Majdnem annyira vártuk a legendás Claire Denis visszatérését a cannes-i versenyprogramba, mint a swiftie-k, hogy Taylor Swift és a pasija (a film férfi főszereplője, Joe Alwyn) együtt vonuljon a vörös szőnyegen. Ugyanannyira csalódnunk kellett: Taylor nem jött, a Stars at Noon pedig hiába volt az idei Cannes legszexibb filmje, egy széteső, kínos katyvasz. Az egyetlen kárpótlás talán, hogy Andie MacDowell lánya, Margaret Qualley csodásan mutat benne, és egyáltalán nem szégyenlősködik.

Igazi botrányfilmért idén a Rendezők kéthetére kellett átugrani, ahol a portugál Fogo-Fátuóban tűzoltók adtak elő musicalbetétekkel tűzdelt melegpornót. Az őrült, minden politikai korrektséget nélkülöző film nem kímélte a monarchia intézményét, Greta Thunberget és a Covidot sem, amikor eszeveszett poénokról volt szó.

Kevésbé vicces, de hasonlóan hatásos és aktuális volt az iráni Leila’s Brothers, amelyben azt kísérhetjük figyelemmel, hogy hogyan csúszik ki teljesen egy család alól a talaj pár meggondolatlan anyagi döntés és a világpolitikai folyamatok miatt. Hiába aludtunk be az első felén, a végére egyértelművé vált, hogy az idei fesztivál egyik nagy fődíj-esélyesével van dolgunk.

Mesélünk még egy szuper kis román felnövéstörténetről (Metronom), és elmerengünk azon, hogy miben különbözött a román középiskolások élete 1972-ben a miénktől a kilencvenes években. A közös metszet a The Doors, Jimi Hendrix és a szőrös hónalj.

Adásunk meglepetésvendége barátunk és egykori kollégánk, Papp Eszter, aki évekig járt velünk Cannes-ba és most ott vakációzva elmeséli, hogy élet-e az élet Cannes után.

A Cannes Filmklub korábbi podcastjaiba itt lehet belehallgatni.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: