„A verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt irok” – máig sokkolóan hat József Attila kevésbé ismert arca
Évtizedekig elzárva tartották a nagyközönség elől, majd amikor szóba került a nyilvánosságra hozatala, mind az irodalmárok, mind a pszichológusok tiltakozni kezdtek ellene. Nemcsak azért, mert a szocialista erkölcsbe ütközött, hanem attól is tartottak, hogy a megjelentetése lejáratná a pszichoanalízis módszerét, valamint összetörné az olvasókban élő, kultikus József Attila-képet. A Szabad-ötletek jegyzékének idei újrakiadása és a József Attila pszichoanalízisét feldolgozó, ezen a héten mozikba kerülő új film, a Reménytelenül egyaránt a közönség nem szűnő érdeklődését mutatja a téma iránt. A ma 120 éves József Attiláról, a költőről és a magánemberről, továbbá a Szabad-ötletek jegyzékének publikálását övező vitákról kérdeztük az első kiadást tető alá hozó Tverdota György irodalomtörténészt, a József Attila Társaság elnökét, az életmű egyik legavatottabb ismerőjét.
hvg.hu: A magyar irodalom egyik legvitatottabb kérdéseként is hivatkoznak erre a műre. Minősítették már szürrealista szabadversnek, posztmodern szövegnek, de pszichiátriai kórleletnek és mélylélektani önéletrajznak is. Miről beszélünk tulajdonképpen – műalkotás a Szabad-ötletek jegyzéke?
Tverdota György: Máig nem lehet tudni pontosan, hogy mi is a Szabad-ötletek jegyzéke, miért írta, kinek írta József Attila. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy ő maga erre a kérdésre válaszolni tudott volna.
hvg.hu: Mennyire lehet komolyan venni azokat a meghökkentő, felkavaró állításokat, amelyeket József Attila a Szabad-ötletek jegyzékében önmagáról tesz?
T. Gy.: József Attila a pszichoanalízis terén rendkívül tájékozott volt, hosszú éveken keresztül alaposan tanulmányozta a freudi tanokat, valamint terápián is részt vett már 1931 óta, tehát gyakorlati tapasztalata is volt arról, hogyan zajlik le egy terápiás folyamat. Magyarán tudta, hogy mit kell mondania az analitikusának, mi mindennel kell magát megvádolnia ahhoz, hogy autentikusan produkáljon betegségtüneteket.
Leírja magáról, hogy lehet, hogy ő homoszexuális, azt is leírja, hogy az anyja iránt vérfertőző vágyat érzett, de ezeket nem szabad egy az egyben készpénznek venni: vallomásnak tűnnek, de ezek inkább kreációk. Ő maga is mondja a szövegben, hogy „hazugsággal fogom vegyiteni az igazat, mégse szolgáltatom ki magamat teljesen, hiszen ugy is kinevet azért / röhög magában azon, hogy én éppen »intim dolgaimat« adom elő”.
A Szabad-ötletek jegyzéke ezért nem biztos, hogy vallomásnak tekinthető – lehet, hogy inkább egy olyan szellemi produkció, amely vallomásra hasonlít. Egy színészi fellépés, egy már meglévő rutinnak az alkalmazása, és nem egy szűzi szöveg abban az értelemben, hogy ilyen még soha nem jutott az eszébe.
hvg.hu: Egy helyen így szól a Szabad-ötletek jegyzékében: „ha mindezt odaadnám egy hozzám hasonló koru fiatalembernek, nemhogy barátra tennék szert, hanem inkább abban lelné az az örömét, hogy köznevetség tárgyává tenne”. Kinek írhatta? Magának, a kezelőorvosának vagy számolt más, lehetséges olvasókkal is?
T. Gy.: Gyömrői Edit, akkori pszichoanalitikusa tűnik az egyik címzettnek – attól, hogy nagyon csúnyákat mond róla a szövegben, még írhatta neki, sőt – az analitikusnő provokálása lehetett egyfajta célja. Egy másik helyen azt írja benne, hogy „ezt a könyvet Eislernek fogom megmutatni”. Eisler József volt az az ideggyógyász, pszichoanalitikus, aki súlyos neuraszténiát állapított meg nála, és leszázalékolta őt.
Az, hogy egy bekötött könyvbe jegyzi le, hogy az írást nagy becsben tartja, nem pusztítja el, hogy kalligrafikus betűkkel írja, mind azt valószínűsíti, hogy számolt más olvasókkal is.
