Igazából egész jó év volt 2024 – már ha a popzenei megjelenéseket és a Magyarországra is ellátogató előadókat tekintjük. Nehéz is volt kiválasztani a 2024-ben megjelent lemezek közül azt a tízet, amely végül felkerült a rangsorunkra. Nem azért, mert bármelyiknek ne lenne helye a listán, inkább azért, mert volt több olyan, amit le kellett hagynunk. De a listák már csak ilyenek!

10. Cassandra Jenkins: My Light, My Destroyer

Az idén negyvenéves New York-i dalszerző-énekesnőről, Cassandra Jenkinsről három éve azt írtuk, nem tartozik az ismertebb könnyűzenészek közé, és ez azóta sem változott drámai módon. Már 2021-ben az akkori, An Overview on Phenomenal Nature című második nagylemezét is a listánkra pakoltuk, most is egyértelmű volt a helye a harmadikkal a rangsorban. Az előző album meglehetősen szűkszavú volt, összesen hét dalt tartalmazott, most viszont kifejezetten bő kézzel tizenhárom számot helyezett el az albumra a szerző-előadó.

Ami a zenét illeti, nem sok minden változott, talán csak eggyel lett „popdalosabb”, de összességében ugyanazt a dobolós-gitározós, billentyűs hangszerekkel, fúvósokkal, és némi elektronikával dúsított, okos artpopot halljuk, amely tud nagyon finom, de kifejezetten lendületes is lenni. Jenkins előképeiként három éve Suzanne Vegát, Kate Busht és Laurie Andersont emlegettük, ezt most csak megismételni tudjuk. Ami pedig az előbb említett poposodást illeti, a My Light, My Destroyer szerzeményei közül ötben csak zene van – ez azért nem az a kifejezetten populista gesztus.

A lemez több magaslati ponttal is megörvendezteti a hallgatót: a messziről még a Fleetwood Macet is felidéző dinamikus Clams Casinót például elhallgatnánk egy film utazós jelentében, de az igazi nagy menőség a Shatner’s Theme  / Aurora, IL / Betelgeuse / Omakase-dalnégyes, ahol az űr a végső határ, a szépségben viszont nincs határ. Jenkins ezekben a percekben megidézi a Star Treket, aztán édesanyjával a csillagokról beszélget, majd szerelmével társalog egy dalban, „Szerelmem, fényem, pusztítóm, meteoritom”, előtte pedig kijelenti, amit annyiszor érzünk: „Csak egy vékony vonal van köztünk és a semmi között”.

(N.R.)

9. Peter Perret: The Cleansing

Van ez a 72 éves fickó, akinek már a klasszikus punk korszakban fel kellett volna tűnnie az Only Ones nevű zenekarával. Bár a bennfentesek ismerték, közel sem került bele az akkori első vonalba. Ráadásul, mivel inkább Lou Reedre hajazott Perrett hangja, a stílusuk is inkább az amerikai vonalhoz hasonlított, mint mondjuk a Sex Pistolshoz, az akkoriban megjelent három albumukat inkább a vájt fülűek értékelték. A drogok fogyasztása és terjesztése volt akkoriban a másodtevékenységük, egész addig, amíg nem az lett az első, amivel szét is esett a zenekar, és szétesett Perrett is. Biológiai csoda volt, amikor két és fél évtized múlva újra összeálltak 2007-ben néhány koncert erejéig – miután egy Vodafone-kampányban (!) felhasználták és ezzel ismertté tették szélesebb körben is az Another Girl, Another Planet című dalukat.

A reunion nem eredményezett új lemezt. De 2017-ben Perrett kiadta első, rá két évre második szólóalbumát, amelyek bizonyították, hogy nemcsak nagy túlélő, hanem kiváló dalszerző is, és ma is működik a rock and roll klasszikus hozzáállása: hagyományos zenekari felállás, némi torzítós gitár, egyszerű dalszerkezet, szellemes, provokatív szövegek, és főleg karizmatikus frontember. Kifejezetten pozitív fogadtatásra talált mindkét album a kritika és a közönség részéről egyaránt.

