Vannak, akik a hirtelen szívhalálból azért nem kísérlik meg az áldozat újraélesztését, mert úgy gondolják, a drámai esemény éppen azt bizonyítja, hogy az ott fekvő menthetetlenül beteg, így semmi remény életének folytatására. Egy nemzetközi munkacsoport Jürgen Graf vezetésével öt éven át követte 354 ember sorsát, akiket hirtelen szívhalál miatt újraélesztettek.

Ezekben az esetekben az újraélesztést igen hamar, perceken belül elkezdték és megfelelő szaksegítséggel folytatták. Ennek köszönhetően jelentős idegrendszeri károsodás nem alakult ki, ami a későn elkezdett vagy nem jól végzett újraélesztés szövődménye lehet.

A vizsgálatba bevont betegek 1999 januárja és 2001 decembere között haltak meg, és a munkacsoport a kórházból történő elbocsátást követő ötödik esztendő végén dolgozta fel az adatokat.

Öt évvel a hirtelen szívhalál után a betegek közül minden harmadik élt és a kutatók ezeknek az életminőségét, egészségi állapotát ugyanolyan korú és nemű kontroll személyekéhez hasonlították. Megállapították, hogy az újraélesztettek életének minősége csak kis mértékben volt gyengébb, mint a kontrollcsoport tagjaié.

Az újraélesztés és a kórházból távozás után öt évvel 16 százalék még állásban volt, 59 százalékuk korának megfelelően nyugdíjba vonult és csak 16 százalék élt az idő előtti nyugdíj lehetőségével. Idősek otthonában csupán 5 százalék élt. Az életre keltett hölgyek életük minőségét jobbnak minősítették, mint az urak. A kutatók azt is vizsgálták, hogy a kórházi őrzőszobában az újraélesztés miatt ápolt betegek ellátása mennyivel igényelt több munkát és költséget, mint azoké, akik egyéb okból szorultak a kiemelt színvonalú kezelésre.

Számításaik szerint az újraélesztettek ellátásának költségei kétszerte nagyobbak voltak, mint az őrzőszobában általában fekvő, egyéb betegeké, de nem különbözött lényegesen attól az összegtől, amire rendkívül súlyos, lélegeztetést vagy műtéti megoldást igénylő betegek kezelésekor van szükség.