Elég jól ismerem József Attila kézírását, és amikor siet vagy kapkod, akkor tudott nagyon csúnyán írni, de ha a verseit tisztázta le, akkor gyöngybetűkkel írt. Ez a szöveg elejétől a végéig gyönyörű gyöngybetűs, jól olvasható írás – vannak benne javítások, de nem túl sok. Bizonyos részei olyanok, mintha szabadversnek készültek volna, egy helyen így ír: „ez a hangulata a szabadverseimnek”, máshol pedig a saját szövegéről irodalmi előzményszövegek (Kassák versei) jutnak az eszébe.
Másrészt, ha valaki azon kezd gondolkozni, hogy amit ír, annak milyen hatása lenne, vagy mitől kellene tartózkodnia ahhoz, hogy ne legyen nevetséges, azzal tulajdonképpen kilép a közvetlen önkifejezés, önvallomás keretei közül, és egy kommunikációs kapcsolat hipotézisét állítja fel.
hvg.hu: Gyömrői Edit azonban letagadta, hogy ő íratta volna ezt József Attilával.
T. Gy.: Ennek az a titka, hogy a pszichoanalízis is fejlődött, és a pszichoanalízis fejlődésének egy későbbi stádiumában közmegegyezés alakult ki arra vonatkozóan, hogy ami le van írva, az már nem számít autentikusan vallomásos szövegnek, mert az már átment a tudat ellenőrzése alatt, vagyis egy szerkesztési folyamat eredményeként jött létre. Vallomás akkor lenne, ha a pszichoanalitikus pamlagán feküdve mondta volna ki ezeket a dolgokat.
Gyömrői nem akarta az inkompetens pszichoanalitikus látszatát kelteni, ezért tagadta le később, hogy ő íratott volna ilyen szövegeket József Attilával. A Gyömrői-hagyatékból előkerült, a költő által 1936 májusában, tehát egy héttel a Szabad-ötletek jegyzékét megelőzően írott Átmentem a Párisiba… kezdetű, a Szabad-ötletek jegyzékéhez hasonló pszichoanalitikus feljegyzésben viszont az áll: „Nagyon jó az, hogy Magának minden jó, akármit írhatok és éppen azt, ami eszembe jut.”
hvg.hu: Hogyan alakult a Szabad-ötletek jegyzéke utóélete?
T. Gy.: Amikor a költő meghalt, a nővére elkezdett kutatni a hagyatékában, és felfedezte a Szabad-ötletek jegyzékét. József Jolán – akiről szintén vannak benne vaskos részek – elkezdett a szöveggel manipulálni: akkor éppen rosszban voltak Szántó Judittal (József Attila egykori élettársa – a szerk.), és megfenyegette, hogy majd megmutatja másoknak, miket írt róla az Attila.
Amikor 1938-ban kiadták József Attila összegyűjtött verseit és egyéb írásait, akkor néhány prózai töredék is belekerült ebbe a gyűjteménybe: többek között a Szabad-ötletek jegyzékét is megkapta Németh Andor, aki sajtó alá rendezte ezt a kiadványt. Ő azt csinálta a szöveggel, hogy a kor prűd közízlésének megfelelően kiválogatta belőle azokat a részeket, amelyek nem voltak provokatívak, és abból összeállított egy csonkolt változatot – hosszú évtizedeken keresztül ez számított a Szabad-ötletek jegyzékének.
Az eredeti példányt őrző Petőfi Irodalmi Múzeum osztályvezetője 1955-ben épp Szántó Judit lett, így lényegében ő rendelkezett a József Attila-hagyatékkal. A Szabad-ötletek jegyzéke a kézirattár zárt osztályára került, olyan anyagként kezelték, amelyet csak különleges kutatói engedéllyel lehetett megnézni.
Egy darabig nyugton is hagyták ezt a szöveget, de aztán a szakemberek és a bennfentesek elkezdtek érdeklődni iránta, és egyre többen kérték ki, legmagasabb engedéllyel Aczél Györgytől, aki elég sűrűn megadta ezt az engedélyt, így rendszeresen jártak be a kézirattárba olvasni a szöveget.
Ennek két következménye lett: egyrészt az a veszély fenyegetett, hogy a sok lapozgatástól az írás elhalványul vagy a könyv szétesik, tehát tönkreolvassák. A másik pedig, hogy nem volt éppen minden olvasója galamblelkű: akadt olyan, aki lemásolta, majd kicsempészte a szöveget, amely aztán elkezdett forogni bizalmi körökben, és sokan olvasták, sőt voltak, akik még bele is írtak káromkodásokat – tehát folklorizálódott, szövegromlás következett be. Egy ilyen rontott változat került aztán a kanadai magyar emigráns írók köréhez, amit az ő folyóiratuk, az Arcanum ki is adott. Szintén egy félreolvasott, rontott változat jutott el Jordán Tamáshoz, amelyikből ő megcsinálta a saját előadását a Radnóti színpadára.
hvg.hu: A műfaji besorolás abból a szempontból is lényegi kérdés volt, hogy erre alapozva lehetett érvelni pró és kontra a kiadás mellett. Ha műalkotásnak tekintjük, akkor nem vitás, hogy ki kell adni, ha privát orvosi dokumentumnak, akkor felmerül a kérdés, hogy szabad-e erről tudnia a nagyközönségnek. Beavatna nagy vonalakban a kiadást övező szakmai vitákba?
T. Gy.: Bori Imre, a vajdasági magyar irodalmárok vezéralakja vélekedett úgy a Szabad-ötletek jegyzékéről, hogy ki kell adni, mert ez egy „szürrealista remekmű”. Ha remekmű, akkor az a nyilvánosságra tartozik.
Horváth Iván kollégám, akivel a kiadást együtt csináltuk, József Attila egyik versére hivatkozott, amelyben azt írja: „a lelkem azért közvagyon”. Horváth szerint a költő, az író, a művész, a gondolkodó, egy adott kultúra reprezentatív figurája bármit is csinál, az a közre tartozik.
A pszichoanalitikusok köre azonban más véleményen volt. Teljesen megdöbbentek a felvetésen is, hogy egy, általuk kórlelet értékűnek tartott szöveg, amely szerintük csak az orvosra és a betegre tartozik, a nyilvánosság elé kerüljön. Ők úgy vélték, hogy ez a szöveg a terápia részeként készült, tehát zárt anyagként kell kezelni. Azzal érveltek, hogy ha a költő maga nem hozta nyilvánosságra, akkor ez az ő akarata, másnak sem szabad ezt megtennie. Ez azért egy nagyon nehéz ügy, mert ha például Franz Kafka utolsó kívánságát teljesítették volna, hogy el kell égetni az írásait, akkor ma nem lenne meg a Kafka-életmű…
Nemcsak ellenvetéseket fogalmaztak meg, olyanok is akadtak az analitikusok között, akik tettek is annak érdekében, hogy a Szabad-ötletek jegyzéke ne láthasson napvilágot. Amikor tudomást szereztek arról, hogy ki akarjuk adni, akkor feljelentettek minket az Akadémia Pszichológiai Bizottságánál. Ez a Popper Péter volt egyébként, aki a leghathatósabban tiltakozott az ellen, hogy a Szabad-ötletek jegyzéke megjelenjen.
Gondolkoztunk, hogy mit lehetne tenni ebben a helyzetben, végül meghívtuk egy beszélgetésre az Irodalomtudományi Intézetbe Popper Pétert és azt a pszichiátriai szaktekintélyt, akitől ő tartott: Buda Bélát. Buda Béla mellénk állt, amire Popper engedett, és azt mondta, hogy rendben van, adjuk ki, de különféle feltételeket támasztott: csak meghatározott példányszámban lehessen kiadni, egy tanulmánykötet részeként, aminek a függelékében, apróbetűvel szerepelne a Szabad-ötletek jegyzéke.
Amikor elkezdtük ezt az egészet, az még közvetlenül rendszerváltás előtt volt, akkor még működött a Kiadói Főigazgatóság – ez volt a főcenzori hivatal, amely a rendszerváltással megszűnt, így a kilencvenes évek elejére már nem volt semmilyen hivatali akadálya annak, hogy a Szabad-ötletek jegyzékét megjelentessük.
De még ezután sem volt egyszerű kiadót találnunk, a kiadók sorra hátráltak ki, amint megtudták, hogy milyen komplikációk vannak a szöveg körül. Végül a Balassi Kiadó vállalkozott a feladatra 1992-ben, ám Popper Péternek volt még egy utolsó dobása: összehívott egy ülést a Kossuth Klubba, azzal a felvetéssel, hogy „szabad-e nyilvánosságra hozni egy orvos és beteg kapcsolatát tartalmazó dokumentumot?” Általánosságban fogalmazott, de mindenki tudta, hogy József Attiláról és a Szabad-ötletek jegyzékéről van szó.
