Nekem az a tapasztalatom, hogy a kamaszok reakciói a karácsonnyal kapcsolatban is végletesek: vagy imádják, vagy „hánynak a rózsaszín felhajtástól”. Te mit tapasztalsz?

Alapvetően én is ezt a két végletet látom, de például az osztálykarácsonnyal kapcsolatban szinte kizárólag a kitörő lelkesedést tapasztaltam. Már évek óta gimnáziumi osztályaim vannak, nem ritka, hogy októberben azzal nyúznak a diákok, mikor húzzuk már ki a neveket. Lelkesen tárgyalják, hogy vajon ki kit fog megajándékozni. Kitettünk egy kívánságlistát is a falra, iszonyatosan élvezték magát a készülődést is. Lehet persze, hogy ennek részben a Covid az oka, mivel tavaly mindez kimaradt az életükből. Az osztálydekorációs versenyt is abszolút komolyan vették, és nagyon menőn feldíszítették a termet.

Ki lehet még találni valami újat, ami érdekessé teszi a karácsonyi húzásokat?

Rendelje meg online!

Idén például az egyik kollégámnak az az ötlete támadt, hogy senki ne vásároljon ajándékot, hanem otthonról hozzon valamit, amit ő már nem használ, de a másik örülne neki. Ennek ráadásul nagyon erős, az ünnepeken túlmutató üzenete is van. Két évvel ezelőtt az érettségiző osztályomban azt találtam ki, hogy mindenki a kihúzott osztálytársa nevében megajándékozott egy alapítványt: önkénteskedéssel vagy valamilyen tárggyal, de akár pénzzel is.

Tehát például én a te nevedben egy fél napig kutyákat sétáltattam egy menhelyen, vagy háromezer forintért vásároltam csoki mikulást árvaházi gyerekeknek. Ki kellett találni, hogy az általunk húzott osztálytárs állatokon segítene vagy autistákat támogatna inkább. És volt, aki azután elment megnézni azt az alapítványt, amelyiket a nevében támogattak, sőt olyan is akadt, aki maga is önkénteskedett utána annál a szervezetnél.

Mézeskalácsot is szoktunk együtt sütni a suliban, teljes beleéléssel díszítgetik a kiszaggatott formákat. Mindig van persze egy-két diák, aki valamilyen súlyos ok miatt – például mert akkor halt meg az apukája – másképp viszonyul az ünnephez, de a többiek egyformán lelkesek.

Nehéz ezt elképzelni, hogy őszinte legyek. Vagy lehet, hogy csak otthon „ciki” a karácsony?

Igen, de az is miért? Nagy vendégeskedések zajlanak ilyenkor, és az évente egyszer látott Rózsika nénit is meg kell ölelgetni meg puszilgatni, aki ráadásul cserébe megcsipkedi a kamasz „pofiját” pont úgy, mintha még mindig öt-hatéves lenne. Na ez az, ami teher. Tavaly hallottam egy nagyon érdekeset az egyik sráctól: azt mondta, hogy a tavalyi covidos karácsony volt élete legjobb karácsonya, mert végre nem volt kényszer, hogy mindenkit meg kell ölelni.

A másik dolog, amit mi felnőttek rontunk el, hogy a családok nagy részében az ünnep egy agyérgörcs. Apa délután három körül már ötödszörre próbálja belefaragni a fenyőt a talpba, anya meg azon dühöng, hogy még mindig nem áll a fa, a bejgli persze megint kirepedt, és a rizs is túl sós lett. Ezen a ponton telefonál Juliska néni, hogy mégis eljön az esti vacsorára, tehát lehet mindent újragondolni. Mire a közös asztalnál végre le tudnának ülni nyugodtan ünnepelni, már mindenki utál mindenkit. A gyerekekre ez is nyomást helyez, és akkor még arról nem is beszéltem, hogy „takarítsd ki a szobád, gyere segíteni, kötözd fel a szaloncukrokat”. Fél óra múlva pedig ájtatos hangulatban énekeld a Mennyből az angyalt. Hát ez azért nem egyszerű. De fontos látni, hogy mi, felnőttek tesszük ilyen nehézzé. Amúgy a kamaszok többsége ennek ellenére is imádja a karácsonyt.

Arról szoktatok beszélgetni, hogy mit szeretnek benne?

Pont ma kérdeztem meg az egyik osztályt erkölcstan órán, hogy mi a jó a karácsonyban. Persze mondták az ajándékozást, de azt az aspektusát, hogy ilyenkor látod, a másik mennyire örül annak, amit tőled kapott. Aztán az is fontos, hogy együtt van a család, ami ma elég ritka. Kiemelték az ételeket, a karácsonyi ízeket. Most ráadásul a tavalyi „elmaradt ünnep” miatt sokkal jobban felértékelődött az idei.

Balatoni József

noÁr

Az szóba se kerül, hogy teher is tud lenni ez a három nap, amikor „illik” végig otthon lenni?

