Egy nő bugyiban átbukfencezik a zebrán. Valaki pucéran egy szobanövény mögött pózol. Két barátnő önfeledten táncol; egy lány a világító telihold (vagy Nap?) fényében olvas; két csupasz láb lóg ki az ablakból; szelfi készül a fürdőszobai tükör előtt – ezek a pillanatképek villannak fel Pakosz Anna plakátszerű, letisztult festményein. Nőket látunk kényelmes, otthonos, olykor meg inkább vicces és groteszk helyezetekben. Nemcsak ők tűnnek légiesen szabadnak a képeken, de a látványuk a nézőt is felszabadítja.

Pakosz Anna női egyedül vannak, de sosem magányosak. Jól érzik magukat a bőrükben – talán azért, mert végre egyedül lehetnek: önmagukkal törődnek (van egy kis énidejük), vállat rántanak, és nem foglalkoznak a körülöttük lévő világgal, az őket figyelő tekintetekkel. Pakosz Anna női, ahogy a festő példaképei is – Marina Abramovic vagy Pina Bausch – képesek teljesen átadni magukat a pillanatnak, jelen lenni – ebben rejlik az erejük.

A festő első önálló tárlata az előző hétvégén nyílt meg, majd rögtön vége is lett: a rendhagyó, performansszal egybekötött eseményt ugyanis mindössze egynaposra tervezték.

Távol a galériák steril közegétől, a Balaton-felvidéken egy elvonulásokat és meditációkat szervező központban, a természetben lehetett találkozni Pakosz képeivel; a látogatók pedig szaunában ücsörögve, a háttérben emelkedő Csobánc látványában fürödve, vagy épp egy táncelőadás kíséretében nézhették meg a Szabadon nő című kiállítás képeit.

A performanszról így mesél a hvg.hu-nak a művész: „Olyan légkört szerettem volna létrehozni, amely a hagyományos műbefogadási élményt eltolja a rituálék felé. Ezért is döntöttem úgy, hogy az egész eseménynek a legvégén legyen egy közös záró rituálé is, ahol néhány percig bekötött szemmel ülünk és csak hallgatjuk a természetet”.

Pakosznak egy európai körúton jutott eszébe a szokatlan tárlat ötlete. „Kicsit magam alatt voltam, ezért a barátom azzal próbált meg feldobni, hogy azt tanácsolta: képzeljem el, hogy az egyik kiállításomat New Yorkban, egy nagymenő galériában mutatják be. Csakhogy nekem ehelyett inkább egy görög sziget jutott az eszembe, ahol az emberek a természetben bandukolnak, így találkoznak a képeimmel. Útjuk végén egy nagy tábortűz fogadja őket, beszélgetnek, kapcsolódnak egymáshoz. Ez volt az én vízióm, és végül ez lett az alapja a Balaton-felvidéki kiállításomnak is”.

Aki még nem találkozott Pakosz Anna nevével, az ne érezze zavarban magát, a fiatal festő ugyanis mindössze egy éve él Magyarországon, addig Izraelben tanult és alkotott. A Káptalantótin megrendezett performanszon kívül idén év elején a VOLT fesztivál társalapítójának, Lobenwein Norbertnek a galériájában lehetett találkozni még a munkájával: Bukta Imre, drMáriás, Ef Zámbó István és Nemes Anita alkotásai mellett az ő egyik képe is bemutatkozott.

Hosszú és kanyargós utat járt be, mire megtalálta a saját önkifejezési eszközét. Eleinte nem is a művészetek felől közelített. A gimnáziumot követően egyenesen Párizsba ment a Sorbonne-ra közgazdaságtant tanulni, egy év után azonban hazaköltözött, mert mint mondja: se Párizs, se a Sorbonne nem felelt meg az elképzeléseinek, így végül a Corvinuson fejezte be tanulmányait. Ekkor már kacsintgatott ugyan az alkotási lehetőségek felé – elsősorban kollázsok ragasztásával kísérletezett testvére, Pakosz Gergely festő hatására –, de ecsetet és olajfestéket csak évekkel később vett a kezébe.

