Svejk 100 – Egy derék katona kalandjai a világháború után (1921-2021)

„Hogy ki az a Svejk, tudja mindenki. Alakja túlságosan ismert: azok is tudják, hogy kicsoda, akik nem olvasták Hašek regényét. Az egyértelmű meghatározás béklyójából azonban Svejk kibújik az értő olvasás esetében is. Hogy kicsoda Svejk, pontosan senki se tudja.” A cseh irodalom legismertebb, épp 100 éve, kis füzetekben feltűnt figurájának titkát próbálja így megfejteni monográfiában Přemysl Blažíček. Az biztos, hogy a derék katona, aki magáról büszkén állítja, hogy „én kérem, hivatalosan hülye vagyok”, és aki mindent túlél, alaposan kiröhögteti a rendszert, a háborút, a hatalmat. Mondják, hogy Svejk a cseh lélek tükre, de ezen fél Csehország persze megsértődik, a másik fele meg jót nevet. És mondják, hogy a közép-európai néplélek megtestesítője, ezen meg nyilván fél Közép-Európa sértődik meg.

A Hévíz folyóirat szerkesztői gondoltak egy merészet, és a jubileumi év apropóján felkértek tíz magyar írót, hogy meséljék tovább a száz éve született, de kortalan hős történetét. Tíz kedves novellát kaptak. A Vida Gábortól Kukorelly Endréig tartó tízfős szerzőcsapat egy sajátos 20-21. századi ká-európai freskót állított össze az olvasónak – Svejk idegenvezetésével. A freskó történelmileg ott kezdődik, ahol Hasek műve abbamaradt, és egészen tart napjainkig (tíz író, tíz évtized, ugye). Időben tehát szépen halad előre, miközben valójában arról szól, hogy semmi nem haladt sehova, itt továbbra is csak úgy lehet és úgy érdemes túlélni, ha kiröhögjük a ma is ostoba, de állandóan megfellebezhetetlen kinyilatkoztatásokat harsogó hatalmat. Itt ma is a hülye Lukáš főhadnagyokból, Schröder ezredesekből, és Dub hadnagyokból kell hülyét csinálni. És az Svejknek megy a legjobban. Mi pedig csak röhögünk, még ha időnként keserű is ez a nevetés. (B. I.)

Cser Kiadó, 214 oldal, 3995 forint

Koniorczyk Borbála, Merker Dávid: Hosszúlépés Budapesten

A hosszúlépés.járunk? nevű városiséta-szervező cég alapítói, Koniorczyk Borbála és Merker Dávid az elmúlt nyolc évben szinte együtt lélegzett Budapesttel, a cégük fennállása óta megszervezett mintegy 8000 séta során annyi tudás halmozódhatott fel bennük, hogy az már magától értetődő módon könyvbe kívánkozott. Ebben a kötetben a szerzők ugyancsak budapesti sétaútvonalakat ajánlanak, amelyeknek érdemes a könyvvel a kezünkben, akár több részletben neki vágni.

Könyvüket négy nagy fejezetre bontják: a pesti zsidó múlt emlékei, a Bauhaus építészet, a város ikonikus terei és épületei, mint a Corvin Áruház vagy a Szabadság tér, illetve a Horthy-korszakban robbanásszerű fejlődésnek indult, hagyományosan a keresztény középosztály városrészének tartott XI. kerületi Szentimreváros kapnak kiemelt figyelmet.

A Koniorczyk-Merker páros pedig ügyel rá, hogy ne száraz építészettörténeti gyorstalpalót kapjunk, hanem ízig-vérig budapesti sztorikat, kulturális csemegéket. Így mesélnek például arról, hogy már 1909-ben megjelentek a biciklis futárok a városban, vagy hogy a kaszinóból kialakított Párisi Nagy Áruház tetején lévő sétányra teniszpályát és korcsolyapályát álmodtak, és hogy egy Orsó utcai, budai házból indult el 1956. október 23-án este a parlamentbe Nagy Imre, hogy az őt váró százezres tömeghez szóljon, majd miniszterelnökként megpróbálja sikerre vinni a forradalom ügyét. Amit garantálni tudunk, hogy ez után a kötet után biztosan más szemmel fogunk nézni Budapestre. (Cs. H.)

21. Század Kiadó, 256 oldal, 4792 forint

Christie Tate: A csoport – Hogyan mentett meg egy terapeuta és néhány idegen

„Mi van, ha egy napon sikkasztok a jövőbeni munkahelyemen, az ügyvédi irodában? Mi van, ha hascsikarást kapok és befosok a Michigan Avenue-n? Mi van, ha lefekszem valakivel, akinek lövése sincs a központozásról?” – ezeket a kérdéseket tette fel magának a 26 éves joghallgató Christie Tate, amikor beleegyezett, hogy csoportterápiára járjon, és ezzel elfogadja azt a szabályt, hogy élete minden történéséről részletesen és pontosan beszámoljon a pszichiáterének, Dr. Rosennek, és egy rakás idegennek, annak szellemében, hogy titkot tartani mérgező dolog.

