Drakula feminista lett, és ezt mindenki élvezi – Nosferatu-kritika
Lehet-e friss vért pumpálni egy több mint 100 éves mozis mítoszba? Tud-e még újat nyújtani egy közhelyessé vált figura és egy unalomig ismételt történet? Robert Eggers negyedik filmjével bebizonyította, hogy igen.
Sokan és sokszor nyúltak már a vámpír alakjához a filmtörténet során: árnyéka ott lebegett a horror műfajának bölcsőjénél, aztán Lugosi Bélával, majd Christopher Lee-vel a populáris kultúra megnyugtatóan ismerős szereplője lett. Minél többször bukkant fel, annál kevésbé lehetett már tőle félni, míg végül paródiák (Drakula halott és élvezi) alapanyagává és romantikus tinifilmek (Alkonyat-sorozat) csillámporos, ám vérszegény papírmasé-figurájává vált.
Az első igazán horrorisztikus vámpírt és a német expresszionista film egyik legeklatánsabb példáját, a Nosferatut a szerzői jogsértés elkerülésének szüksége hívta életre 1922-ben – F. W. Murnau megváltoztatta ugyan az 1897-es regény karaktereinek nevét (így lett Drakula grófból Orlok, Johnatan Harkerből Thomas Hutter, Minából Ellen), helyszínét (Angliából német területre költöztetve) és az események idejét is, ám így sem kerülhette el a pert, amit Bram Stoker örökösei akasztottak a nyakába. A bíróság elrendelte a film összes kópiájának megsemmisítését – szerencsére azonban Murnau művét, a címszereplőjével ellentétben, sikerült megmenteni a pusztulástól.
Majdnem hatvan évvel később Werner Herzog is vászonra vitte saját adaptációját. Az ő filozofikus hangvételű Nosferatuja az öröklét árnyoldalairól lamentál, a vámpír a szuggesztív Klaus Kinski tolmácsolásában pedig soha azelőtt nem volt még ennyire emberi: nem vérre, hanem szeretetre éhes lény, aki semmire sem vágyik jobban, minthogy végre képes legyen meghalni.
Jelzésértékű, hogy a kortárs arthouse-horror üstököse, Robert Eggers rendező is a Nosferatu hagyományához akart csatlakozni: nem az irodalmi ősforrásból, hanem Murnau adaptációjából merített, és ez látványosan kiütközik a filmjében a vizualitástól kezdve a vámpír alakján át az okkult referenciákig.
A vámpír, amelyet saját verziójában szeretett volna életre hívni, a folklór réme volt. „A néphagyomány vámpírja nem egy elegáns frakkos csábító, és nem is egy csillogó, mélabús hős.
A vámpír a folklórban a betegséget, a halált és a szexualitást testesíti meg nyers, brutális és könyörtelen módon. Ez az a vámpír, amelyet szerettem volna a modern közönség számára feltámasztani”
– árulta el Eggers.
És valóban, az ő vérszívójában semmi evilági nincsen. Eggers Nosferatuja egy élőhalott vámpírdémon, aki oszlásban lévő testét ellensúlyozandó, kapott egy szexi bajuszt, és a 15. századot (tehát a valódi Vlad Tepes korát) idéző kosztümöket. Gary Oldman szívdöglesztő viktoriánus gentleman Drakulájába nem volt nehéz beleszeretni – Bill Skarsgård rohadó zombiját megkívánni ellenben igazán torz ízlést és beteges fantáziát feltételez a női főhős részéről: Ellen Hutter pedig ebben a változatban pontosan ilyen.
Mivel Orlok alakja nélkülöz mindenfajta humánumot, így rokonszenvezni sem lehet vele, mint a korábbi verziók kvázi romantikus hősalakjaival. A nézői szimpátia így magától értetődően Ellenhez vándorol, ami nem titkolt rendezői szándék is volt, és ez az, amiben Eggers filmje eltér az összes korábbi adaptációtól.
„A történet alakulása szempontjából a legjelentősebb dolog az, hogy ez Ellen filmje. Ő nemcsak a vámpír, hanem a 19. századi társadalom áldozata is” – nyilatkozta a rendező.