Ezt folytatja a The Cleansing is, amely simán az év egyik legjobb albuma. Perrett az elmúlásról, öregedésről, halandóságról énekel, de tele életbölcselettel és humorral a nagy élet-tévedésekből leszűrt tanulságokkal, és mindezt továbbra is egyszerű, őszinte, dinamikus zenével támasztja alá. Ő maga is Johnny Cash-t hozza fel példaképp, akinek a késői szólóalbumai tették fel a koronát a pályájára. Ebben mindenképp párhuzamba állítható Perrett-tel.

(B.I.)

8. Tindersticks: Soft Tissue

Az énekes-frontember, Stuart Staples a kilencvenes évek elején Nottinghamben alakult zenekara bő harminc éve járja a saját útját. Közben szinte minden megváltozott, a zene, a zeneipar, a kultúra, a világ úgy ahogy van, változott maga a Tindersticks is, tagok jöttek-mentek, zenei hangsúlyok és árnyalatok változtak, hangszerelési arányok módosultak, de van, ami nem változott. Egyfelől a Tindersticks-dalok és -lemezek minősége, valamint a Staples vezette társulat klasszikus dalszerzői alapállása: a zenekar tónusa, az a sötétség és a fény határán táncoló finom melankólia, a filmzeneszerű érzés (ami olyannyira van, pontosabban, ez a fajta érzékenység és ihletettség olyan módon létezik, hogy a zenekar számos filmzenét is írt), ami a Tindersticksnek névjegye.

És persze maradtak a bőr alá kúszó dalok is. A Soft Tissue természetesen ismét nem teljesen olyan, mint a zenekar előző lemeze: a Tindersticksre egyébként eddig is jellemző soulos hatás most a szokásosnál is erősebb, még egy kis reggae-íz is adódik mellé, de mindezek úgy keverednek az elegyben, ahogy mondjuk, egy Leonard Cohen-albumon érezhettük ezeket a hatásokat. Ha pedig közeli rokonokat emlegetünk, egy másik név most is adja magát, a Nick Cave and The Bad Seeds. A Soft Tissue a zenekar amúgy is markáns életművében is a legerősebbek közé tartozik. A végeredmény pedig tényleg olyan puha, mint könnyű kendő, súlya azonban nagyon is van: ahogy véget ér a lemez, már indítjuk is újra.

(N.R.)

7. Yard Act: Where Is My Utopia?

Szinte hihetetlen, hogy a leeds-i (ez a közép-angliai város komoly new wave fészek volt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, innen indult többek közt a Mission, a Sisters Of Mercy, a Gang Of Four, később a Kaiser Chiefs, vagy az alt-J) zenekarnak ez még csak a második albuma, az első (a 2022-es The Overload) akkorát szólt, hogy egy egyszeri zenei ChatGPT simán hozzáhallucinálhatna egy évtizedet és még vagy öt albumot. Pedig a négytagú Yard Act mindössze azt a barbatrükköt hajtja végre, amit sok más izgalmas zenekar is az elmúlt évtizedekben: úgy idéz meg korábbi formákat, hogy amit csinálnak mégis aktuális és friss. „Az együttes zenéje egyszerre karcos és táncos, punkos és funkos. Pajkos és genya, a kisrealista szövegek nagyon angolok” – írtuk korábban.

A zseniális frontember, James Smith is azt nyilatkozta a New Musical Expressnek, hogy a Where Is My Utopia? egy „partialbum, diszkólemez”. Na, de úgy, ahogy, mondjuk a B-52’s. Utóbbi Love Shack című partislágere mellé simán odafér az előbbi We Make Hits-e, amely az új lemez kiemelt, klipesített száma.

Saját szemünkkel is láthattuk a Szigeten, mit művel a zenekar a színpadon: a fesztivál egyik legjobb, legbulisabb koncertjét vezették elő, ahol egyszerre volt tánckoreográfia és spontán tombolás, egyszerre volt diszkós lazulás és punkos őrület, feszes funkos sikálás és zajrock. Közben nemcsak táncoltatnak a dalok, hanem egyfajta agitpop is, amit csinálnak: van itt ironikus és groteszk kapitalizmus- és társadalomkritika bőven a neves leeds-i elődök, többek közt a legendás Gang Of Four szellemében.

(B.I.)

6. English Teacher: This Could Be Texas

Még a zenekar neve is megbocsájtható, annyira jók. Nem véletlen, hogy a listánkon is szereplő lemezért ők kapták idén a Mercury Prize-t, a brit szigetek legjobb dalszerzőjének járó elismerést. A zenekar elődje 2018-ban alakult Leedsben, a konzervatóriumban, 2020 óta viselik az English Teacher nevet, az első kislemezük 2021-ben jelent meg. Az együttes frontembere, Lily Fontaine egy sötétbőrű lány, ami minimum két okból nem nevezhető tipikusnak egy brit indie-gitárzenét játszó zenekar esetében, bár, ha jobban belegondolunk, nem is egészen újdonság, van ennek előképe, ott volt Skin és a Skunk Anansie, vagy Sonya Aurora Madan és az Echobelly a kilencvenes-kétezres években.

A English Teacher mindenesetre nem kvóta-zenekar, egyszerűen csak szuper dalokat írnak, amelyek bátrak is, viccesek is, karcosak is, emlékezetesek is. És ha már a kilencvenes éveket emlegettük: a négytagú együttes egyfelől valóban a hárommal ezelőtti évtized burjánzó szigetországi gitárzenéjét idézi. A már szóba hozott Echobelly mellett eszünkbe juthat a még a gitározás köré épülő Radiohead, vagy éppen a nagyszerű Mansun, amelyre sajnos sokkal kevesebben emlékeznek.

Másfelől pedig a nyolcvanas évek posztpunk és újhullámos brit hagyományai is beugorhatnak. Távolról, de azért hallik a Smiths és a Cure is, ha jól figyelünk. Vagy egy kis progresszív rock – kifejezetten ügyes, képzett zenészek az English Teacher tagjai (konzervatórium, írtuk), milyen szerencse, hogy nem játsszák túl a bravúroskodást.

No, de mindegy is. Összességében ezek mind csak jelzőzászlók a miheztartás végett, az English Teacher attól jó, amitől ma egy zenekar jó tud lenni: nincs már új a nap alatt, a meglévő stíluselemekből, alap- és kevert színekből kell dolgozni úgy, hogy a végeredménynek legyen kontúrja is, meg ne azt érezzük, ezt a képet már ezerszer láttuk. Texast szerencsére ilyennek még nem.

(N.R.)

5. Laura Marling: Patterns In Repeat

Nagyon kevés szinte hibátlan életmű van a kortárs könnyűzenében. Laura Marling az egyik kivétel. Most megjelent Patterns In Repeat című lemeze a nyolcadik a sorban, vagy, ha úgy vesszük, Lump nevű zenekarát – vagy projektjét – is ideszámolva, a tizedik albuma.

17 évesen tűnt fel, 2008-ban jött ki az első lemeze, az egyszerre hamvas és bölcs Alas, I Cannot Swim. 2010-ben jelent meg a második, az I Speak Because I Can. Ez még jobb lemez, komolyabb, komorabb, ami „a nőiség súlya” felett elmélkedik. Az A Creature I Don’t Know Los Angelesben, a legendás Laurel Canyonban készült, ott, ahol Joni Mitchell és Neil Young is alkotott, de Suzanne Vega és Leonard Cohen is eszünkbe juthat a dalokról.

