Régi adósság törlesztését vállalta magára a Szépművészeti Múzeum új időszaki kiállításával. Az Istenek és démonok királysága – Mezopotámia Kr. e. 1000-500 című tárlat ugyanis elsőként mutatja be Magyarországon az emberi civilizáció bölcsőjeként ismert Folyóköz kultúráját – vagy legalábbis annak egy szeletét. 

Az ókori Keletről sokaknak elsőre (esetleg kizárólag) Egyiptom szokott eszébe jutni. Mind a közoktatásban, mind a popkultúrában hatásosabban van jelen – igaz, az ókori egyiptomiak mindent meg is tettek annak érdekében, hogy haláluk után is emlékezzenek rájuk: túlvilághitüknek és halhatatlanság utáni vágyuknak köszönhetően mumifikált tetemeik a világ legtöbb nagy múzeumába eljutottak, és piramisaik is évezredek óta magasodnak a sivatagban.

Ezzel szemben épségben maradt zikkuratot (mezopotámiai toronytemplomot) alig találni – sokat közülük még az ókorban leromboltak, a megmaradtakat kikezdte a természetes erózió, vagy egyszerűen elhordták őket építőanyagnak. Azok a mezopotámiai műemlékek, amelyeknek sikerült kihúzniuk a modern korig, áldozatául estek előbb a kolonializmusnak, majd újabban a vallási fanatizmusnak – az elhurcolt műkincsek a British Museumban, a Louvre-ban vagy a berlini Pergamon Múzeumban kötöttek ki, az ottmaradtak pedig az Iszlám Állam barbárságának lettek kiszolgáltatva. 

Az Istenek és démonok királysága – Mezopotámia Kr. e. 1000-500 kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

Kriza Márton

Az Istenek és démonok királysága az MTA – ELTE Lendület Asszír és Babilóni Istenvilág Kutatócsoport és a Francia Nemzeti Könyvtár közreműködésével valósult meg. A tárlat a magyar gyűjtemények anyagán túl több mint 150, neves európai múzeumokból – köztük a Louvre-ból, a bécsi Szépművészeti Múzeumból és a berlini Pergamon Múzeumból – származó kölcsönzött műtárgyon keresztül enged bepillantást az ókori Mezopotámia hitvilágába. 

A csodás, lazúrkő színű kiállítótérbe a híres babiloni Istár-kapura emlékeztető építményen keresztül lehet belépni. Az időbeli (újasszír és újbabiloni korszak) és térbeli (termékeny félhold, a mai Közel-Kelet) tájékozódást segítő bevezetés után képbe hozzák a látogatót azokkal az ásatásokkal, amelyek során feltárták az ókor legendás városának, Babilonnak (a bibliai Bábelnek) a romjait. A kiállítás talán legértékesebb darabjai az innen származó, nagyon jó állapotban megőrzött oroszlános és sárkányos mázas tégla díszek, valamint az asszír királyok kalhui palotájának faláról való, természetfeletti lényeket ábrázoló, embernagyságú domborművek. 

Kriza Márton

A méretes műemlékeket néhol egészen miniatűr alkotások váltják: lenyűgöző a parányi amulettek és ujjpercnél alig nagyobb pecséthengerek aprólékos kidolgozottsága, a rajtuk megjelenő istenalakok és ékírásos feliratok mitológiai történeteket elevenítenek meg. Ásványrajongók számára különösen érdekes lehet látni azokat a nyersanyagként szolgáló féldrágaköveket, amelyekből a bemutatott műtárgyak készültek. 

A termeket járva azonban sokszor azt lehet érezni, hogy a kiállított anyag nem igazán tudja kitölteni a rendelkezésére álló tágas teret, és emiatt az foghíjasnak tűnik, továbbá mintha ugyanaz a néhány tárgytípus ismétlődne. Az első termekben még nagy gonddal elemezgetjük a pecséthengereket, de a 68. ilyen darab után nemcsak a fiatalok figyelme párolog el, de egy érdeklődő műkedvelőé és történelemrajongóé is. 

