Ennél már csak akkor lennénk elégedettebbek, ha az újra vászonra vitt West Side Story, a New York-i gettó két rivális bandájának, a fehér amerikai Jeteknek és a Puerto Ricó-i Cápáknak a története manapság játszódna. Egyszerűen bátrabb és vagányabb húzás lett volna, ha Steven Spielberg át meri helyezni a darabot a mai miliőbe, mert az első szociális fókuszú amerikai musicalként szamon tartott West Side Story semmivel sem tűnik kevésbé aktuálisnak 2021-ben, mint hatvan évvel ezelőtt. A bevándorlók helyzete, a slumosodás, a bevándorló nők lehetőségei és korlátai, az Egyesült Államok egyszerre inkluzív és kirekesztő kultúrájának kettőssége, az intézményesült, hol explicit, máskor látens jelenlévő rasszizmus... ezek mind benne vannak Leonard Bernstein zeneszerző és Stephen Sondheim szövegíró eredeti musicaljében, miközben ugyanezek a jelenségek napjaink problémái is.

Persze, Spielberg sem véletlenül döntött úgy most, hogy itt az ideje nekiveselkedni a klasszikus újrakeretezésének, és bár megmaradt az ötvenes évek végi hangulatnál, díszletnél, jelmezeknél és az eredeti szövegnél, valójában csak egy gondolatnyi bolhaugrás, és máris nyilvánvalóvá válik, hogy a rendező még így is napjaink migrációs hullámáról, a kilátástalan társadalmi rétegek lélektanáról vagy épp a rendőri erőszakról beszél. A hollywoodi atyaúristen választása, nevezetesen a reboot elkészítése, innen nézve nem is meglepő: Spielberg kifejezetten szeret a nagy morális kérdésekkel foglalkozni filmjeiben.

TWENTIETH CENTURY FOX - AMBLIN E / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP

A rendező és a Pulitzer-díjas Tony Kushner forgatókönyvíró (korábban a Lincolnt és a Münchent csinálták közösen) úgy döntöttek, hogy nem csavarnak sokat az 1957-es musicalen, és annak az 1961-es filmes adaptációján, de hogy a mai moziba járó nézőközönség is élvezni tudja a klasszikust, kijavították, amit ki kellett javítani Jerome Robbins és Robert Wise korabeli rendezésén. Mert főként a 61-es film sokat kopott az idők során, nem öregedett jól, és megfiatalításra szorult. Az új West Side Story így olyan lett, mint egy évszázados mű kommentárral ellátott fordítása, mint amikor például Nádasdy Ádám előveszi Shakespeare-t, és olvashatóvá varázsolja nekünk. Az új filmes adaptáció esetében is pontosan ezt csinálták az alkotók: magyarázatot fűztek a West Side Storyhoz.

A modern Rómeó és Júlia történet egy New York-i szegénynegyed, az Upper West Side két utcai tinibandájáról szól, és egyben a fehér amerikai és a bevándorló közösség végletekig kiélezett szembenállásáról. Itt nem két egymásnak feszülő család sarja szeret egymásba, hanem a két bandához tartozó fiatalok: Tony, akit az új filmben a Nyomd, Bébi, nyomd! és a Csillagainkban a hiba sztárja, Ansel Elgort játszik, illetve María, Rachel Zegler alakításában. Nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk, hogy ahogy a Shakespeare-mű, ez a történet is tragédiával végződik.

TWENTIETH CENTURY FOX - AMBLIN E / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP

Steven Spielberg nem riad vissza a giccstől és a monumentális, minden érzékszervet egyszerre letámadó mozis élmény megteremtésétől, láthatóan örömmel aknázza ki a szentimentális történetben rejlő összes lehetőséget – a filmje színes, neonfényes, könnyben ázik a végére. Nagyon sokat ad arra, hogy a régi West Side Storyhoz képest – mely úgy nézett ki, mint egy filmre rögzített színházi előadás – igazi szélesvásznú látvánnyal kápráztasson el minket. Janusz Kaminszki operatőr munkájának köszönhetően részletgazdag totálokon legeltethetjük a szemünket, amikor fontos a szereplők szociális, térbeli és időbeli elhelyezése, és nagyközelikben gyönyörködhetünk, amikor a két szerelmes intim pillanatain van a hangsúly.

A rendezőnek kimondott szándéka, hogy feltárja a történetnek az eddig kevésbé megmutatott vagy előtérbe helyezett részleteit, és ebből a szempontból már a legelső képkockák árulkodóak: míg az 1961-es film cselekményének helyszínét kijelölő intróban New York különböző városnegyedeit és a lakótelepet látjuk felülről, addig a 2021-es változatban ugyancsak felülről pásztáz a kamera, de sokkal közelebbről mutatja a valóságot. Háztetők és utak helyett építési törmelékek, rozsdás fémek fölött néhány centivel “lebeg” a tekintet.

Rachel Zegler María szerepében

TWENTIETH CENTURY FOX - AMBLIN E / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP

Spielberg és Kushner sakkoztak a jelenetekkel, a betétdalokkal: a filmes elődhöz képest időnként felcserélték azok sorrendjét, ha úgy ítélték meg, hogy dramaturgiailag a filmnek egy másik pontján indokoltabb lenne a helyük, és behoztak új helyszíneket is, például a New York-i metrót. Az igazán lényeges változtatások azonban a castingban és még inkább a szereplők indítékának, illetve háttérsztorijának a kifejtésében jelennek meg. A West Side Story eseményei körülbelül két nap alatt játszódnak le, ennyi ideje van az alkotóknak elhitetni velünk, hogy az éppen csak most ismerkedő fiatalok őrülten egymásba szeretnek, vagy, hogy megértessék a nézőkkel, a főszereplő Tony miért is akar kimaradni a közelgő bandaháborúból.

Az absztraktabb, stilizáltabb megfogalmazásnak lehetőséget adó színpadon nem feltétlen igényli a néző az efféle részletességet, de a vásznon igen. És ezért hiánypótló, hogy az alkotók végre kerek háttértörténetekkel súlyt adnak Tony morális dilemmáinak, felépítik a csendes gyilkos Chino karakterét, és még azt is elhisszük, hogy egy a világmindenséget is magához ölelni képes, határtalan tiniszerelem kivirágzásának vagyunk szemtanúi. A hiányérzet egyedül Schrank hadnagy esetében lehet indokolt: az intézményesült rasszizmus megtestesítője igazán kaphatott volna több teret a filmben, hogy gonoszságát ne csak úgy bemondás alapon kelljen elfogadnunk.

A korabeli filmet sok kritika érte a szereplőválogatása miatt, amit ugyancsak próbált Spielberg jóvá tenni. Kihozta például az Anybodys (Akárki) nevű karakterből, ami mindvégig ott rejtőzött benne: ő nemcsak egy fiús kinézetű lány, hanem genderqueer szereplő, se nem fiú, se nem lány – ahogy magát definiálja a filmben.

Spielberg ezzel tudatosan beemelte a nemi kisebbségek kérdéskörét, rámutatva, hogy talán a “biológiai katasztrófának” gúnyolt, láthatatlanságba és névtelenségbe taszított Anybodyst még a bevándorlóknál is marginálisabb helyzetbe kényszerítette a társadalom. Külön méltányolandó gesztus, hogy ezzel a szereppel a nembináris nemi identitással rendelkező Iris Menas színészt találták meg.

Az alkotók ügyeltek továbbá arra is, hogy a Puerto Ricó-iakat legalábbis spanyol ajkú, valamilyen kisebbséghez tartozó színészek alakítsák, és nem fordulhatott elő az a bántó malőr, ami a 61-es filmben még igen, hogy egyes szereplők bőrét sötétebbre sminkelték. A stáb a Puerto Ricó-iak korrekt ábrázolása végett a San Juan-i egyetem diákjai körében kutatást is végzett, kíváncsiak voltak, hogy az érintettek mit tartanának a népük ábrázolása szempontjából elfogadhatónak, és mit nem. Végső biztosítéknak pedig ott volt a most 89 éves, Emmy-, Grammy-, Tony- és Oscar-díjas, Puerto Ricó-i születésű Rita Moreno is, aki az eredeti filmben Anitát játszotta, most pedig jutalomjátékot kapott: az ő kedvéért megalkottak egy új karaktert, a Tonyt felnevelő bolttulajdonos özvegyét.

Rita Moreno mint Valentina

TWENTIETH CENTURY FOX - AMBLIN E / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP

Ugyanakkor közben mégsem sikerült a Puerto Ricó-iakat teljes mértékben reprezentálni egy róluk szóló filmben: Zegler kolumbiai, a Cápák vezérét, Bernardót megformáló Tony-díjas balettművész, David Alvarez pedig kubai származású. Ezek után joggal kifogásolhatják azt az érintettek, hogy a fehér hollywoodi filmesek szemében továbbra is mindenki ugyanabba a skatulyába tartozik, aki spanyol akcentussal beszél (még ha a mostani film előrelépés is ahhoz képest, hogy annak idején sem a Maríát játszó Natalie Wood, sem a Bernardót alakító George Chakiris nem volt latin-amerikai származású).

Steven Spielberg teret és látványt tágító törekvéséről már beszéltünk, és végezetül megemlítenénk, hogy a rendező legnagyobb húzása mégiscsak az, hogy a cselekményt egy tágabb társadalmi perspektívába is helyezi. Az az ironikusan “földi édenkertnek” nevezett húsz koszos háztömb és placc, amely a Jetek és a Cápák örökös küzdőtere, és ahol egy maréknyi területért élet-halál harcot képesek vívni, hamarosan semmivé foszlik Spielberg filmjében.

TWENTIETH CENTURY FOX - AMBLIN E / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP

A valódi, láthatatlan ellenség végsősoron ugyanis az állam vagy az ingatlanfejlesztő cég, amely lerombolja a nyomornegyedet. És miközben ott lóg a faltörő golyó a szereplők feje felett, a kilakoltatás és az otthontalanná válás nagyon is reális veszélye fenyegeti szereplőink életét, ők az ebből fakadó feszültséget és tehetetlenségérzetet – jobb híján – egymáson vezetik le. A reménytelenségtől szenvedő ember tragédiája, hogy a mindennapi életet megkeserítő gondokon túl nem látja, hogy csupán nagyobb játékosok játékszere ő. Így lesz a West Side Storyban a fokozatosan pusztuló telep a benne élő, saját magukat felemésztő emberek metaforája.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: