A Tilos úttörő szerepet játszott abban, hogy elindulhatott nálunk a szabad, civil rádiózás. Működésével folyamatosan tesztelte a demokrácia intézményeit, a szólásszabadság feltételrendszerét. A műsorkészítésben semmilyen "központi" akaratot nem érvényesítő műsorpolitikának azonban megvan az a hatalmas kockázata, hogy megtörténik olyasmi, ami a szentestét megelőző délutánon. A Tilos kezdettől következetesen felnőttként kezeli hallgatóit és munkatársait: bárki mikrofonhoz juthat, ha programjának tematikája nem ütközik a rádió alapelveibe, maguk a személyek pedig rátermettnek tűnnek. Ez nem kis kockázat.

Már csak azért sem, mert a Tilosban, noha nincs központi ízlés, azért a megszólalásnak, a "Tilos-hangnak" megvannak a különös ismertetőjelei. A lazaságot, az olykor "összebeszélő", párhuzamos műsorvezetőket elbírja ez a stílus, mint ahogy a szókimondást és a szinte észrevétlenül, de mindvégig kordában tartott csapongást is. Az előre kitalált elemek keverednek az élő adás rögtönzéseivel és sokszor éppen ebből az improvizatív stílusból születnek a műsorfolyam legjobb pillanatai. És a katasztrofálisak is, mint például a december 24-ei beszélgetés.

A Biciklis Század című műsor egyik résztvevője hiába határolódott el egy minden tekintetben megengedhetetlen mondat után társától, a tessék-lássék bejelentés - az azt megelőző társalgást hallgatva - kevésnek bizonyult. Kellett volna valaki, aki időben felismeri, hogy a műsorkészítő(-k) nincs(-enek) munkaképes állapotban.

Nehéz elképzelni a Tilost, mint konzerv anyagokból építkező műsorfolyamot. Mégis, lehet, hogy eljött az a pillanat, amikor a rádiónak felül kellene vizsgálnia eddigi struktúráját és műsorkészítői gyakorlatát?