A korábbi adaptációkban Ellen karaktere a veszélyben lévő hölgy toposzára és az áldozat szerepére korlátozódott – Eggers filmjében azonban komplett előtörténetet, komplex személyiséget és mélylélektani motivációkat kap. Ebben a filmben már nem egy passzív, szenvedő alak, hanem az események aktív alakítója, tulajdonképpeni előidézője és lezárója.
Magányos, kívülálló fiatal lányként ismerjük meg, aki nem találja a helyét az emberek között, ezért a képzeletvilágába menekül. Éjszakánként az angyalokhoz szeretett volna fordulni vigaszért, ám hanyatt fekve, széttárt combokkal és fennakadt szemekkel nem az angyalokkal szokás társalogni… Akit Ellen magánya életre hívott, az a vágy démona volt, Nosferatu alakjában. Előbb ismerte meg őt, mint a férjét, emiatt követeli magának a vámpír későbbi életében is.
Újdonsült férje, Thomas Hutter (Nicholas Hoult) maga a megtestesült jóravaló hétköznapiság: gyermeki és tiszta szerelemmel, féltő gondoskodással veszi körül feleségét, azonban frigyükből fájóan hiányzik valami. Amikor az ifjú férj üzleti útra indul a Kárpátokba, és magára hagyja, Ellen lánykori rémálmai újból visszatérnek, még nagyobb intenzitással. Az egyikben az esküvőjét álmodja újra, azonban nem Thomashoz, hanem a Halálhoz megy férjhez, szerettei pedig mind meghalnak – mégis boldognak érzi magát álmában.
Eggers filmje a 19. századi erkölcsökre és nemi szerepekre jellemző kettős mércét tárja elénk: a férfiak egymás közt viccelődhettek a szexuális étvágyukon és hódításaikon, míg a nőknek még csak gondolni sem volt szabad ilyesmire ha nem akarták, hogy romlottnak bélyegezzék őket.
Csakhogy elfojtásaik, kimondhatatlan és megélhetetlen vágyaik sokszor mentális zavarok előidézői lettek – ahogy Ellen elnyomott szexualitása is hisztérikus tébolyban csúcsosodik ki.
Ezek az elfojtások öltenek testet a romantika korának vámpírjában. Ahogy azt a freudi gondolatok értelmezői tételezik, a vámpírizmus maga a szexuális aktus metaforájaként szolgál: penetráció az erogén zónának számító nyakon, vérátömlesztéssel, ráadásul mindezt nem konszenzuális alapon, tehát az áldozat lelkiismerete és becsülete tiszta maradhat, miközben mégis kielégülést nyer. Drakula így a(z ál)szemérmes viktoriánus olvasó képzeletében egyszerre a félelem tárgya és az izgalom forrása, ám mint ilyen, nyilvánosan szégyellnivaló való dolog, hatalma ezért csak éj leple alatt juthat érvényre.
Eggers filmjében viszont – az előző adaptációkhoz képest – pont a fenti metafora metafora-mivolta tűnik el a vámpír és a halandók közti szexualitás explicit ábrázolásával: a 18-as korhatár-besorolás is inkább ezen jelenetek miatt, semmint a horrorisztikum okán indokolt. Hogy hiba volt-e ez a döntés, azon lehetne vitatkozni – mindenesetre ez a borzongással vegyes vágy és annak nyílt (és nem sejtetett) beteljesülése az, ami behoz ebbe a történetbe egy újabb perverzitásfaktort.
„Te vagy az én szégyenem” – mondja a nő a vámpírnak, akitől egyszerre viszolyog, mégis vonzódik hozzá. Ez az ellentmondás szétfeszíti belülről és megbomlasztja az elméjét: környezetét megbotránkoztatja a viselkedése, azt hiszik, elment az esze, és ehhez mérten kezelik. Egyedül a különös, okkultista hírében álló orvos, Prof. Albin Eberhart von Franz (Willem Dafoe) sejti, hogy nem egyszerű elmebajról, hanem démoni megszállásról van szó.
