatott?
P. B.: Létezik egy harmincas években született Mein Kampf-fordítás, amely azonban néhol kivonatos, hiányos – azt nem lehetett egy az egyben használni. Van egy pár éve született kétkötetes, rengeteg jegyzettel és megjegyzéssel ellátott, monstruózus német kritikai kiadás, amely azok után jelent meg, hogy lejárt a Mein Kampf szerzői jogaira vonatkozó időszak. Az eredeti, harmincas évekbeli fordítást felhasználva, ez lett az alapja a regényben szereplő Mein Kampf-idézeteknek.
hvg.hu: Van arra vonatkozó közlés vagy reflexió a könyvben, hogy a Knausgård-regényfolyam alcíme (norvégül: Min Kamp) miért az, ami? Igazán adja magát a kérdés.
P. B.: Igen, van szó arról, hogyan jött ez a cím, és kinek az ötlete volt… de ezt majd ki-ki olvassa el.
hvg.hu: Persze nem csak ilyen súlyos témákban mozog, és nem is csak felnőtteknek szóló irodalmat fordít. Ott van például Antii Saar Így mennek nálunk a dolgok című könyve. Bár, mint tudjuk, nincs felnőtt és gyerekirodalom, csak jó és rossz irodalom, azért minden bizonnyal másféle alapállásból kell nekifogni egy gyerekkönyvnek.
P. B.: Olyan alapvető eltéréseket nem látok. Annyiban persze más gyerekkönyvet fordítani, hogy egy gyerekolvasó szemszögébe is bele kell helyezkedni. Van három gyerekem, úgyhogy próbálok az ő szemükkel is olvasni, figyelem, hogy mi az, ami a számukra is értelmezhető, mi illeszkedik a szókincsükbe. Néha még a véleményüket is kikérem. Ráadásul alapvetően játékos figurának tartom magam, örülök, ha szójátékok vagy vicces gondolatok vannak egy könyvben.
hvg.hu: Hogyan látja egyébként az irodalomfogyasztás helyzetét és jövőjét?
P. B.: Bár volt idő, amikor riasztónak láttam, mégis azt gondolom, hogy sokat olvasnak az emberek. Persze biztos, hogy vannak, akik egyáltalán nem olvasnak, akár a gyerekeim generációjában, de elég sok ember olvas sokat, van egy réteg, amelyik egészen tudatosan fogyaszt irodalmat, várja az új megjelenéseket, amelynek elég fontos az irodalom. A kultúrával való foglalkozás demokratizálódását – nem a legjobb kifejezés, de maradjunk ennél – is jónak tartom. Jó, hogy bárki indíthat blogot, podcastot, a véleményét a nyilvánosság elé tárhatja, és hogy erre sokan kíváncsiak is. Optimista vagyok.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