Kriza Márton

A tárlat utolsó negyedében az ókori mezopotámiai civilizáció újkori képzőművészetre és jelenkori popkultúrára gyakorolt hatását lehet nyomon követni. A festészetben megjelenő Bábel tornya motívum évszázadokon át alkalmat adott a művészeknek Albrecht Dürertől Ország Liliig, hogy reflektáljanak saját koruk zűrzavaros helyzetére, az emberben örökké munkáló hübrisz felett érzett keserűségükre – vagy épp ellenkezőleg, az eget ostromló kíváncsiság és emberfeletti erőfeszítés jelképévé emeljék a babiloni zikkurat építésének bibliai történetét. 

A záró egységben levetített filmrészletekből kiderül, hogy a 20. századi filmművészetben Babilon a dekadens, bűnös város szimbólumává vált (Türelmetlenség, 1916; Metropolis, 1927). A mezopotámiai démonvilág egyik képviselője, a groteszk arcú Pazuzu pedig sikeresen gyökeret vert a populáris kultúrában, alakja ott kísért képregényekben és metálzenekarokban, Az Ördögűzőben és A Simpson-családban, de még Gorillaz-videoklipekben is. Ez a szekció remek ötlet volt a kiállítás kurátoraitól – így (is) lehet közelebb hozni a vallástörténetet a fiatalabb korosztályokhoz. Azonban nem volt elég ahhoz, hogy ellensúlyozza a megelőző termek kihagyottnak tűnő lehetőségeit. 

Kriza Márton

Nyilván a helyben rendelkezésre álló (és a múzeumközi kölcsönzésekkel beszerzett) kollekció mentén alakították ki a kiállítás koncepcióját, de lehet, hogy szerencsésebb lett volna átfogóbb, az ókori Mezopotámiáról általánosabb képet nyújtó tárlatban gondolkodni, ha már ez az első a maga nemében Magyarországon. De a meglévő keretek között maradva, vallás- és kultúrtörténeti fókusszal is lehetett volna érdekesebb eredményt kihozni a témából:

néhány kiemelt isten helyett egy széles körű panteon bemutatásával, a különböző kultuszok mindennapi életben való megjelenési formáival, a vallásos képzetek és a művészetek, korabeli tudományosság összefüggéseinek feltárásával, a szomszédos nagy civilizációkkal (Egyiptom, görögök) való kapcsolatok, kölcsönhatások vizsgálatával. Egy elkapott beszélgetésben az egyik látogató például azt kérdezte a társától, ő tudja-e, hogyan is fejtették meg az ékírást. Nem derült ki a kiállítás anyagából, noha ékírásos agyag- és kőtáblák között barangoltak az érdeklődők jó pár termen át. 

A tárlat kihagyott egy pedagógiai-módszertani ziccert is: javarészt ugyanis egysíkú élményt kínál, szinte csak a vizuálisan befogadható ismeretátadásra épít,

az utolsó terem kivételével hiányoznak a látogatót érő hallható és tapintható ingerek. Sokkal élménydúsabb lenne, ha a kiállítótérben sétálva az ókori keleti hangszerek hangját hallgatva lehetne szemlélődni, ha agyagtábla-replikákat lehetne kézbe venni és végigtapintani, ha ki lehetne próbálni az ékírást vagy a pecséthenger-lenyomat készítését. Az élményalapú megközelítéstől nem szabadna idegenkednie egy 21. századi múzeumnak, már csak azért sem, mert azzal könnyebben megragadhatnák a fiatalok figyelmét (különösen akkor, ha a miénktől térben és időben is ennyire távoli világról van szó). Még az is lehet, hogy ha valódi felfedezéssel és átélt élménnyel távoznak a kiállításról, talán belőlük lesznek majd a jövő régészei. 

Kriza Márton

Az Istenek és démonok királysága mindenképpen hiánypótló kezdeményezés, de összességében olyan benyomást kelt, mintha inkább a szakmának készült volna, és nem a nagyközönségnek. Így aztán elsősorban azoknak lehet ajánlani, akik már alapból hoznak egy erős érdeklődést a történelem és régészet, az ókori keleti civilizációk és a vallástörténet iránt, nem szenvednek figyelemzavarban, és nem bánják, ha ott helyben nem kapnak választ a témával kapcsolatban jogosan felmerülő kérdéseikre. 

A kiállítás 2025. február 2-áig megtekinthető a Szépművészeti Múzeumban.