„Akkoriban azzal foglalkoztam inkább, hogy megtaláljam a közegemet” – mondja, mikor arról mesél, hogy egy ideig marketingesként dolgozva beutazta fél Európát. Előbb Barcelonában, majd Londonban élt, de „még Svájcba is elmentem, a hegyekbe” – emlékszik vissza. „Az öt hónapos izolációt viszont annyira nem éreztem magaménak egy svájci síközpontban, hogy elkezdtem vágyni ennek a miliőnek a tökéletes ellentétére. A városra, ahol van tenger, a kultúra pedig egyfajta melegséget áraszt magából. Így találtam rá Tel Aviv-ra.”

Sok bolyongás után Izrael végre tökéletes választásnak tűnt az identitását kereső fiatal művész számára, és mindannak az inspirációs magját, amivel most a festményeiben is foglalkozik, Tel Aviv ültette el benne. Mindenféle művészeti előképzettség nélkül el tudott helyezkedni egy kurátor mellett gyakornokként, idővel megismerkedett a helyi művészeti szcéna képviselőivel, majd beiratkozott két festőiskolába is. Megtanult meditálni (azóta is igyekszik naponta egy órát „ülni” – ahogy ő mondja), és csatlakozott egy mozgásszínházi egyesülethez.

A mozgás pedig azóta része az életének és a festményeinek is. „Azt találom a legszebbnek, ha más embereket felszabadultnak látok. Ha mások táncolnak például, az nekem óriási endorfinlöketet ad. A mozgásszínházban volt úgynevezett bohóckodás óránk; ilyenkor lekerült az emberről a megfelelni vágyás, a perfekcionizmus terhe, és a bohóckodás teljesen spontán, őszinte megnyilvánulásokat eredményezett. Ilyenkor nagyon szép dolgokat lehet meglátni egymásból” – mondja.

Négy év kint tartózkodás után tért haza Izraelből, mert amilyen inspiráló és befogadó volt ott a művészeti közeg, olyan merev és lehangoló a bürokrácia. „Én nem vagyok zsidó, ami nagyon megnehezíti a kint létet. Munkavízumot lehetetlen szerezni, tehát vagy párkapcsolatban kell lenned, vagy egy felsőoktatái intézményben kell tanulnod, vagy be kell térned zsidónak ahhoz, hogy életvitelszerűen hosszú időn át kint maradhass. Négy év után ez elkezdett nyomasztó lenni a számomra. Nagyjából 3-6 havonta óriási válságként éltem meg, hogy újra és újra meg kellett valahogy oldani, hogy további három hónapra kint lehessek. Ha szakítottam egy férfivel, aki miatt kint élhettem, akkor azt be kell jelentenem, és olyankor egy hónapot adtak arra, hogy elhagyjam az országot.”

Az állandó tortúra végül oda vezetett, hogy Pakosz Anna a hazaköltözés mellett döntött. Sokáig nem tétlenkedett azonban: még a járványidőszakban megnyitotta a testvérével közös stúdióját Budapesten, az Atelier Pakoszt.

Mindaz a tapasztalás, amit Izraelből magával hozott – a hétköznapi emberek befogadó, nyitott kultúrája, a mester és tanítvány közötti hierarchikus viszony fellazulása, a meditációs élmények –, az Atelier Pakoszban nyer értelmet igazán. „Általában nem művészek jönnek hozzánk, hanem olyan emberek, akik szeretnének alkotni, de nem annyira tudják, hogy mit fessenek, hogyan vágjanak bele. Mi teret biztosítunk nekik, és feladatokkal készülünk. A műhelyünk annak szól, aki szeretne belépni az alkotási világba, de érzi, hogy közte és az alkotás között van egy híd, amin át kell őt kísérni. Mi átsétálunk vele ezen a hídon. Nem az a célunk, minél tökéletesebb munkák szülessenek, még csak az sem kell, hogy büszke legyen az ember a képére, az a lényeg, hogy megtapasztalja, milyen az alkotás folyamatában elmerülni.”