hvg.hu: 2018-ban a hvg.hu-nak azt mondta, hogy „addig akarom csinálni, amíg van mit mondani ebben a pop-rock zenei műfajban, ami azért elég szűkös már nekem”. Ez a fő oka annak, hogy 20 év után, most április 29-én elbúcsúzik a zenekar a közönségtől?

Kollár-Kelmencz László: Leginkább ez, igen. Nem is tudtam az utóbbi időben már a Kistehénre fókuszálni, nem tudtam magam már kifejezni e keretek között. Korábban azért a pop-rock azt követte, hogy az újabb és újabb nemzedékek hogyan akarják feje tetejére állítani a világot, de ma már nem annyira ez az attitűd a jellemző, inkább a divathoz kötődik a műfaj, nagyon erősen egy időszak lenyomata. Én pedig egy ideje olyan műfajokat keresek, ami nem ennyire tapad a jelen időhöz.

hvg.hu: Eddig is volt a Kistehén mellett a kamarazenei és a sanzonos projektje, énekel a Budapest Bárban, több könyvet is kiadott. Fenntarthatatlan volt ennyi dolgot vinni? Már nem fér bele a zenekar?

K.-K. L.: Igen. Nekem a pop-rockban is, ameddig izgalmas volt, elsősorban a dalszerzői oldal volt izgalmas. A Bocsánat című lemez idején azonban már éreztem, hogy nem szeretnék popdalokon gondolkodni. Sokkal többet kapok az írástól, vagy attól a kísérleti zenétől, amit a kamarazenekarral csinálok. Nem akartam azért fenntartani egy zenekart, mert volt egy nagyon jó időszaka, és abból él ma is, hogy újra és újra játssza ugyanazokat a dalokat.

Kollár-Klemencz László

Veres Viktor

hvg.hu: A Kistehén zenekar tagjai is egyetértettek azzal, hogy elbúcsúzzanak?

K.-K. L.: Mindig olyan zenészeket kerestem, akiktől sok mindent kapok, akikkel jól tudunk együtt mozogni. Két időszaka volt a zenekarnak, a Kistehén Tánczenekar és utána a tánczenekar nélküli Kistehén. Mind a kettőben nagyon szerencsés együttállás volt ebből a szempontból. Lehetne úgy is zenekart csinálni, hogy a legprofibb zenészeket összerakjuk, és elvisszük nekik a kottát, ők meg hibátlanul lejátsszák. Én nem ilyet akartam. Mindig is azt gondoltam, hogy „kell egy csapat”. A mostani zenekari tagok is mind nagyon sokat tudtak hozzáadni a Kistehénhez, és nagyon jó viszonyban is vagyunk. Közben mindenkinek megvan a Kistehénen kívüli saját zenei világa, nem is volt könnyű már összehozni egy próbát az utóbbi években. Két éve tervezzük a búcsút, csak közbeszólt a járvány, de mára mindenki természetesnek veszi, hogy befejezzük.

hvg.hu: Hova tenné a poptérképen Kistehén zenekart? Örök underground? Hiszen egy-két elképesztő sikerű dal miatt időnként a mainstream része is volt. Van egyáltalán értelme ilyen megkülönböztetésnek?

K.-K. L.: Az a sáv, amiben én működtem, mindig egy szubkultúra része maradt. De valóban, volt egy-két dal, és voltak olyan időszakok, amikor kiléptünk a tömegkultúra területére. Én viszont nem akartam soha része lenni igazán a tömegkultúrának. A Kistehén tánczenekar után is részben amiatt volt nagy váltásunk, mert én nem akartam a tömegnek írni dalokat. A zenészek és a kiadók felől is az volt az igény akkoriban, hogy csináljunk még több Szájbergyereket. Én ezen az úton viszont nem akartam maradni. Soha nem volt a zenekar üzleti vállalkozás, nem volt az a teher rajtunk, hogy ebből kell megélnünk. Ha ugyanis egy ilyen teher kerül bármilyen művész hátára, hogy a művészetéből kell megélnie, az korlátozza a szabadságát. Én ettől minden dolgomat féltettem. Mindig próbálok úgy lavírozni, hogy benne maradjak a bizonytalanság szabadságában.

hvg.hu: Ezért is volt az a sok váltás a zenei pályáján? A 90-as években egy elég sötét, alternatív zenekarban, az Andersenben tűnt fel, ebből például egyáltalán nem látszott, hogy néhány év múlva egy olyan szerzeménnyel robban be, amit eredetileg gyerekdalnak írt, majd a hozzá készült animációs film miatt a Sziget a himnuszává emelt. És ami, gyakorlatilag elindította a Zene a nyulaknak nevű, később Kistehén tánczenekar néven befutott együttest. Ez az egész egy véletlen műve volt?