Ha nincs nagy gebasz otthon, akkor azért ennyit kibírnak. Bármennyire nagyfiúk és nagylányok, közben azért gyerekek még, és át is szellemülnek ilyenkor. Az persze más történet, ahol komoly bajok vannak egy alkoholista szülő vagy súlyos anyagi gondok miatt. Ezek a gyerekek a karácsony közeledtével egyre frusztráltabbak, idegesek, megváltozik az iskolai magatartásuk is, teljesen kezelhetetlenné válnak. És az ünnep után nekik újabb próbatétel az első nap az iskolában. A leggázabb kérdés, amit feltehet egy tanár, hogy „mit kaptál karácsonyra”. Pedig sok helyen két napig csak ez a téma. Ezt mindig is utáltam. Én inkább arra szoktam kérni őket, hogy mondjanak egy illatot, ami az idei karácsonyhoz kapcsolódik, vagy egy ízt. Egy tanárnak nagyon óvatosan kell bánni ezekkel a kérdésekkel. Egyébként a diákjaim „karácsonyra hangolódását” azon is látom, hogy sokkal érzékenyebben reagálnak dolgokra, könnyebben meghatódnak.

A karácsony „üzleti jellege”, az állandó reklámok annyira meghatározóak mostanában, hogy már csak ezért is nehéz elképzelni, hogy a hatalmas fényár és a vásárlásra buzdító díszletek mögött érzékelhető számukra valami lényegi.

A „felkészülés” az ünnepre szerintem is rossz irányba billent, de ez nem érdekli őket. Mintha pont ez a túlzásba vitt „fogyasztási őrület” megerősítette volna számukra az egésznek az érzelmi oldalát. Hogy hagyjuk az üzletet a francba, azt, hogy októberben már 50 féle verzióban szól a Last Christmas a boltokban.

Ez a meghatódás a lakli kamasz fiúkra is igaz? Akik otthon – szinte már tüntetőleg – nem mutatják ki az érzelmeiket?

Az emberek nagyon nem ismerik a kamaszokat. Legalábbis azok, akik csak otthon figyelik őket, hogyan viselkednek, mit reagálnak dolgokra. Sok szülő meglepődne, ha hallaná, hogy a kamasz gyereke miket mond órán, vagy látná, mennyire el tud érzékenyülni. Amikor odajön hozzád egy tizenhét éves srác, és megölel, mert éppen olyanja van. Közben az anyukáját két éve nem ölelte át, mert az ciki. Ezek természetes dolgok, de azt megértem, hogy szülőként nem könnyű elfogadni.

Értem én, hogy nem felnőttek még, de azért a kamaszokat nevelő szülőknek mégis az az alapélményük szerintem, hogy ez már nem az a gyerek, aki volt még akár két éve is. Hogy nagyon megváltozott. És talán ettől alakul ki az a „tévképzet”, hogy ha így megnőtt, akkor biztos fel is nőtt már.

Rendelje meg online!

Igen, nem tudod hova tenni – már nem kezelheted gyerekként, felnőttként pedig még nem akarod kezelni. Emiatt kerülhetnek még labilisabb állapotba, mint amiben amúgy is vannak. Hiszen ők maguk sem értik: belül még gyerekek, de közben a testük, a hangjuk és a gondolataik már olyan „felnőttesek”. És persze mi felnőttek meg pakoljuk rájuk az elvárásokat: „Ennyi idősen igazán tudhatnád már, hogy mi akarsz lenni” – ismerős, ugye? Erős nyomás van rajtuk, de közben még igaziból gyerekek. Ezt akkor lehet a legjobban látni, amikor egy táborban leülsz velük beszélgetni, vagy elviszed őket játszani. Nagymenő tizenhat-tizennyolc éves srácok, azután kapnak egy szívhez szóló ajándékot, és meghatódva törölgetik a könnyeiket.

Megosztják az érzéseiket, egészen közel engednek magukhoz?

Abszolút. Nem biztos, hogy a többiek előtt, de egy-egy privát beszélgetésben vagy akár egy messengerüzenetben is. Majdnem minden gyerekemről tudom, hogy kinek jó otthon, kinek nem, kivel éppen mi történik. A lányokról és a fiúkról egyaránt. Egy srác fogalmazta meg nemrég, hogy azért szereti nekem elmondani a problémáit is, mert mindig tudok mondani egy jó mondatot. Nem adok tanácsot, hogy mit csináljon, de mindig megmondom, mit gondolok, és aztán ezzel ő kezd, amit akar. Ugyanez a srác azt is mondta, hogy persze rossz, amikor nem azt mondom, amit ő hallani akar, hanem adott esetben pont az ellenkezőjét, de akkor is jó, hogy én mindig őszinte vagyok. A felnőttek nagy része inkább mismásol, mellébeszél. Pedig a gyerekek ki vannak éhezve az őszinteségre, és csak úgy tudod erre nevelni őket, ha te is őszinte vagy velük. Én ráadásul nem finomkodom, nem szeretem „becsomagolni” a rosszat: ha kapsz egy döglött macskát, akkor mindegy, hogy csak úgy simán odaadják, vagy egy díszdobozban nyújtják át, attól az még egy döglött macska marad.

Gócza Anita

Olvassa el Balatoni József Megőrizni a bennünk élő kamaszt című írását a legújabb HVG Extra Pszichológia Plusz Kamasz különszámban, amelyben a kamaszkortól a felnőtté válásig térképezzük fel az utat.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja – akár a Kamasz különszámot is megkaphatja.