Tate akkorra már gyógyult bulimiás volt, túlesett néhány tizenkét lépéses programon, – és pár meglehetősen rossz párkapcsolaton –, a halálvágya azonban, és az attól való rettegése, hogy képtelen kapcsolódni és végül társtalanul, magányosan fog meghalni, egyáltalán nem múlt el. Mérsékelt lelkesedéssel vágott bele abba, hogy hétről hétre kiteregesse a szennyesét, felsorolja, hogy mit evett, és mások nyűglődését hallgassa, de az élete, ha tyúklépésekben is, változni kezdett.

Christie Tate könyvében a totális kilátástalanság és az abszurd, fekete humor szikrázik össze, hol megrendülve, hol sírva röhögve kísérhetjük végig azon az úton, ahogy évekig visszajár a terápiás csoportba, és megtanulja, hogy lehet a másik arcába üvölteni, lehet kifejezni dühöt, haragot, lehet remélni és szeretni, felfedezni az intimitást és főleg, lehet egy csapat idegen karjaiban feloldódva biztonságos kapcsolatokat kialakítani. Tate lenyűgözően olvasmányos könyve ajánlott minden segítségre vágyó terápiaszkeptikusnak, olyanoknak is, akik már benne vannak a sűrűjében, és persze mindenkinek, aki időről időre hajlamos elfelejteni, hogy igenis van élet a romok alatt, bármilyen reménytelennek is tűnik a helyzet. (Cz. I.)

HVG Könyvek, 320 oldal, 3900 forint

David Quammen: Gazdaváltás

Amikor David Quammen 2012-ben megírta a Gazdaváltás című könyvét, még sehol sem volt a Covid-19-et okozó SARS CoV-2 vírus, mégis ebből a könyvből rengeteg mindent megtudhatunk a mostani a járványról. A szerző abból a tudományos alapvetésből indul ki, hogy az állati betegségek témája és az emberi betegségek témája egyazon kötél szálai, és már tíz évvel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy a zoonózis – emberre is átterjedő állati fertőző betegség – a jövő egyik kulcsszava lesz, amelyet a 21. században is nagyon sokat fogunk hallani. Az elmúlt két évben talán túl sokat is hallottuk.

Ebola, bubópestis, spanyolnátha, lépfene, AIDS – a zoonózissal együtt élünk. Hogy a mindennapi valóságát érzékeltesse, Quammen már az elején leszögezi, hogy a ma ismert összes emberi fertőző betegség nagyjából 60 százaléka vagy rendszeresen „ugrál” az ember és más fajok között, vagy nemrég váltott gazdát először. A könyv rávilágít arra, hogy az állatorvoslás és az emberorvoslás a jövőben egyre több ponton fog csatlakozni egymáshoz. Quammen nem riogatni akar, hanem rávezetni a régi darwini igazságra – ahogy zárójelesen fogalmaz: minden igazsága közül a legsötétebbikre, amelyről mindig megfeledkezünk –, miszerint az ember is állat, elválaszthatatlanul összefügg a többi állattal, betegségben és egészségben is. Az pedig, ahogyan ezeket az összefüggéseket szétszálazza, igazi kalandot idéz: bejárjuk vele Ausztráliát, Bangladest, Kínát, Kamerunt vagy épp New Yorkot, gazdaváltások megannyi terepét. Az 500 oldalas köny végén pedig magunkról is sokkal többet fogunk tudni. (V. É.)

Park Könyvkiadó, 540 oldal, 5499 forint

Colson Whitehead: Harlemi kavarás

Rendkívüli történet egy hétköznapi emberről – mindez a hatvanas évek New Yorkjában, ahol nagyon könnyű belecsúszni néhány stiklibe, és főhősünknek, a rendes ember hírében álló Ray Carneynak ez könnyen megy, unokatestvére, Freddie hatására, aki pedig tipikusan a figura, aki kimeríti a „rossz társaság” fogalmát. Carney kettős élete már elég feszültséget teremtene, de a történetvezetés folyamatában mutatja meg, hogyan lehet lecsúszni, és aztán milyen eséllyel lehet visszakapaszkodni. Ha egyáltalán. Whitehead a krimi és a moralitás regény műfaji összetevőit keveri, és közben az abszurdból és paródiából táplálkozó humorral is szórakoztat.

