A 90-es években felszámolt, évszázados múltú óbudai Goldberger textilgyár elhagyatott ipari épületrészei igazi urbexes csemegék – különös tekintettel a védettséget élvező víztoronyra –, a Lajos utca 126-130. szám alatti főépületet viszont hamarosan kevésbé a civilizáció utáni hangulatot árasztó helyek kedvelői, mint inkább IT-szakemberek fogják sűrűbben látogatni. Modern irodaházzá alakítják ugyanis; a négy szint közül az első már készen van, az épületbejáráson pedig azt is elmondták a fejlesztők, hogy mi a tervük a többivel.

Séta a régóta pusztuló téglafalak között, és egy pillantás a víztoronyra: anno az egész gyár ellátásáért felelt, ma már mementó

Reviczky Zsolt

Hosszú aranykor után harminc év parlagon

A Goldberger Textilművek elődje, az 1784-ben alapított óbudai kékfestő manufaktúra eredetileg egy családi házban kezdett el működni, ott, ahol most a Goldberger Textilipari Gyűjtemény kiállítóhelye is van. A tulajdonos Goldberger család idővel terjeszkedni kezdett a Perc utca irányába: egyre több épületet vásároltak meg, a kis műhely pedig gyárrá, üzemmé alakult. A bolt annyira jól ment, hogy az 1920-as években már Kelenföldet is bevették, ahol szövő- és fonógyáraik voltak, a 30-as évektől pedig külföldön is alapítottak leányvállalatokat. Még saját műselymet is piacra dobtak Parisette néven, amiről itt lehet többet megtudni.

Szebb napokat is látott

Reviczky Zsolt

A technológia modernizációja és a léptékváltások kéz a kézben jártak: megjelentek a hengernyomó, majd az Angliából hozatott síknyomó gépek, és 1923-ban felhúzták az óbudai telken az első emeletes épületet, amit a 30-as évektől második és harmadik szinttel bővítettek. A Buday-Goldberger Leó nevével fémjelzett prosperálás korát a második világháború szakította meg: a zsidó származású család egy része (maga a köztiszteletben álló és több fontos pozíciót birtokló családfő is) a vészkorszak áldozata lett vagy elmenekült, az ipari komplexum pedig komoly károkat szenvedett. 1948-ban államosították.

Az épület 1937-ben

Goldberger Textilipari Gyűjtemény

Az 1949–1950-ben végrehajtott átszervezések során két vállalatra osztották: a kelenföldi gyárból létrehozták a Kelenföldi Textilkombinát Nemzeti Vállalatot, vagyis a Keltexet a Budafoki úton, az óbudaiból pedig a Goldberger Textilnyomó és Kikészítő Nemzeti Vállalatot. 1955-ben Goldberger Textilművek néven újraegyesítették őket. A munkaversenyben természetesen aktívan részt vettek:

A fejlesztések a szocializmusban sem álltak le, 1959-ben már automatizált gépekkel termeltek (amelyek akkorák voltak, hogy csak az ablakot kibontva tudták beemelni őket az épületbe), 1969-ben pedig átálltak a rotációs síknyomásra, ami még jobban felgyorsította a munkát. A 60-as években számos pamutipari vállalatból létrehozták a BUDAPRINT Pamutnyomóipari Vállalatot, aminek a központja a korábbi Goldberger-gyár lett.

Ahogy a technológia fejlődött, úgy készültek egyre változatosabb mintájú és színű, egyre speciálisabb anyagok, mindez azonban nem volt elég arra, hogy életben tartsa a komplexumot. Időközben egyre inkább összement, egyre kevesebb helyszínt használt, 1997-ben pedig végleg megszűnt.

A korábban ott dolgozó textilművésszel, az erdélyi örmény származású Olaszné Zakariás Annával ebben a cikkünkben beszélgettünk a „Goli” történetéről:

Digitális nomádok és startupperek a sztahanovista pamutszövők nyomdokain

A mostani felújítás projektgazdája, a Puzl CowOrKing eredetileg egy szófiai alapítású szoftverfejlesztő cég, de profilt váltottak, viszont az IT-fókusz megmaradt. Kifejezetten az indusztriális, történelmi épületeket keresik a közép-kelet-európai régióban, hogy azokat a „hagyományos” irodai munkakörnyezettől eltérő, manapság divatos coworking munkahelyekké alakítsák át informatikai cégek, startupok számára. Az első ilyen projektjüket Szófiában indították el, Budapest után a következő lokációjuk Bukarest lehet. (Hogy mi pontosan a coworking lényege és miért lett népszerű, ebben a cikkünkben írtuk le részletesen.)

Mint mondták, Budapestre azért esett a választás, mert szerintük ez a régió egyik legdinamikusabb városa, és ezt az IT-szektorra is igaznak vélik. Thibaut Taittinger alapító ügyvezető emellett úgy látja, hogy a közösségi iroda műfaját most már nemcsak a digitális nomádok, a startupperek és a szabadúszók preferálják, hanem a hibrid munkaerőt alkalmazó, akár százas létszámmal működő cégek is. Ez a koronavírus-járvány óta valószínűleg még inkább igaz.

Magát a Goldbergert nagyjából kétszáz potenciális helyszín közül választották ki. „Óbuda nemcsak az üresen álló gyárak miatt érdekes, hanem azért is, mert érdekes mixe az ipari, lakóövezeti, kommerciális és zöldövezeteknek. Kifejezetten olyan ingatlant kerestünk, ami nem a városközpontban található, de közel van a lakóövezethez és a természethez is, mindemellett tömegközlekedéssel a központ is negyedóra alatt elérhető” – mondta el a szempontokról Tóth Zsófia társalapító.

A Goldberger négyszintes gyárépületének a teljes területe több mint 8 ezer négyzetméter, a homlokzata ipari műemléki védettséget élvez. A tágas, óriási belmagasságú tereket változatosan lehet osztani akár galériázással, szinteltolásokkal is, az ugyancsak hatalmas ablakportálok egyrészt impozánsak, másrészt rengeteg miattuk a fény, és nem utolsó sorban a stabil épületszerkezet is jó alapot ad – sorolta Dima Gyudzhenova főépítész. Az épület eredeti építészeti elemei, falazatai, tartó- és födémszerkezetei anyagukban és színvilágukban is dominálják a belsőépítészeti koncepciót, amibe beleillik bármi, ami fémből, üvegből, fából és látszóbetonból van.

Mindez valószínűleg az épület egészére igaz lesz, bár publikus látványtervek híján a végeredményt egyelőre csak elképzelni lehet. Az elkészült első emelet azért sokat segít a vizualizálásban: ezt nagyjából 200 emberre kalibrálták, egyéni és csoportos munkaasztalokkal, egyedi tervezésű bútorokkal rendezték be, 6-25 fős irodákat, privát telefonfülkéket, tárgyalókat és konyhát alakítottak ki benne. (Azt talán már külön mondani sem kell, hogy a wifi ultragyors.)

A fejlesztők szerint a többi szinten több fázisban megy majd a felújítás, a földszintre például éttermet, kávézót, bárt és kiszolgáló helyiségeket terveznek, az udvari épületekben – és részben a helyükön – közösségi tereket, belső udvart és rendezvényteret alakítanak ki, utóbbit a „szentélynek” nevezett, 15 méteres belmagasságú épületrészben, ahol a gyár egykori textilgőzölője működött a három emelet magas gőzölőgéppel. Ha a teljes projekt megvalósul, akár 850-en is dolgozhatnak itt.

Az, hogy mit kezdjünk a pusztuló ipari, és úgy általában építészeti örökségünkkel, nagyon is aktuális téma manapság. Nem véletlenül volt ez a vezérfonala a 2021-es Velencei Építészeti Biennálé magyar projektjének, amiben megjelent a hangos viták közepette elbontott Villamos Teherelosztó Központ is. A Valyo Egyesület most például a Budai Hengermalom újrahasznosításán tevékenykedik, ami a tervek szerint közösségi térként kapna lehetőséget egy második életre. Az inotai erőműről, amit leginkább kampányszerűen használnak fesztivál- és forgatási helyszínként, itt írtunk részletesebben: