Nők a férfi focicsapatokban?
Hetek óta nőkkel riogatja az első osztályú olasz Perugia csapatának macsó szurkolóit a médiasztár-babérokra törő klubelnök. Az ijedelem oka: e nők nem a szurkolásban kiszáradt férfiak sörét szervíroznák a lelátón, hanem fociznának. De miért is ne próbálhatná ki magát egy nő a férfiak között?
"Csak arra létezik szabály, hogy férfi nem játszhat a női bajnokságban. Nem látom be, miért ne szerepeltethetnénk női futballistát" – nyilatkozza egyre gyakrabban Luciano Gaucci, az olasz labdarúgó-bajnokság élvonalában szereplő Perugia elnöke. A különös húzásainak (Kadhafi líbiai elnök fiának leigazolása, egy japán játékossal a távol-keleti piac meghódítása, az olasz válogatott ellen sorsdöntő gólt szerző dél-koreai labdarúgó száműzése) köszönhetően minden játékosánál jobban ismert elnöknek nem ez az első próbálkozása a női foci egyenjogúsítása területén: 1999-ben az olasz C-ligás Viterbese vezetőjeként Carolina Morace személyében ő szerződtette az első nőt férfi proficsapat edzői székére. Ez nem sok sikert hozott: a 39 éves edzőnőt – és a vezetőséget - két fordulót követően elzavarták.
Az ügynökök most főként Hanna Ljungberg svéd csatárt és Solveig Gulbradsen norvég középpályást ajánlják a Perugia figyelmébe. Ljungbergen mindenesetre nem múlik majd a tranzakció, a "kiválasztott" egy svéd lapnak nyilatkozva elmondta: "Majd ha aláírtam a szerződést, akkor hiszem el. Mindenesetre óriási megtiszteltetésnek tartanám."
Gaucci médiacsemegének szánt húzása csak gyakorló férfisoviniszták számára tűnhet szentségtörésnek: a női foci közelmúltbeli fejlődését tekintve egyáltalán nem lenne meglepő, ha a jövőben néhány klub koedukált csapattal állna fel. A nők labdarúgó pályára merészkedése ugyan alapvetően skandináv "találmány", az első női labdarúgó-világbajnokságot mégis Kínában tartották, 1991-ben. A többnyire csak a helyi média által követett, tizenkét csapatos torna nagy meglepetésre a félamatőr, alig 200 ezer dollárból gazdálkodó amerikai válogatott sikerét hozta. 1996-ban tovább javult a sportág női változatának megítélése: Atlantában először szállhattak versenybe olimpiai aranyért a női futballisták. Az áttörést azonban az 1999-es esztendő hozta meg: az Egyesült Államokban megrendezett világbajnokság igazi sikersztorinak bizonyult. Az olimpiai bajnok házigazdák mérkőzéseit átlagosan több mint 60 ezren tekintették meg, de a többi válogatott mérkőzésein is 20 ezer felett volt a nézőszám. A helyszínen összesen 660 ezer ember által figyelemmel kísért eseményről csaknem 2 500 médium számolt be, az élő közvetítéseknek köszönhetően pedig csak az Egyesült Államokban több mint 40 millió tévénéző követte a házigazdák címvédését. Az amerikai torna tovább gyorsította a női foci amúgy is elképesztő ütemű fejlődését.
A sportágra jellemző felpörgés megmutatkozik a lejátszott mérkőzések számában is: az elmúlt 30 év közel 3 ezer hivatalos válogatott találkozójának 75 százalékát az utóbbi 12 évben rendezték. 1970 és 1990 között átlagosan 25 mérkőzést játszottak évente; ez tízszer kevesebb, mint a 2002-ben lejátszott találkozók száma. Jól mutatja a női foci térnyerését az is, hogy az idei világbajnokság selejtezőin már 98 nemzeti válogatott vett részt. Az idén – szeptember 20. és október 12. között - újra az Egyesült Államokban mérkőznek meg a világ legjobb 16 női csapatának labdarúgói.
Míg a nők férfiak közötti pályára futása még csak találgatások tárgya, a pálya szélén már a legfelsőbb szinten is debütáltak a hölgyek. A 15 éves korában még labdarúgónak készülő, négy éve a svájci férfi első osztályú mérkőzéseken fújó, 1999-ben 90 ezer néző előtt női világbajnoki döntőt vezető Nicole Petignat az idén augusztusban sikerrel vette pályafutása első férfi UEFA-mérkőzését is. A svéd AIK Solna és az izlandi Fylkir közti összecsapáson szinte többen voltak kíváncsiak a játékvezetőre, mint magára a mérkőzésre. A fokozott médiaérdeklődés dühítette is Petignat-t. "Nem teszek különbséget mérkőzések között aszerint, hogy melyik nem játssza azokat. Fizikailag és szellemileg is ugyanúgy készülök minden összecsapásra, és ugyanazokat a szabályokat alkalmazom, mint férfi kollégáim. Számomra valóban nincs különbség a nemek között – a média szemmel láthatólag másként gondolkodik" – nyilatkozta Petignat kamerák és mikrofonok tucatjai előtt a mérkőzés előtti rövid sajtótájékoztatón. Magát a találkozót Petignat a szakemberek szerint kiválóan vezette le, s még az sem zavarta meg, hogy debütáló mérkőzésének második percében a svéd Rasunda-stadion egy áramkimaradás következtében rövid időre teljesen elsötétedett.
"Nagyszerű volt. Kiválóan vezette a mérkőzést – mint minden jó játékvezető" – értékelte Petignat közreműködését a mérkőzést követően Ricard Money, a házigazdák edzője. Petignat is elégedett volt önmagával: "Egy kicsit ideges voltam, de ez mindig jó motiváció. A legfontosabb, hogy a játékvezetőnek meglegyen a mérkőzés levezetéséhez szükséges tekintélye a játékosok előtt. Ha ez megvan, megy minden magától. Köszönettel tartozom az UEFA-nak is, hogy kinyitottak egy újabb kaput a nők előtt. Remélem, a mai estét sok hasonló követi majd."
Az ügynökök most főként Hanna Ljungberg svéd csatárt és Solveig Gulbradsen norvég középpályást ajánlják a Perugia figyelmébe. Ljungbergen mindenesetre nem múlik majd a tranzakció, a "kiválasztott" egy svéd lapnak nyilatkozva elmondta: "Majd ha aláírtam a szerződést, akkor hiszem el. Mindenesetre óriási megtiszteltetésnek tartanám."
Gaucci médiacsemegének szánt húzása csak gyakorló férfisoviniszták számára tűnhet szentségtörésnek: a női foci közelmúltbeli fejlődését tekintve egyáltalán nem lenne meglepő, ha a jövőben néhány klub koedukált csapattal állna fel. A nők labdarúgó pályára merészkedése ugyan alapvetően skandináv "találmány", az első női labdarúgó-világbajnokságot mégis Kínában tartották, 1991-ben. A többnyire csak a helyi média által követett, tizenkét csapatos torna nagy meglepetésre a félamatőr, alig 200 ezer dollárból gazdálkodó amerikai válogatott sikerét hozta. 1996-ban tovább javult a sportág női változatának megítélése: Atlantában először szállhattak versenybe olimpiai aranyért a női futballisták. Az áttörést azonban az 1999-es esztendő hozta meg: az Egyesült Államokban megrendezett világbajnokság igazi sikersztorinak bizonyult. Az olimpiai bajnok házigazdák mérkőzéseit átlagosan több mint 60 ezren tekintették meg, de a többi válogatott mérkőzésein is 20 ezer felett volt a nézőszám. A helyszínen összesen 660 ezer ember által figyelemmel kísért eseményről csaknem 2 500 médium számolt be, az élő közvetítéseknek köszönhetően pedig csak az Egyesült Államokban több mint 40 millió tévénéző követte a házigazdák címvédését. Az amerikai torna tovább gyorsította a női foci amúgy is elképesztő ütemű fejlődését.
A sportágra jellemző felpörgés megmutatkozik a lejátszott mérkőzések számában is: az elmúlt 30 év közel 3 ezer hivatalos válogatott találkozójának 75 százalékát az utóbbi 12 évben rendezték. 1970 és 1990 között átlagosan 25 mérkőzést játszottak évente; ez tízszer kevesebb, mint a 2002-ben lejátszott találkozók száma. Jól mutatja a női foci térnyerését az is, hogy az idei világbajnokság selejtezőin már 98 nemzeti válogatott vett részt. Az idén – szeptember 20. és október 12. között - újra az Egyesült Államokban mérkőznek meg a világ legjobb 16 női csapatának labdarúgói.
Míg a nők férfiak közötti pályára futása még csak találgatások tárgya, a pálya szélén már a legfelsőbb szinten is debütáltak a hölgyek. A 15 éves korában még labdarúgónak készülő, négy éve a svájci férfi első osztályú mérkőzéseken fújó, 1999-ben 90 ezer néző előtt női világbajnoki döntőt vezető Nicole Petignat az idén augusztusban sikerrel vette pályafutása első férfi UEFA-mérkőzését is. A svéd AIK Solna és az izlandi Fylkir közti összecsapáson szinte többen voltak kíváncsiak a játékvezetőre, mint magára a mérkőzésre. A fokozott médiaérdeklődés dühítette is Petignat-t. "Nem teszek különbséget mérkőzések között aszerint, hogy melyik nem játssza azokat. Fizikailag és szellemileg is ugyanúgy készülök minden összecsapásra, és ugyanazokat a szabályokat alkalmazom, mint férfi kollégáim. Számomra valóban nincs különbség a nemek között – a média szemmel láthatólag másként gondolkodik" – nyilatkozta Petignat kamerák és mikrofonok tucatjai előtt a mérkőzés előtti rövid sajtótájékoztatón. Magát a találkozót Petignat a szakemberek szerint kiválóan vezette le, s még az sem zavarta meg, hogy debütáló mérkőzésének második percében a svéd Rasunda-stadion egy áramkimaradás következtében rövid időre teljesen elsötétedett.
"Nagyszerű volt. Kiválóan vezette a mérkőzést – mint minden jó játékvezető" – értékelte Petignat közreműködését a mérkőzést követően Ricard Money, a házigazdák edzője. Petignat is elégedett volt önmagával: "Egy kicsit ideges voltam, de ez mindig jó motiváció. A legfontosabb, hogy a játékvezetőnek meglegyen a mérkőzés levezetéséhez szükséges tekintélye a játékosok előtt. Ha ez megvan, megy minden magától. Köszönettel tartozom az UEFA-nak is, hogy kinyitottak egy újabb kaput a nők előtt. Remélem, a mai estét sok hasonló követi majd."