Ezen az úton ment tovább a pályafutása egyik csúcsát jelentő 2013-as Once I Was an Eagle-lel, majd jött Marling-szólóéletmű talán legdinamikusabb, egy személyes válság után született lemeze, a Short Stories. A 2017-es Semper Femina lassabb, árnyaltabb és rétegzettebb: borongós és vontatottan érzéki. Majd – miután kiadták a Mark Lindsayvel közös Lump első lemezét, amely nagyon radikálisan különbözött mindentől, amit Marling addig csinált – megjelent a dalszerző-énekesnő addigi talán legpuritánabb albuma a Song for Our Daughter. A lemezt az akusztikus hangzás uralja.

Ezen a pályán megy tovább a most megjelent lemez is, azzal, hogy a Patterns In Repeat még intimebb, még személyesebb, mint az előző lemez. Folytatja annak mintázatát, de még beljebb hatol. Ez nem is meglepő, 2023-ban megszületett Laura Marling lánya, ez adja meg az új dalok alaphangját. A lemez alaphangját pedig a Child Of Mine című nyitódal. Ugyanígy a lányának szól a Patterns című szám is. A Your Girl és a zongorán előadott No One’s Gonna Love You Like I Can viszont megszólíthat egy szerelmest is, meg egy gyereket is. És ezek az érzések itt valahogy össze is folynak. Ugyanakkor jut idő a szembenézésnek, a borongásnak is, az árnyékoknak is, ebben a tónusban szólal meg a The Shadow.

A lemez közepén egy háromperces instrumentális darab – Interlude (Time Passages) – húz vonalat, utána jön a teljes Marling-repertoár egyik leg-leonard cohenesebb dala, a Caroline, bár ha a név felől nézzük, akkor meg Lou Reed jut eszünkbe. Egy férfi néz vissza a régi szerelmére, miközben a lalalázás, meg a „something, something Caroline” humort is csempész az elmúlás melankóliájába. A Looking Back is visszatekintés, az előző dal párja is lehet, és nem is mindennapi: Marling apja, Sir Charles William Somerset Marling írta ötven évvel ezelőtt. A papa egyfelől albáró, másfelől volt egy stúdiója, így keveredett aztán a lánya a zene köré. A lemez zárlata aztán egy dalhármas: a Lullaby című, vonósokkal kísért egyszerű, de nagyszerű altató, majd az album címadó dala – melyben talán éppen az apját szólítja meg –, végül a Lullaby instrumentális változata.

(N.R.)

4. The Cure: Songs Of A Lost World

Szinte elképzelhetetlenül hosszú szünet, tizenhat év után jelent meg a Cure új nagylemeze. A legutóbbi, a 4:13 Dream 2008 októberében jött ki. Közben a Cure-nak egyfajta reneszánsza lett, beiktatták őket a Rock and Roll Hall Of Fame-be, csatlakozott az együtteshez David Bowie egykori zenésztársa, Reeves Gabrels, aki még teltebbé tette a zenekar koncerthangzását, és összességében remek formába lendült Robert Smith zenekara – utóbbit két budapesti koncerten is tapasztalhattuk, 2016-ban és 2022-ben. Már csak egy új nagylemez hiányzott a Cure-rajongók boldogságához, pontosabban egy sikerült album. Idén a lemez is megérkezett. A Songs Of A Lost World kifejezetten jól sikerült, esszenciális, klasszikus Cure-lemez. És időtlen.

Robert Smith egészen anakronisztikus figura így kétezerhuszonnégyből nézve, akárha a romantika korából, vagy a tizenkilencedik század második feléből, végéről itt maradt költő lenne, aki az udvarháza szobájában mélázik a mindenségen, afféle ködlovag, Nem véletlen az sem, hogy a lemezt felvezető egyik dalt, az Alone-t Ernest Dowson 1902-es Dregs című verse ihlette. „This is the end of all the songs man sings”, zárja versét Dowson, „This is the end of every song that we sing”, ez pedig az új Cure-album első számának első sora. A Songs Of A Lost World monolitikus, mint a szoborfej a borítón. Nem kaleidoszkópszerű, mint a Head On The Door, vagy a Kiss Me Kiss Me Kiss Me, hanem egyetlen hangulatból, kis túlzással egyetlen hangzásból faragták, pontosabban nagyjából abból a hangulatból és abból a hangzásból, mint a Pornographyt, vagy a Disintegrationt.