K.-K. L.: Nagyjából igen. Az Andersen dalait játszotta a Music TV, és Amerikában majdnem lemezt is kiadtunk, de végül nem sikerült befutni. Azt gondoltam, ha kint nem sikerült, én nem akarok a magyarországi alternatív zenekari életben próbálkozni. Elkezdtem inkább filmezni. Ennek kapcsán készült el a Kistehén-animációs filmecske Igor Lazin rendezésében, amely nagyon ismert lett, főleg a Sziget-reklám miatt. Egy kiadó szerződést kínált, hogy kiadna egy lemezt, ha írok még tíz számot a kis idióta dal mellé. De utána én még évekig inkább filmeztem, nem volt egyértelmű, hogy csinálok zenekart. Lappangott ez az egész. Néhány emberrel már időnként próbáltunk, beszélgettünk, egy Klauzál téri kis klubban játszottunk is, de nagyobb koncertek nem voltak. Én animációs filmeket csináltam, rövidfilmet, írtam a forgatókönyveket, pályáztam nagyjátékfilmre, és emellett, mellékesen volt ez a zenei szál az életemben.

hvg.hu: De aztán jött a Szájbergyerek, egy időben minden csapból az folyt.

K.-K. L.: Ebben az időszakban volt, hogy kiköltöztem Budapestről vidékre, amire mindig is vágytam, hogy visszajöjjön az újhartyáni gyerekkoromból ismert világ. Ehhez jól passzolt zeneileg az a fajta tánczene, ami a gyerekoromból volt ismerős. Plusz ehhez jött még a 90-es évek végén, hogy rákaptam a Mano Negra és annak a frontembere, Manu Chao által fémjelzett stílusra. Mindebből jött ki valahogy a Szájbergyerek. Ez volt az a dal, ami aztán átlépett a tömegkultúrába.

hvg.hu: Magyarul: iszonyú sikeres lett.

K.-K. L.: Az egy érdekes téma, hogy hogyan tud valami átfordulni egy tömeges elérésre. Hogy ez annak az adott produkciónak, dalnak, alkotásnak az értékvesztését jelenti-e vagy épp ellenkezőleg, az értékének a növelését. Én azt gondolom, hogy az előbbi. Ritka az az alkotás, ami tisztán, kikristályosodott állapotban tud eljutni a tömegekhez úgy, hogy közben az értékét is megőrzi.

A siker nem egy értékmérő dolog.

Az biztos, hogy a Kistehénnél nem volt tudatos a sikerre törekvés, de azt tudtam a Szájbergyerekről, hogy bár ez egy tök egyszerű dal, erős dallammal, de van mögötte egy olyan őszinte, nyílt attitűd, ami hiteles tud lenni. Kellően érthetetlen volt a szövege, de azért mégiscsak olyan, mintha jelentene valamit: pont jól egyensúlyoz ezen a határon.

hvg.hu: A túl nagy siker miatt utálta meg a számot, és fordult a zenekar is újra az alternatív zenei megoldások felé?

K.-K. L.: Egy pillanatig sem utáltam a dalt! Ma is előveszem, ha felolvasóestet tartok a regényemből, és utána eljátszok pár dalt. De éreztem, hogy a kiadók és a közönség is egyre jobban azt az érzést követelte tőlünk, amit a Szájbergyerekkel megélt. Mi viszont ezt nem akartuk. Annyira, hogy azt terveztük, csinálunk egy Szájbergyerek-búcsút, ahol felgyújtunk valami bábut, és ezzel elfelejtjük az egészet, és soha többé nem játsszuk ezt a dalt. Egy bélyeggé vált. Mind a mai napig vannak olyan helyek, ahol csak ezt tudják rólam, miközben azóta eltelt vagy tíz év, és csináltunk egy sor más albumot.

hvg.hu: Amelyek már egyáltalán nem tánczenék voltak.

K.-K. L.: Egy összetettebb dolgot szerettem volna csinálni, mélyebb szövegekkel, mint a „szia nagymama, szia, nagypapa, kutyi kutyika”. A 2008-as Ember a fán című albumon, amely félig-meddig az én szerzői lemezemnek tekinthető, már jobban figyeltem a szövegekre, és a zenei világ is más, összetettebb lett. Az első kézből jövő, egyszerű dolgok is hatásosak tudnak lenni, nem ezen múlik. A zene egy energia- és üzenetközvetítő rendszer, ha van üzenet, és van mögötte energia, és az hiteles, akkor tökmindegy, hogy két akkord vagy száz, az át fog jönni.

hvg.hu: A sikert tehát nem tartja túl fontosnak, de azért ez tette lehetővé, hogy a Kistehén Európában és Amerikában is turnézhasson. Hogy kerültek például Amerikába?

Veres Viktor

K.-K. L.: Először egy európai kör volt. Egy berlini kiadó szerződtetett le minket. Jó időben voltunk, jó helyen, akkoriban a balkáni és a cigányzene felé fordult a világzene, akkor voltak a nagy Kusturica-filmek, és aki a popzenében valami ilyesmit játszott, arra odafigyeltek. Megjelent kint két albumunk, és lett egy európai turnémenedzserünk. Sok jó helyen léphettünk fel. New Yorkban, egy show-case fesztiválon pedig egy amerikai producer figyelt fel ránk, aki megszervezett nekünk két turnét is (2008-ban és 2009-ben) a tengerentúlon. Mind a kettő nagyon erős és jó volt, a kinti menedzser azt szerette volna elérni, hogy mi legyünk a következő Gogol Bordello. Ehhez sok mindent meg is tett. Rengeteg interjút adtunk, megjelent az Ember a fán című lemezünk angol változata, egy New York-i bulin ott volt a Letterman-show zenei rendezője, aki meg is akart minket hívni a show-ba. Ehhez azonban még egy turnéra ki kellett volna menni. De ezeken a turnékon mi alig kerestünk, nem tudtuk volna fizetni a kijutást, meg vízumproblémánk is volt. Én próbáltam tolni, hogy valahogy azért menjünk ki, de a zenekar már nem akart ebbe több energiát fektetni. Inkább a „kis focit” választották, azaz, hogy Magyarországon legyünk sikeresek.

hvg.hu: Ez vezetett a zenekar átalakításához is?

K.-K. L.: Tény, hogy ekkor váltak ki régi tagok, átalakultunk a tánczenekarból Kistehénné. És én is, ahogy mondtam, újra az alternatív irányba fordultam, a Szájbergyerek-világból az Andersen-világ felé. Volt egy nehéz időszak, mert a Kistehén addigi közönsége még az előbbit akarta, én viszont ezzel nem tudtam azonosulni már. Volt egy ilyen „anyám, nem ilyen lovat akartam” érzés bennem, miközben az a ló már nagyon szaladt. Finomabb, érzékenyebb dolgot szerettem volna csinálni, és hogy legyen a daloknak súlya. A közönség egy része ki is kicserélődött. Talán az Ezt is elviszem magammal című dal volt, ami legjobban mutatta az új irányt, amira aztán újra sokan rá tudtak kapcsolódni. És ebből lett aztán egy sikeres tíz év, ami bennem már legalább olyan erősen él, mint az első tíz év Amerikával meg sok minden mással.

hvg.hu: „Óvakodom attól, hogy elképzeljek és kivetítsek magamra egy állandó szerepet, hogy aztán mindent ahhoz kelljen igazítani. Például zenész vagy író vagy miegymás. Ez mind nem vagyok” – mondta egy interjúban. Akkor hogyan definiálná magát?

K.-K. L.: Egy kételyekkel teli ember vagyok itt a Földön, aki próbál rájönni arra, mi értelme van annak, hogy itt van. És ezt próbálja valahogy nem fájdalommal és nehézséggel, hanem sok szeretettel megélni. Ezt persze sokan el tudják mondani magukról. És apa vagyok – ez nagyon fontos. De én nagyon szeretem, hogy itt vagyok ebben a keresésben, ezekkel a kételyekkel. Hol sikeresen, hol kevésbé sikeresen keresem a válaszokat a zene és az írás segítségével, így aztán a fejtés folyamatához általában jár egy dal, egy album vagy egy könyv.

hvg.hu: Bár néhány dalban feltűnnek társadalmi kérdések, de mintha a közélettől, politikától látványosan távolságot tartana. Nem érdekli? „Költő ne politizáljon” – jelentette ki korábban.

K.-K. L.: Az Ezt is elviszem magammal című dallal azért kiálltunk a Milla-tüntetésen. De rájöttem, hogy ha egy kicsit is a politika közelébe vagyok, akkor óhatatlanul bele fogok sodródni konkrétan a napi aktuálpolitikába. És azt nem szeretném. Beállok az olyan dolgok mellé, ami a humánumról szól, arról, hogy mindenki emberhez méltó életet tudjon élni. A humanizmus is lehet persze politika, de talán lehet úgy is csinálni, hogy ne legyen aktuálpolitika. Ezzel nem takargatni akarom a véleményemet. Sokan kértek, hogy álljak ki, vállaljak fel egy ilyen megmondóember szerepet. Én ezt nem akartam.

A politika már olyan szinten működik, ahol egy ilyen, kívülről jött idealista csak elveszni tud és tönkre menni, de változtatni nem.

Én egyetértek Kassai Lajos lovasíjásszal, aki egy Partizán-interjúban azt fejtegette, hogy magának a kultúrának kell olyan szintre emelkednie, ami már hatással lenne a politikára, politikusokra. Én azt a felelősséget érzem magamban, hogy minél magasabb szinten csináljam, amit csinálok.