Ott is megosztott volt a pszichoanalitikusszakma: Nemes Líviának, aki szintén nagy szaktekintélynek számított, kezdetben még az volt a véleménye, hogy nem szabad kiadni, de azt mondta, hogy látja, a többi pszichoanalitikus mennyire prűd, ezért meggondolta magát, és támogatja a megjelentetést. Nemes Líviáé volt az utolsó szó, ebbe már Popper Péter is belenyugodott.
hvg.hu: Szabolcsi Miklós, a József Attila-kutatás kiemelkedő alakja azt mondta 1984-ben, hogy a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása „megrendítené a magyar irodalmi életet”. Bevált a jóslat, tényleg megrendült a magyar irodalmi élet? Megváltoztatta az olvasók József Attila-képét?
T. Gy.: Attól tartottak, hogy a Szabad-ötletek jegyzékének hatására megutálják majd a költőt, hogy elmegy a közönség kedve József Attila olvasásától.
Tulajdonképpen az történt József Attila szövegének nyilvánosságra hozatalával, hogy az embernek, az olvasónak a saját magáról alkotott képe változott meg, kedvezőtlenebb, vagyis inkább realisztikusabb irányban.
József Attiláról tudni kell, hogy velejéig materialista volt, a pszichoanalízis is erre nevelte őt, gondolkodásában a testiségnek nagyon hangsúlyos szerep jutott. A freudi elméletek közül leginkább a biológia és a pszichológia határán mozgó ösztöntan érdekelte, úgy gondolta, hogy ami lényegi dolog történik az emberben, az az ösztönök szintjén zajlik le.
Nem arról van szó tehát, hogy József Attila rosszra tanít, hanem arról, hogy az embernek van egy önmagát akaratlanul is eszményítő képe, és nagyon rosszul esik nekünk az, ha tudomást kell vennünk a lényünk egyéb dimenzióiról is, amelyekről nem szeretünk beszélni. Ha valaki ezt előhozza, akkor zavarba jövünk, és kényelmetlenül érezzük magunkat.
hvg.hu: Mondhatni, hogy azért is kellemetlen sokszor ezeket a szövegeket olvasni, mert szembesíti az olvasót egy olyan tudattartalommal vagy személyiségrésszel, amellyel nem akar szembesülni?
T. Gy.: Igen. Van egy képmutató énünk, amely úgy működik, ahogy illik, ahogy kell, és van egy másik, rejtettebb énünk, amelyet nem szívesen ismerünk el – József Attila ehhez a másik énünkhöz beszél.
Ezzel az írásával sokkolni akart – a Szabad-ötletek jegyzéke még ma is felzaklató olvasmány, a sokkoló hatását sosem fogja elveszíteni az a szöveg, ami áthág ilyen kifejezésbeli tabukat.
hvg.hu: Van egyrészt a versek József Attilája és van a Szabad-ötletek jegyzékének József Attilája – és ez a két személy teljesen más karaktert mutat. Ő maga is leírja ezt ebben a szövegben: „a Rubin azt mondta: téged mindenki szeret, hiszen a verseid te vagy / a verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt irok”. Önleleplezés ez, önvád? A versek József Attilája ezek szerint egy tudatosan megkonstruált szerep, felvett póz, vagy itt volt nagyon szigorú önmagához ezzel a kijelentéssel?
T. Gy.: Épp a napokban gondolkoztam ezekről a kérdésekről, miközben írom a monográfiát. Ennek az első része már megjelent, az érett József Attilával foglalkozó második rész a kiadónál van, úgy tudom, a könyvhétre fog megjelenni. Jelenleg pedig a harmadik kötetet írom, és pont most tartok 1936 tavaszánál, tehát amikor a Szabad-ötletek jegyzékét és A Dunánált írta. Mind a két műve 1936 májusában születik, egyidőben készülnek. Az az érdekes, hogy A Dunánál az a rendnek a verse: „A világ vagyok – minden, ami volt, van”. Abszolút rend van a világban, mindennek megvan a maga helye. A Szabad-ötletek jegyzéke ezzel szemben a legteljesebb káosz. Tehát egy embernek a lelkében egy és ugyanazon időben elfér egymás mellett mindez.
József Attila erre ébreszti rá az olvasót: hogy az ember nem egysíkú lény, nem ilyen vagy olyan, hanem ilyen is, meg olyan is.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