Nyolc dal, ötven perc, tehát hosszú dalok, az album központi motívuma az idő múlása, az elmúlt idő, egy eltűnőben lévő világ. A lemez két legsúlyosabb dala a Warsong, amit Reeves Gabrels megkínzott gitárhangjai töltenek meg, és a furán funkos, ugyancsak Gabrels remek gitárjátékát prezentáló Drone:Nodrone, a leggrandiózusabb pedig a lemezzáró, hömpölygő, végtelen, egészen fantasztikus Endsong. A szerző kint áll a kertben, a vérvörös Holdat nézi, eszébe jut a fiú, aki valaha volt, az álmaira emlékezik, „hogy lettem ilyen öreg én”, kérdezi. „It’s all gone, it’s all gone / Nothing left of all I loved” továbbá „It’s all gone, it’s all gone / I will lose myself in time”, ide érkezünk meg a lemez végén, nothing, ez az utolsó szó.

(N.R.)

3. Fontaines D.C.: Romance

A már rég Londonba költözött, de még mindig ízig-vérig ír zenekar ma egyértelműen az egyik legizgalmasabb kortárs produkció, és ez ugyanúgy igaz a koncertjeire (ezt szerencsére a Szigeten többször is bizonyította – az idei fellépésről itt írtunk), mint a lemezeire. Nem volt kérdés 2020-ban és 2022-ben sem, hogy az akkori albumoknak ott a helyük a legjobbak között, tavaly pedig a frontember, Grian Chatten sokkal személyesebb, főleg az akusztikus hangszerekre építő szólólemeze (Chaos For The Fly) egyenesen az élen végzett nálunk.

Rajongásunkat nem is tudjuk, igaz, nem is akarjuk leplezni, így nagyon vártuk az új Fontaines D.C.-albumot is. És az új producerrel (a korábban a Depeche Mode-dal, a Blurrel, az Arctic Monkeys-zal dolgozó James Forddal) rögzített Romance nem is okozott csalódást, sőt mintha tovább emelte volna tétet.

A lemez fő témája – mint írtuk – „egy olyan világ (In the Modern World), ahol a címadó dalt folytatva a szerelem rejtélyes, törékeny illúzió, olykor az élet hányinger (Starburster), máskor fájdalmas, keserű tapasztalatokkal jár (Motorcycle Boy)”. Továbbra is sötét, gót, posztpunkról van szó, amire Grian Chatten férfias, mély, fájdalmas hangjával búgja költői szövegeit.

„Tudják mikor kell finoman beborítani a lelket, mikor kell kurvára odalépni, hogyan kell elrepíteni a zenét, és miként kell rúgni és harapni. Indie-popból, garázsrockból, és dark wave-ből gyúrták össze a világukat” – írtuk idén nyáron a Sziget-koncertről. Mindez a lemezekről is lejön, úgyhogy a Romance nem hiányozhat idén sem a listánk elejéről. 

(B.I.)

2. Nick Cave: Wild God

Sok mindennek nem örülhettünk az idén, de mintha a popzene vad istene elkényeztette volna a magyarokat: több, ezen a listán is szereplő lemez előadóját elhozta nekünk. Nick Cave-et például októberben a Papp László Arénába, ahol néhány nagy sláger mellett, gyakorlatilag a teljes Wild God lemezét bemutatta, és – ahogy beszámolónkban írtuk – „egy templomi kórus előtt is bizonyította, ő maga a rock and roll”.  

„Remélem, a hallgatókra is olyan hatása lesz a lemeznek, mint amilyen hatása rám volt. Előrobban a hangszóróból, és elsöpör. Összetett lemez, de a mélyén fertőzően örömteli is” – mondta az album megjelenésekor Nick Cave a Billboardnak. Igen, ránk valami ilyesmi hatással volt. A Wild God megint inkább Bad Seeds-album, ilyen értelemben el- vagy visszafordulás az előző három – a hagyományos dalformáktól elrugaszkodó, leginkább Warren Ellis multiinstrumentalista kísérletező hangtájképeire előadott cave-i tudatfolyamos verselésre épülő – lemezének világától.

„A Wild God a hit, a remény és egy kicsit a vérontás lemeze is, ám kétségkívül az első két összetevő a hangsúlyosabb. Szóval, nem visszatérés a 2010-es évek előtti Nick Cave rock and roll-zenekaros narrációjához, de nem is az előző két-három album ismétlése, bár következik azokból. És következik persze Nick Cave korábbi életművéből. Ez az életmű nem projektek és jól kigondolt húzások sorozata, hanem egy személyes történet, ami – ez egyáltalán nem túlzás – maga írja magát” – írtuk a lemezről (bővebben itt). 

A lüktető címadó dalban a vad isten figurájában nehéz nem felismerni magát Nick Cave-et, aki már mindenen túl van, aki mindent megélt, és végül elúszott az imákig és a himnuszokig. A Frogsban pedig a reményt énekli meg: „Túl sok volt már a bánat, itt az öröm ideje”, illetve hogy „dühös szavakat kiáltanak szerte a világban a szeretet végéről / ám a csillagok ott állnak a Föld felett”. A popzene világa felett pedig, szerencsére, az ilyen zseniális lemezek.

(B.I.)

1. Beth Gibbons: Lives Outgrown

Gibbons a Portisheaddel harminc éve poptörténelmet írt, és műfajt teremtett. A triphop Bristol környéki alapzenekarának utolsó, több mint másfél évtizede megjelent lemeze (Third) óta pedig egyáltalán nem gyakran, teljesen eltérő műfajokban született projektekkel jelentkezett, olyanokkal többek között, mint a Lengyel Nemzeti Rádió Szimfonikus Zenekarával előadott Henryk Górecki-szimfónia, de feltűnt Kendrick Lamar egy dalában, a Gonga metalzenekarral előadott egy Black Sabbath-klasszikust, a Talk Talk basszusgitárosával, Paul „Rustin Man” Webb-bel pedig még egy közös lemezt is kiadtak (Out of Season). Évek óta lebegteti, hogy előbb-utóbb érkezik egy szólólemeze. Na, ennek jött el az ideje 2024-ben. És erre is jut egy egykori Talk Talk-tag, a dobos Lee Harris.

Ennyi stílusbeli kanyar után talán az is nyilvánvaló, hogy a Lives Outgrrown sem következik egyenesen a Portishead világából. Közben pedig mégis vannak közös pontok: a visszafogottság, a mélység, a finom melankólia.

A folkos hangoltságú, vonósokkal és gyerekkórussal megemelt, kismillió hangszerrel átszőtt felemelő, egyszerre finom és sűrű album szívszorító tanulmány az öregedésről és a veszteségről, de egyben a változás, az elmúlás elfogadásáról is. Amúgy pedig tényleg kismillió az a hangszer: a dobok és a gitárok mellett van itt a régebbi és újabb billentyűs hangszerektől a citerán, a trombitán és a basszusklarinéton át furulyáig és a vonóval megszólaltatott éneklő fűrészig minden, a legtöbbet maga James Ford (sztár)producer szólaltatja meg.

„Mindannyian a semmibe tartunk” – énekli egy gyerekkórussal (!) a Floating On A Moment-ben. Mintha szomorú angyalok énekelnék, de mégis van benne valami felemelő. És amúgy is nehéz lenne ezzel vitatkozni. Jobb, ha elfogadjuk, nem?

(B.I.)