A regény három részből áll össze, és a szerző mesterien gyorsítja és lassítja a cselekményt, mi pedig szinte észrevétlenül sodródunk a történetben, csakúgy, mint Ray Carney a bűnben. De bármit követ is el a főszereplője, a szerző emberséges hozzá, aminek köszönhetően Carney igazán szerethető karakter lesz.

Harlemről pedig egy színes-szagos szélesvásznú képet kapunk, valóságos emberekkel és valóságos életekkel, Whitehead mintha egyszerűen teleportálna minket a hatvanas évek harlemi fekete közösségeibe, ahol a fókusz végig Ray Carney-n van, de azért a történelem is ott zajlik körülötte. És mivel a karakterét ennyire élővé és vibrálóvá varázsolja a szerző, bármit követ is el, nem tudunk mást tenni, mint szurkolni neki. (V. É.)

21. Század Kiadó, 312 oldal, 4690 forint

Dan Buettner: A hosszú élet titkai

Vannak azok a szerencsés emberek, akiknek megadatott, hogy a hosszú élet elixírjét kutassák. Ilyen mázlista figura Dan Buettner is, aki a kétezres évek elején a National Geographicnak dolgozva meginterjúvolhatta a világ legöregebb embereit, és többnyire ráérős délutánokon, szívélyes vendéglátás közepette elbeszélgethetett ezekkel a sokat megélt, matuzsálem korú dédnagymamákkal és dédnagypapákkal. A nagyrészt a 100. életévüket betöltött interjúalanyok a világ azon szegleteiben nyíltak meg neki, ahol valamilyen oknál fogva az átlagnál sokkal tovább élnek az emberek. Buettner azt akarta megtudni, hogy mi a titka az éltes kor megérésének, és talán rá is jött erre, de már most ki kell ábrándítsuk az olvasót: nincs a hosszú életnek a ráncosodást visszafordító, az ízületi fájdalmakat örökre megszüntető, a sejtpusztulás elé gátat emelő egyetlen varázsitala sem. Kialakítható viszont egy életmód, amellyel növelhetjük az esélyt arra, hogy ha a 100-at nem is feltétlenül, de a 90-et megéljük.

Dan Buettner az úgynevezett kék zónákban gyűjtött tapasztalatait, a tanulságokat vonta le ebben a könyvben, átadva nekünk a szardíniai vagy az okinavai idősek évszázados tudását. Elég csupán egyetlen példát vennünk, hogy érzékeltessük, rengeteg megszívlelendő tanácsot tartogat számunkra a kötet. A japán Okinaván például többnyire feldolgozatlan élelmiszereket fogyasztanak az idősek, az étkezések előtt pedig megfogadják, hogy csak annyit esznek, míg 80 százalékban jól nem laknak. Az elmagányosodás ellen egy alulról szerveződő társadalmi képződmény, a moaik rendszere segít: barátok, szomszédok, ismerősök vállalnak felelősséget a megözvegyült szomszédért, hogy mindig legyen valaki, aki naponta nyújt neki társaságot. Hát nem nagyszerű és mégis egyszerű ötlet?

A könyv alapján az On The Spot stábja forgat dokumentumfilm-sorozatot, melyről ebben a cikkben írtunk. (Cs.H.)

Open Books, 309 oldal, 4999 forint

Sarah McCartney, Samantha Scriven: Nagy parfümkönyv

A parfüm az egyik legklasszikusabb karácsonyi ajándéknak számít. Mennyivel formabontóbb hát tudást ajándékozni a parfümről? Évente több mint ezer illatot dobnak piacra, és jelenleg mintegy 20 ezer van forgalomban. Talán nem meglepő, hogy nem könnyű kiigazodni közöttük. A Nagy parfümkönyv azonban olyan eligazítást nyújt, amellyel rögtön magabiztosabban állhatunk oda a parfümériák tömött polcaihoz, hiszen úgysincs mindig kéznél egy Zólyomi Zsolt. Táblázatok, grafikák, fotók – ez a könyv tudja, hogyan kell tálalni az információkat.

A könyv egyrészt egy széles merítésű parfümlexikon, amely átlátható kategóriák és alkategóriák szerint osztályozza az egyes illatokat, amelyek mellett rövid leírást is kapunk, és eligazítást is az árkategóriájára tekintettel a mindennapi viselettől a luxusig. Másrészt beavat a parfümök történelmébe és kémiájába is, hogy tudjuk, mit és miért szagolunk. Nem fél mítoszokat sem ledönteni, például azt, hogy az illatok azért léteznek, hogy elcsábítsunk valakit. Ugyan már, mit ér ez a meggyőződés egy járvány közepén, amikor alig mozdulunk ki? Manapság azért viselünk parfümöt, hogy felvidítsuk magunkat – nyugtatnak meg a szerzők.

A könyv egyik legbátorítóbb mondata pedig, amellyel ledönti a parfümvilág genderhatárait, így szól:  „Az, hogy a parfümöket férfiasnak vagy nőiesnek minősítjük, kicsit olyan, mintha azt mondanánk, hogy a nőknek nem szabad sajtot enniük, a férfiaknak pedig croissant-t.” Ki mondta, hogy egy parfüm nem szabadít fel? (V. É.)

HVG Könyvek, 287 oldal, 5900 forint

K. Horváth Zsolt: A bundátlan Vénusz

Azt gondolnánk, hogy jelentéktelen téma, de K. Horváth Zsolt társadalomtörténész bebizonyítja, hogy nagyon is megéri a hónalj- és a szeméremszőrzetet tudományos vizsgálat alá vetni. Ebben a vékony kis könyvecskében a kutató megmutatja, hogy miként jutott el a világ a teljes csupaszságig, és mint látni fogjuk, korántsem szőrszálhasogatás ez: valójában arról van szó, hogy mit gondol a társadalom a nemiségről és a nőkről, vagyis arról, hogy „hol a helyük”.

A külső megjelenésünk, így a bőrünket védő szőrzet viselése is, mindenképpen társadalmi kontroll, befolyás alatt van, azaz nem teljesen saját döntés, hogy a férfiak zakóban mennek-e este szórakozni vagy pólóban, hogy borotválkoznak-e vagy hosszú szakállat viselnek, hogy a nők gyantázzák-e a hónaljunkat vagy meghagyják a szőrt. A külsőnket a média, a reklámok, közösségi oldalak és a körülöttünk lévők véleménye befolyásolja, a megjelenés a társadalom sokdimenziós hálójában elfoglalt helyünk indexe.

Így az intim szőrzethez való viszonyulás is árulkodik valamiről, leginkább egyébként arról, hogy a férfiak mit gondolnak a női intimitásról. Mert az biztos, hogy nem a nők találták ki az 1870-es években, hogy a „női bunda„ a hűtlenség és a bestialitás jele, és bár az 1960-as években szabadságuk, felszabadulásuk szimbólumaként már ők döntöttek a szőrzet meghagyásáról, ezzel valójában csak szembementek a korábbi évek „kopaszító” divathullámával. A 20-as években például a csupaszság „nem nélkülivé” és legfőképp gyermekivé téve a nőket, infantilizálta őket. Napjaink pőreségét elnézve, ez legalábbis elgondolkodtató. (Cs. H.)

Prae Kiadó, 163 oldal, 3690 forint

Maria Konnikova: A legnagyobb blöff

Az elme működésében pszichológusként elmerülő szerző a póker világába való kirándulását használja arra, hogy segítsen felismerni, mi az, amit ellenőrizhetünk az életünkben és mi az, ami rajtunk kívül áll – igazán hasznos elmélkedés ez járványidőszakban, amikor a bizonytalanság sok mindent felforgat. Hogy hozhatjuk ki a legtöbbet abból, amit kontrollálni tudunk, és hogy köthetünk békét azzal, amit nem tudunk kontrollálni? Maria Konnikova azt mondja, ezekre a kérdésekre nagyon hasznos válaszokat ad a póker. Az pedig már rögtön az elején izgalmassá teszi a történetét, hogy a pókerhez Neumann Jánoson keresztül jutott el. A 20. század egyik legnagyobb matematikai és stratégiai zsenije úgy vélte, a pókerben jelen van a tudás és a véletlen láthatatlan egyensúlya, amely az életünket kormányozza. A pókerhez nem elég a szerencse és nem elég a tudás, ötvözni kell a kettőt, és ezzel remekül modellezi a rendetlen valóságunkat.

Az életben is a legtöbb döntésünket úgy kell meghoznunk, hogy nem vagyunk minden információnak a birtokában – legfeljebb azt tudjuk, hogy milyen lapok vannak a kezünkben. És persze nem árt, ha legalább figyelünk arra, hogy mi van a kezünkben, vagyis megéljük a jelent.

Miközben a szerző azt fejtegeti, hogy a sikerben mennyi a szerencse és mennyi a kemény munka, és mekkora önhittségnek számít az élet bármely területén kiiktatni a bizonytalanságot, addig olyan pókerszentélyekbe visz magával, mint Las Vegas, Monte Carlo vagy Makaó. A könyv végén pedig azt is elárulja, mi a világ legjobb blöffje. Nem lőjük le. (V. É.)

HVG Könyvek, 336 oldal, 3900 forint

Idén sok könyvet forgattunk és sok könyvről írtunk, ha további inspirációra van szüksége, itt és itt megtalálja a korábbi könyvkritikáinkat.

Karácsonyi listánk következő részével pedig hamarosan jelentkezünk.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: