Eastwood azon ikonikus rendezők közé tartozik, akik nem forgatókönyvírói is a saját filmjeiknek, cserébe mindig jól választ forgatókönyvet. A jó sztori megtalálásához való érzékére a legjobb példa: A Nincs bocsánat forgatókönyve mindenki szerint rossz volt, Eastwood azonban megvette, és majd 10 évet várt a forgatással, hogy elég idős legyen a főszerephez. A film megnyerte a legjobb film, a legjobb rendező, és a legjobb férfi mellékszereplő Oscar-díját, szóval bejött a megérzése. Azóta pedig eltelt 30 év, és azóta is dolgozik, folyamatos sikerekkel.

Legutóbb a 2018-as A csempész termelt óriási profitot, a 2021-es Cry Macho viszont a Covid alatti megjelenéssel nagyot bukott. A következő filmje, az Esküdt #2 (Juror #2) úgy került a köztudatba, mint Eastwood utolsó filmje – erre azért senki ne fogadjon nagy összeggel, a veterán rendező (idén 94 éves) többször kijelentette, hogy nem tervez visszavonulni. Színészként valószínűleg megtette, rendezni azonban 100 évesen is lehet – főleg az ő, ma már sajátosnak számító stílusában.

Ez a film is illeszkedik Eastwood 21. századi filmográfiájába, a hétköznapi emberek történetei közé. Itt egy Egyesült Államokbeli esküdtszék egyik tagja kerül komoly dilemmába. Justin Kemp (Nicholas Hoult) egy volt alkoholista újságíró, akit egy 1 évvel korábbi gyilkosság tárgyalására esküdtnek választanak, noha ezt sem ő, sem a veszélyeztetett terhes felesége (Zoey Deutch) nem akarja. Az előzetes elég sokat elárul, mégis kihagyom a film néhány részét. Egyrészt, felvetődik egy óriási kérdés, amire választ várunk, másrészt Eastwood sokkal jobban körüljárja a kérdést a vásznon, mint ez a cikk tenné.

Nem kell nagyot meríteni a tárgyalótermi dráma műfajából ahhoz, hogy ehhez hasonló filmet találjunk. Az 1957-es Tizenkét dühös ember új műfajt hozott, és joggal lett klasszikus, emiatt gyorsan fel is tűnik egy hasonlóság az Esküdt #2 sztorijával. A Tizenkét dühös emberben egy esküdt (nem a kettes, hanem a nyolcas számú) kételkedik a vádlott bűnösségében, az Esküdt #2 hőse szintén egészen mást gondol az ügyről, mint a többiek.

A perek köré épített filmek azért is működnek még ma is, mert ha a rendező kellő érzékkel irányítja a figyelmet, minden néző bevonódik a döntésekbe, és majdnem ugyanolyan feszülten várja az ítéletet, mint egy gyilkosság áldozatának családja.

Clint Eastwood pedig olyan precizitással dolgozott, hogy szívem szerint én is szót kértem volna az esküdtek előtt a film felénél. 

Rengeteg a feszült viszony: Justin és a felesége a gyerekük születését várja, az ügyész (Toni Colette) államügyésszé választása ezen az ügyön múlhat, az esküdtek nagy része pedig eleve ott sem akar lenni a zárt szobában, nem csoda, hogy megutálják Justint, amikor ő mégis kételkedik a vádlott bűnösségében. És itt van J. K Simmons karaktere, Harold, az egykori gyilkossági nyomozó, aki a rutinból vet fel súlyos kérdéseket.

Justin pedig tudja, hogy valószínűleg ő gázolta el az áldozatot, Kendallt (Francesca Eastwood), bár úgy tűnt, csak egy szarvast ütött el, ami elfutott. Nem hagyhatja magára a feleségét, de a lelkiismerete azt sem engedi, hogy a számára nyilvánvalóan ártatlan férfit bűnösnek mondja ki. 

Ezzel el is értünk az egyetlen problémához, ami szemet szúrhat a filmben. A minden elemében klasszikus stílus tűnhet ötlettelennek, a történet pedig a Tizenkét dühös ember másolatának. Előbbi nem hibája a filmnek – azért lett klasszikus a stílus, mert mindig működik, és van itt pár kifejezetten mélyre menő karakterrajz, amelyek nagyon jól működnek. Utóbbi viszont gondot okoz, főleg, ha láttuk 1957-es filmet. Szinte lehetetlen elvonatkoztatni az ordító párhuzamtól. Az egyetlen részlet, ami megmenti a remake címkétől a filmet, az Nicholas Hoult karaktere és alakítása, aki a legapróbb, óriási belső feszültséget jelző gesztusokkal egy nagyon is különböző kétkedő esküdt, mint Henry Fonda.

Clint Eastwood és Nicholas Hoult az Esküdt #2 forgatásán

Nicholas Hoult/Instagram

Az ügyész a film vége előtt felteszi a kérdést Justinnak: “De hol az igazság?”, Justin azt válaszolja, hogy “az igazság nem mindig igazságos” (ez angolul sokkal jobban hangzik). Az ügyész végül Harold szavai miatt kételkedni kezd az ügy megoldásában, sőt, Justin felelősségére is rájön. Ezen a ponton a mai filmektől radikálisan eltérően félig nyitott befejezéssel ér véget a film, ami zseniálisan nyomatékosítja a film – és amúgy Eastwood jó néhány filmjének – központi témáját: Nincs olyan igazság, ami valakivel ne lenne igazságtalan. 

Felsejlik a filmben Eastwood erősen cinikus, intézményes igazságban kétkedő világlátása.

Az ügyész sem pozitív hős, mert a magasabb pozíció hajszolása miatt politikai ugródeszkának tekinti az ügyet, ezért leszegett fejjel megy előre addig, amíg Harold, az exnyomozó nem vonja kétségbe a nyomozást.

A rendező életművében régóta jelen vannak az abszolút igazságot kereső, vagy épp ennek hiányától szenvedő karakterek: Az összes Piszkos Harry-film, a Fennsíkok csavargója, a Nincs bocsánat, a Misztikus folyó hősei keresik, a Gran Torino, a Sully és a Richard Jewell balladája szereplői a hiányától szenvednek.

Az a 94 év, amiből lassan hetvenet filmgyártásban töltött Clint Eastwood, az Esküdt #2 minden pillanatában érződik. Minden pontosan olyan, ami elvárt lehet a premissza alapján, és ez nem pusztán a rutin vagy a gyakorlat műve. Ez Hollywood egyik legfontosabb alakjának a zsigeri zsenialitása, ami kiemelte a westernhős kereteiből, és meghozta a kijáró alkotói elismerést. Ez a film készülhetett volna 40 évvel hamarabb is, akkor is működött volna, és most is működik. Lassú, de feszült, a szereplők természetes játéka magával ragadó. A szó patinás értelmében klasszikus hollywoodi film ez – ha ez valakinek nem tetszik, Eastwoodot valószínűleg nem érdekli. Pontosan tudja, milyen filmeket kell csinálnia. És biztos, hogy nem gondolkodik utolsóban.