Ő érti meg egyedül Ellent, módszereit azonban szkeptikusan fogadja a nő környezete: őrültnek bélyegzik, mikor közli velük, hogy egyedül az mentheti meg Wisborgot a vámpír által rászabadított dögvésztől, ha a nő „táncba megy” a Halállal – az előrevetített házasságtörés erkölcstelenségének gondolatán felháborodva a férfiak elhatározzák, hogy megkeresik, és megölik a vámpírt.
Pedig az átkot csak Ellen törheti meg: ő volt az, aki vágyával megidézte a démont, ezért csak ő tudja majd elpusztítani is.
A szexualitás mágikus-rituális funkciója végig központi szerepet játszik a filmben: a szex az, ami megnyitja a világok közötti átjárókat – téren és időn átívelő, telepatikus kapcsolat hoz létre.
A fináléra pedig egyértelművé válik, ki az erősebb: nem a férfiak győzik le a vámpírt, hanem Ellen áldozathozatala, amit saját szabad akaratából tesz meg.
Az Ellent megszemélyesítő Lily-Rose Depp alkatilag is tökéletes választás volt a női főszerepre, holtsápadt bőre és magas homloka a ’90-es évek gótikus üdvöskéjét, Christina Riccit juttathatja eszünkbe. Hálás szerep az övé, hiszen érzelmek és hangulatok egészen széles és szélsőséges skáláját járhatja be. Ellen hol éteri könnyedségű tündér, hol nagyon is földi vágyaktól kínzott bestia, akiben egyszerre viaskodik a társadalmi normáknak való megfelelés és saját, eltitkolt vágyainak megélése, a hitvesi hűség férje iránt és a félelemmel és undorral vegyes vonzódás a vámpír iránt.
Orlok grófjának megformálója, Bill Skarsgård állítólag hónapokig készült a szerepére: nemcsak az egzotikusan ható kelet-európai akcentust sajátította el, hanem egy operaénekessel is edzette a hangját, hogy az egy oktávval mélyebb lehessen. A felkészülés olyan jól ment, hogy semmilyen utólagos manipulációra nem volt szükség. Fizikai átváltozása is látványosra sikerült, de a maszkok és protézisek alatt továbbra is felismerhető maradt.
Mellékszerepében is a tőle megszokott, magával ragadó alakítást nyújtja Willem Dafoe, aki immár harmadjára forgatott Eggers-szel A világítótorony és Az északi után. Érdekesség, hogy pályája során ő maga is volt már vámpír: E. Elias Mehrige A vámpír árnyéka című, 2000-es filmjében ő játszotta Max Schrecket, az eredeti Nosferatut alakító színészt, aki a történet szerint finoman szólva is nagy híve volt a method actingnek.
Mindazonáltal a Nosferatu talán legnagyobb érdeme a minden képkockáját átható, lenyűgöző vizualitása, ami nem véletlen, hiszen a rendező már korábbi filmjeiben is előszeretettel nyúlt művészettörténeti előképekhez. A látványvilága filmes elődök előtt is egyértelműen fejet hajt: az 1922-es Nosferatu emblematikus, kékes és sárgás színvilágát különleges szűrők segítségével reprodukálta a rendező állandó alkotótársa, Jarin Blaschke operatőr, de a film szürkés-ködös hangulatai eszünkbe juttathatják még Tim Burton Az Álmosvölgy legendája című gótikus horrorját is, amelynek – érdekes egybeesés – a főszerepét pont Lily-Rose Depp édesapja alakította.
Az igéző látványvilággal tökéletesen rezonál a nyugtalanító filmzene, melyet nagyzenekari kísérettel álmodott meg Robin Carolan zeneszerző, aki fő inspirációként Bartók Béla és a Coil munkásságát említette. Kísérteties szépségű és átütően agresszív témák váltják egymást, fokozatosan építve az ítéletnapi hangulatot a film előrehaladtával.
Összességében a Nosferatu nem egy jump scare-es, trancsírozós popcornhorror, hanem vérbeli gótikus rémmese a világosság és a sötétség, az e világi és a természetfeletti, a tiszta tudat és az ösztönvilág küzdelméről. A hangsúly itt nem a direkt ijesztgetésen, hanem a szorongáskeltésen van – nem sokkolással teremt feszültséget, hanem a groteszk és bizarr által ér el felkavaró hatást.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
